Silling István: A tanya

2022. január 26., 08:58
A Kolcza-tanya. A csíkszentdomokosi Sámuel Szilárd László rajza

Michael Piry Baumeister tervezte magának a háború után a várostól északnyugatra, a szomszédos falu határába benyúló területen, a Duna medrének szabályozása, meandereinek kiiktatása után állóvízzé degradált folyóághoz közel a szép tanyát, amelyet többholdnyi szántó vett körül. Nagyon pontos tervrajzot készített, hogy az építkezés engedélyezését simán megkapja. A folyami gátról makadámút ereszkedett majdnem a tanyáig, hogy esőzések alkalmával is megközelíthető legyen a csinos lakóház. A városi téglagyárból hozatott téglából építette az igazi tanyát, szobával, konyhával, a szoba mellett kényelmes és tágas verandával, ahonnan szinte az egész birtokot be lehetett látni, szerszámoskamrával, istállóval, kocsiszínnel, mindegyiken vastag deszkákból ácsolt kapuval. A verandának csak az egyik oldala volt nyitott, padozata fekete-fehér cementlapokkal kirakva, akár egy sakktábla, nyáron itt zajlott a lakók, a földbérlők vagy az ide látogató gazdáék élete. A házat hódfarkú keménycserép fedte, eltérően a többi határbeli kunyhótól meg a falu legtöbb nádfedeles házától. Az ásott kerekes kút az udvar közepétől pár méterre távolabb állt, s tőle nem sokkal odébb naggyá és terebélyessé növekedett korai és lédús, finom, árpával érő körtét termő fa, amely alatt a kiránduló tulajdonosék nyári uzsonnákat tudtak elkölteni a szerszámoskamrában letakarva őrzött s ilyenkor a zöld pázsitra kitett kerti garnitúrán, amelyet a városi kosárgyárban készítettek. Az elemózsiát mindig Piryné hozta a városból. Az udvar és a birtok sosem volt elkerítve, így a bérlőék állatokat sem tarthattak. A nagyon közeli gát és a folyó közti erdőben toportyánok és rókák még gyakran előfordultak, így a baromfitartásra gondolni sem lehetett. A kint élők a húsféléket a szomszédos városból hozták ki a hetipiacról, s a konyhában vagy a kútban, de nem a vízben, csak fölé eresztve tárolták hűvös helyen.

Az építőmester a város ipari fejlődésének köszönhetően gyarapította vagyonát, ugyanis a módosabb polgárok – a háború félelméből felocsúdva – sorra magas és széles, az utcával párhuzamos házakat építettek, díszes einfuhrt kapukkal, cikornyás homlokzatokkal, kiemelkedő ablakkeretekkel. Mindez a kőművesek, az ácsok és a téglagyárosok malmára hajtotta a vizet, akik egymást túllicitálva a megoldásokban igyekeztek eleget tenni az igényeknek. Michael Piry is ilyen, több munkást foglalkoztató építőmesterként dolgozott, aki a Sörház utca közepéről került a városközponthoz közeli helyre, ahol két öreg épületet is megvásárolt s lebontott, hogy a maga házával megmutassa tudását és munkabírását. A háza maga volt a cégér, amely odacsalogatta a megrendelőket. Az egyik téglaégetővel is rokonságban állott, s az ő áruját kínálva jó forgalmat biztosított sógorának, akitől a saját háza homlokzatához külön elemek készítését is kieszközölte, közben azok ismételt gyártását csak az ő megrendelőinek engedélyezte. Piry mester nem sajnálta a pénzt hosszabb utazásokra, hogy más városokban tájékozódjon az építkezés új technikáiról, a technológiai fejlődésről, megoldásokról. Az egykori Monarchia déli nagyvárosait sorra bejárta, ahol a szecessziós építészet remekei már álltak, de a letisztultabb formák is megjelentek már néhány helyen. Szegeden több napot időzött az ismerősénél, az ismert építőművésznél, aki a közös szülővárosukból oda költözött az impériumváltozás után. Piry abban a városban vette észre a nem megszokott, a díszek nélküli homlokzatú házak eleganciáját, amelyeken csak egy-egy erkély vagy kissé kiemelkedőbb épületsarok biztosította a megszokottól eltérő építészeti irányzat, a Bauhaus kezdeti térhódítását. Ez annyira megtetszett neki, hogy elhatározta, haza fogja hozni az újdonságot. Közben azonban még a szegedi kulturális életbe is belekóstolt. Kiállításon járt, a színházban egy Kálmán Imre-operettet, A bajadért nézte meg Viola Margit főszereplésével. Még egy gyengén látogatott hangversenyre is eljutott, Waleth Arletta énekelt Verdi-áriákat, zongorán König Margit kísérte, akit már néhányszor zaklattak zsidó származása miatt. A zenei műsor után Piry úr az ismerősével ugyanabba a kávézóba ment, ahová a színház igényesebb művészei is jártak. Aznap este nem volt a színészgárdától hangos a patinás Virágh cukrászda. A férfiak asztalához közel foglalt helyet a zenés est két művésze és még néhány elegáns hölgy, akik hamar távoztak is. Az énekesnő és zongorista barátnője kávét ittak, míg Piry úr és barátja pezsgőztek. Amikor a szokásos esti időben a kávézóba belépett egy idős hölgy a rózsáival, Piry úr nagy vagányként egy-egy szálat küldött a művésznőknek. Szép gesztusáért mosolyogva biccentettek feléjük, így köszönték meg a hódolat jelét. Ez elégnek is bizonyult a világlátott Baumeisternek ahhoz, hogy bátran az asztalukhoz lépjen, és engedélyt kérjen a szóbeli gratulációhoz egy-egy kézcsók erejéig. A művésznők nem viselkedtek visszautasítóan, de az etikett és a távolságtartás szabályait betartatták. Nem hagyták jobban közeledni az udvarlásra kész, jól öltözött idegent.

Szegedi látogatása végeztével Piry Baumeister hazautazott, hogy a szakmai tájékozódóútján megismert építészeti stílben építsen házat valamely megbízójának, aki szeretne elrugaszkodni a már megszokott polgárházak ízlésvilágától. Az építő még arra is hajlandó lett volna, hogy olcsóbban dolgozzon, csak hogy mindenki előtt megmutathassa kitűnő tájékozottságát az építőművészet terén. Doktor Ludwig, a kisváros legismertebb orvosa épp akkor kapott telket és építkezési engedélyt a városközpont parkjának peremén, magára a zöldövezetre néző helyen. A városban mindenki nagyon tisztelte a lelkiismeretes orvost, aki évtizedek óta sikeresen gyógyította betegeit. A híres doktor Piry építkezőre bízta a megrendelést, s tőle kért tanácsot is a ház küllemét és a belső terek kialakítását illetően. Ilyen megbízatásra várt a már nem túl fiatal, de korosodónak sem mondható architekt, s olyan pontosan tudta megépíteni a város első Bauhaus stílusú emeletes házát, hogy a gazdag lakók megrökönyödve nézték a szerintük egy híres és tehetős orvoshoz mégsem illő furcsaságot. A cikornyáktól mentes, egyenes vonalú épületen az enyhén kiugró erkély félkörben szegélyezte a ház sarkát. A lépcsőházba a természetes fény egy kör alakú ablakon áradt be. A megépített lakóház látványa mindenkit megállásra késztetett, utánozni azonban senki sem akarta ezt az építészeti megoldást. Magányos képviselője lett a Ludwig-ház az Európában akkor született művészeti korszakot jelentő kifejezésmódnak és az egész társadalomban a változás igényének.

Az építőmester elégedetten vizsgálgatta sikeres alkotását, és minden részletet pontosan szemügyre vett. A bátorságot jelentő kihívás megerősítette önbizalmát, s különb-különb variációkra biztatta. Épp ezért utazott ismét Szegedre, hogy az ottani újabb eredmények láttán frissítse tudását, elképzeléseit. A városban tett vizslató séták alatt a színház közelébe ért, ahol a színlapon Arletta és Margit művésznők nevét kereste, de hiába. A pénztárosnőnél érdeklődött, hogy mikor lesz ismét föllépésük. Az a duó azonban már nem létezett, de König Margitot megtalálhatja a szegedi alsóvárosi zenei magániskolában. Több sem kellett Piry úrnak. Konflist fogadott, és kihajtatott az említett zenede elé. Az épületből különböző hangszerek hangja szállt, s belépve az előtérbe, könnyen megtalálta a zongoristák oktatórészlegét a földszinten. A nehéz acéltőkés hangszereket nem cipelték föl az emeletre. Az egyik ajtón meglátta a König Margit Pianistin táblát. Hang nem hallatszott kifelé. Bekopogott. A „szabad” jelzésre belépett a kis terembe. A művésznő egyedül ült a pianínónál, és a kottákat rendezgette. Öltözéke egyszerű volt, fehér blúz sötétkék rakott szoknyával, alacsony szárú fekete lakkcipő, csikófarokba kötött dús fekete haja a hátára omolva. Kissé meglepődött az idegen férfi láttán. Az úr bemutatkozott, és felidézte első találkozásuk történetét. König művésznő halványan emlékezett az esetre. Az építész arról érdeklődött, hogy hol láthatná, hallhatná ismét a korábban megismert kettős előadását. König tanárnő erre elmondta, hogy sehol, ugyanis Waleth Arletta kivándorolt Amerikába, így őt más énekművész kísérőjének nem kérték föl. Mostanában már nem is érdeklődnek felőle a színházból. Rossz idők járnak, mondta kissé elboruló arccal, sötét szemöldökét összeráncolva.

– És ha én egy biztosabb és biztonságosabb helyet tudnék a művésznőnek szerezni? – tette fel a kérdést az egyre magabiztosabb férfi. A szaporodó zaklatásoknak és mellőzéseknek kitett zongorista csak nézett maga elé nagy barna szemével, mint aki azon mélázik, mit is akar ez a férfi tőle. Nem volt bátortalan, és meg is kérdezte: miféle ajánlat ez, mit akar mindez jelenteni? Akkor kezdődött a gavallér vallomása a szerelem első látásra jelenségről, az ő vállalkozásáról, helyéről a vidéki város társadalmában, valamint a zongoraművésznek az abból eredő lehetőségeiről. Piry úr városában nem működött zeneiskola, magánórákat adó hangszeren játszani tudó emberből is csak néhány élt ott. A művésznőt nem ismerik, nem tudják származását, különben is elég csendes a városka. Egy magánzenede megnyitása csak hasznára válna a hölgynek. Mindezek megdobogtatták Margit szívét, de gondolkodási időt kért az úrtól. – Holnapután utazom – felelte Piry úr. – Kérem, gondolja meg a művészi és a leánykérő ajánlatom! Velem csak jól járhat. Eljövök a válaszáért. Kisztihand!

Meghajolt, bátran kezet csókolt, és König Margit nem húzta vissza a kezét. Sokáig néztek egymás szemébe. Azután az úr távozott.

König Margit a sokban módosított európai országhatárok átalakításakor került Munkácsról Szegedre. Nem akart a megalakuló szláv állam polgára lenni. A Latorca menti városban nagy és gazdag zsidó közösség élt. Königék jól prosperáló selyemgyárat birtokoltak. Amikor Margit lányuk a zenei tehetségének fejlesztése érdekében úgy döntött, hogy a csonka Magyarországra költözik, kissé furcsállották ugyan, de a még megmaradt vagyonukból jól ellátva engedték útjára. Így tudott Margit Szegeden rendes lakást vásárolni a Kárász utcában az akkor magasba szökött lakásárak ellenére is. Tetszett is neki a Tisza-parti város, ahol zeneileg műveltebb és igényesebb közönséget talált, mint a szülővárosában. Az 1920-as évek vége felé azonban már megjelentek a zsidóüldözés különböző formái, ami aggasztotta a zongorista hölgyet. Gondolatban már biztonságosabb helyet keresgélt, bár az óceánon túlra nem óhajtott távozni. Így Piry úr ajánlata, igaz, ismét egy másik és megint csak szláv országba szólt, mégis meggondolandónak tűnt. König Margit nem is teketóriázott sokat. Másnap délután igent mondott a kérőjének, aki hosszú csókkal köszönte meg a házasság révébe érést kecsegtető választ.

A Piry–König-házasságkötés elé azonban akadály gördült: a menyasszony felekezeti hovatartozása. A környék sváb és magyar papjai sorra rettegtek a gyűlölt zsidók katolizálásától. A sokácok és bunyevácok új országukban az ő nyelvüket nem tudó emberrel szóba sem álltak volna. Végül is pravoszláv vallású lett Маргита Кeниг a sziváci pópa kegyelméből és Piry úr bőséges adományából. Így már a keresztény vegyes házasság megköttethetett. Ami úgy is lett, s éppen ott, a sziváci Szent Miklós pravoszláv templomban. Piry úr és ifjú hitvese a Baumeister nem is olyan rég felépült tágas házában kezdték meg közös életüket. Az úr a maga részéről letudta a nősülési elvárásokat, és továbbvitte jól menő műhelyét, míg az asszonyka előbb kereste, várta az első szerelem lángolását, de annak az idején túl voltak már mindketten. Néha utazgattak a közeli városokba, egyszer még a tengeren is töltöttek két hetet, ám csak egymás mellett élő társakként. Ünnepnapokon leginkább a szomszéd falu határában levő tanyájukra utaztak ki, ahol az ismerőseiket is vendégül látták akár ebédre, akár uzsonnára, borozásra. A minden évben jól termő körtefa gyümölcséből a lakók illatos pálinkát főztek a faluban, s annak felét Piry úr szívesen fogyasztotta vendégeivel. Ilyen vendégeskedések alkalmával az ott lakók elvonultak a tanyáról. A vendégelésre Piryné viselt gondot. Jó híre volt a Piry-tanyának.

Piry Margit a férje közbenjárására megnyitotta magánzenedéjét, az első ilyet a Duna-parti városban, ahol eleinte csak néhány hangszeren tanítottak, de később, ahogy az érdeklődés nőtt, bővítette a választható hangszerek kínálatát zongorára, harmonikára, hegedűre, trombitára és klarinétra. A zeneiskola épületének a várostól kibérelte a Zombori út sarkán álló sokszobás üres épületet, ahol hosszú évekig működött a zenekedvelő ifjúság oktatása még akkor is, amikor már nem König Margit irányította az intézményt.

A második háború idején vallotta csak be Piry úr, hogy ő a magyar hadsereg századosa, és csupán hajlott kora ellenére nem hívták be a hadseregbe. Amikor azonban a közeledő szovjet hadsereg híre egyre hangosabb lett, Piry úr jól tömött pénztárcával felutazott Budapestre, s ott húzta meg magát a háború végéig, sőt még annál tovább is, egészen a haláláig. A feleségét többször igazoltatták a magyar, majd a német katonák, de a cirill betűs, ószláv nyelvű okmányok láttán békén hagyták. Piryné a családi házban maradt. Saját vagyonát, a szegedi lakás árát aranypénzbe fektette, s a pénzérméket a három utcai szoba szecessziós csillárának színes majolika búráiba rejtette. A középen egy nagyobb, körben pedig a fölfelé hajló karokon levő búrákból semmi sem látszott ki, de még át sem sejlett. Erre Fernbach úr, a környék nagybirtokosa figyelmeztette, aki gyakorta meglátogatta az egyedül maradt úri hölgyet. Az ő tanácsára vált meg a kedves tanyától is, amelyet egy falusi parasztember vett meg a körötte levő szántókkal együtt.

A háború után özvegy Piry Michaelné nyugdíjat kapott az állami rendeletre létrehozott zeneiskolától, amely valójában az ő iskolájának utóda lett. Napjait magányosan töltötte, ugyanis kevéske látogatói sorra elköltöztek Nyugatra. Otthon egy mély bársonyfotelba süppedve a párizsi barátnőjétől kapott szipkából szívta cigarettáit, míg egy napon el nem szundított dohányzás közben, s a szipka kiesett a kezéből. Az égő cigarettától meggyulladt a rojt a fotel alján, majd a szőnyeg is. Amikor a szobából kiszüremkedő füstöt észrevették a szomszédok, betörték a kaput és az ablakot is, de Piry Michaelné König Margit addigra már megfulladt a füstben. Temetésére a katolikus nagytemetőben került sor, de nem a katolikus, hanem az addigra már egyre növekvő pravoszláv részben, amiről a városi zeneiskola gondoskodott. Örökségét, akár a többi sváb vagyont, államosították.

 

 

 

A teljes novella a Levéltáriádák dokumentumban olvasható.

(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2022. januári számában)