Visítottak a disznók. Hangjukat a szomszéd farmig vitte a szél, de senki sem törődött vele, mert amúgy is hangos állatok voltak. A szagukat az egész faluban érezni lehetett, átjárta a levegőt és beleivódott a földbe. A lakosok többször tettek panaszt a hivatalban az elviselhetetlen bűz miatt, de senki sem tett ellene semmit. A hatóságok közönnyel fogadták a folytonos feljelentéseket, a bürokrácia folyamata hosszabb lett volna, mint egy emberöltő. A levelek a kukákban landoltak, esetleg néhányat közülük adminisztráltak, de komolyabb választ és lépéseket sohasem tettek az ügy érdekében.
A tanyán, ahonnan a problémák származtak, lerobbant parasztház állt, valamikori fényét régen elveszítette. Annak idején cselédszállóként működött a kastély udvarán, mára csak az öreg Bogdányi Pál lakott benne meg a bolond Eszter lánya. Pál még a felmenőitől örökölte a területet, egyenes ági leszármazottja volt az egykori tulajdonosnak, de neki már a gazdagságból és jólétből semmi sem jutott. Az államtól kapott csekély összegű nyugdíja nagy részét is a disznókra költötték, nekik édeskevés maradt. Nem is kaphatott volna többet, hiszen egész életében egy napot sem dolgozott hivatalosan, mindig állattenyésztésből tartotta fenn magát.
Eszter koraszülöttként jött a világra. A faluban azt beszélték, hogy az orvos a fejénél fogva, fogóval húzta ki az édesanyjából, megszorította, elpattant egy idegszála, ezért bolond. Gyakran látták őt a mező környékén, ahogyan magában beszél, táncol és énekel. Olyankor felszabadultnak és vidámnak tűnt.
Bogdányi vénségére megszállottként imádta a jószágait. Hajnalban kelt és moslékot kevert nekik, beszélgetett velük, amikor az egészet eléjük öntötte, simogatta, becézgette őket, délre már a második adagot is bekészítette, estére pedig kiengedte mindegyiket, hogy a futkározástól húsosabbak legyenek a vágásra. Pedig egy ideje nem vágta le őket, sajnálta kioltani az életüket. Néha, amikor őket nézte, ahogy az udvaron bóklásznak, gyönyörködött testük tökéletességében. Ívelt hátuk és tartásuk egészen lenyűgözte. Megesett, hogy Esztert is magához hívta, csak hogy megmutassa neki: az állatok szebbek és okosabbak, mint a tulajdon gyermeke.
Olyankor a lány leült az apja mellé a földre, és fejét lehajtva két kézzel tépkedte a zöld füvet. Bámult maga elé, nem szipogott, a levegőt is a lehető leghalkabban vette, sohasem ellenkezett, vissza sem szólt, nehogy feldühítse apját. Elviselte az összes szidalmazást és ok nélküli verést. Pedig sokszor próbált meg apja kedvében járni. Reggelente, amíg az még aludt, kifényezte legkedvesebb gumicsizmáját, kiganézta az ólakat, a házban pedig patyolat rendet rakott. De mindhiába. Bármit is tett a lány, az öreg azóta gyűlölte, amióta megszületett, s azzal együtt felesége is távozott, örökre.
Aznap Bogdányi nehezen kelt ki az ágyból, pedig idős kora ellenére jó erőben volt. Néhány napja ledöntötte a lábáról valami betegség. A disznók szinte tomboltak az ólban, a szobáig hallatszott a hangjuk.
– Eszter! Eszter, gyere ide, az anyád úristenit! – kiáltozta, de választ nem kapott. Lányát nem találta a házban, hiába kereste.
Felöltözött és nehézkes léptekkel botorkált le az ólakhoz. Amikor a jószágok megpillantották gazdájukat, még hevesebben visítottak. Bogdányi néhány jó szóval próbálta nyugtatni őket, mindjárt kaptok valamit, mondogatta, majd a nagyfazékhoz ment, megemelte a mellette heverő korpászsákot, pedig tudta, hogy abban már néhány napja nincs semmi. Szétnézett a pajtában, de ott már tegnap és tegnapelőtt sem talált többet. A házba sietett, elővette a pénztárcáját, de az is éppen olyan üres volt, mint odakinn a zsákok. Leült az ágy szélére, fejét a markába temette.
– Eszter! – ordított újra, most már torkaszakadtából. – Eszter! A lány akkor lépett be az ajtón. Halkan húzta be maga után, és szótlanul állt meg a konyha közepén, térdig sárosan, lehajtott fejjel, szégyenkező arccal.
– Hol jártál, te bolond? – kérdezte az öreg, s már oldozta is le nadrágszíját a derekáról.
– Korpát hoztam a malacoknak – válaszolta halkan, de apja ezt már nem hallotta, csak ütötte a lány hátát. Állat módjára, elborult aggyal verte mindaddig, míg a lány össze nem esett. Nem hatotta meg sem a rimánkodás, sem a sírás.
Bogdányi visszatette a szíjat, magára vette a mellényét és a pajtához sietett. Eszter követte őt. Két teli zsák volt a falnak támasztva.
– Honnan van? – kérdezte.
– Mit számít? – válaszolt a lány.
Apja közelebb lépett, és jókora pofont kevert le neki.
– Azt kérdeztem, honnan van!
– Elcseréltem.
– Oszt’ mire?
– Magamra.
A disznók hangosan ropogtatták a csontokat, néhány perc alatt eltüntették a lányt. Bogdányi a pajtában átlendített a mestergerendán egy hosszú kötelet, sámlira állt, és fel- akasztotta magát. Néhány hónappal később a faluban megszűnt a trágyaszag.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2019 június 15-i számában)
Nem tudtam meg, milyen becsmérlő kifejezés lett volna, melyet dühöngő elméje és a mentálhálójába ültetett Hermes 6000 nyelvi program kigenerált volna a megsértésemre. Amikor beütöttem a manuális irányításhoz szükséges vizuális felületet megjelenítő kódot, és az űrhajóm elülső ablaka elől felhúzódott a Tannhäuser-acél védőmembrán, mindketten felordítottunk. A megaüvegre fekete, sűrű szemipermeábilis anyag bőséges adagja csapódott.
Alig nyitott be a második emeleti lakásba, már az előszobából érezte azt a markáns szagot. Valami új tisztítószer? Vagy Melinda mosószert váltott? A lakásban szokatlanul nagy volt a csend – a felesége általában zenét hallgat, ha egyedül van –, lehet, hogy még haza sem ért a bevásárlásból? Hétvégén mindig hosszabb a sor a kasszáknál, futott át a fején, miközben hátizsákját felakasztotta az előszobafogasra, és cipőjét behajította a gardróbba.
Sofőrként értem a dolgom, mégis sikerült koccannom farolás közben. Annyira minimális volt a súrlódás, szinte észre sem vettem. A visszapillantó tükörben pedig azt láttam, hogy integetnek nekem. Jó, gondoltam, milyen kedves, s én is hevesen visszaintegettem, majd kiszálltam. Mosollyal az arcomon. Az integető nő hisztijét látva ez a mosoly egyre csak terebélyesedett.
A vármegyei áthelyezésekkel járó gyakori vándorlások során is megmaradt a családban az a határozott felfogás, hogy az életben csak úgy lehet érvényesülni, ha a férfiember orvosnak tanul. Bárhová kerüljön is, tanyacsoportokra vagy nagyvárosba, mindig szükség lesz rá, és mindenütt megbecsült tagja lesz a közösségnek, amelyben él. Így került haza nagyapa is az isonzói csatából a század elején, s így lett apám is a front mögötti Alekszejevka hadiorvosa a Donkanyari csatának, ahonnan a visszavonulókkal menekült meg.
Az építész nem értett sokat az egészből. Csak ült és bambán hörpölte a sörét. Hogyan lett egyszerre adósa az adóhatóságnak, ha másfél hete még azzal a jó hírrel ajándékozta meg a könyvelője, hogy jelenleg nincsen tartozása, tehát se pozitív, se negatív irányba nem billen az a rusnya mérleg. Akkor még, abban a mérsékelten vidám pillanatában Albee darabjának a címe is beugrott neki: Kényes egyensúly. Most meg itt ül, a söre egyre keserűbb. Már nem is igen ízlik. Ahogy semmi se körülötte.
Az öregasszony görnyedt háta és botjának koppanásai hangtalan sikolyt tükröztek, habár a járókelők csak egy keresztet láttak, ha messziről követték tekintetükkel az útját. A temető felé botorkált. Néha egy-egy jajszó elhagyta ugyan az ajkait, de ezt senki sem hallotta. A felhők föntről figyelték a jelenetet. Rámosolyogtak, amikor széttárták uszályukat, s hagyták, hogy a nap megsimogassa meggyötört csípőit.
Amikor anyám azt mondta, gonosz vagyok és kíméletlen, megrendültem, mert magamtól is foglalkoztatott a dolog. Nem volt dühös. Nyugodtan mondta. Mint aki alaposan megrágta, át gondolta a dolgot.
Te senkit sem szeretsz. Magadat sem. Gonosz vagy és kíméletlen.
Már háromnegyed éve ül éjjelenként ebben a cigarettafüsttel átitatott, rosszul világított, kopott őrszobában. Ide is csak ismeretsége révén, gyermekkori barátjának közbenjárásával alkalmazták, amikor a történtek után a gyülekezet érthető módon nem fogadta be, igaz, ő sem érezte volna már jól magát az új parókián. A püspökségben is nagyot csalódott, hiszen számára érthetetlenül a legkisebb segítő szándék nélkül teljesen magára hagyta, egyházon kívül, munka nélkül.
Anyám azt mondta, hogy menjünk, már az első nap. Először csak én jöttem. Akkor még nyitva volt a határ. Erzsike, a feleségem, és a kislányunk, Vicuska otthon maradtak édesanyámmal. Sor volt a határon, legalább öt órát kellett állni, mire átértünk. Az ukrán határőr mogorvább volt a szokottnál, de átengedett. A magyar oldalon meglepően kedvesen fogadtak. Kint, a határ szélén több ezer ember állt. Oroszok, ukránok, magyarok. Fotósok, tévések tolakodtak. Civilek szendvicset és vizet osztogattak. Bármerre néztem, kamerák vettek körül.