Égtek az apró ceruzarajzok a Zsolnay kályhában nyár közepén. Hullottak a tűzbe a kis vázlatfüzet lapjaira skiccelt bácskai élet tükörszilánkjai: a karapancsai erdőség vadászkastélya, a megyeháza gúla alakúra nyírt tiszafái, a kis szerb templom tornya és a zsinagóga oromzattáblái mind-mind, hogy semmi ne maradjon belőlük sem a tisztelőknek, sem a városi múzeumnak. Tízesével dobálták a százszámra maradt ceruzarajzokat az idegenek, egy festő életművének apró mozzanatait, egykor majd festésre tervbe vett ihletőit. S hiába kérte a látogató család – akikre sandán néztek az elszánt örökösnek nevezettek – a megmentést, az örökösök eltökélték a megsemmisítést. A festő mindig kéznél levő ceruzájával percek alatt tudta megörökíteni vázlatfüzetében a szemét vagy a lelkét megihlető látványt. És fürkésző tekintetének ezek az apró vázlatok voltak a lenyomatai, amelyeket otthonában a műterem fiókos asztalában őrzött. A kályhától csupán egy kis akvarellt mentettek meg, ajándékoztak a házaspár kislányának, úgymond emlékül.
A vidéki városban megüresedett házba megérkeztek a fővárosi jussolók. A határon túl élt nagynénjük temetésére nem tudtak eljönni, ugyanis ahhoz vízumra lett volna szükségük, meg különben is csak kétévente utazhattak a déli szomszédba, Nyugatra pedig háromévente. A nénit, akinek a városban egyetlen rokona, hozzátartozója sem volt, ismerősei temették el. Leginkább egy helybeli doktornő ügyködött a tennivalókon, aki az asszony kezelőorvosa volt. A néni már életében emlegette, hogy a doktornőé lesz majd a város kellemes, a bogyófáktól árnyas utcájában épült szép polgári ház az ő halála után. A doktornő ismerte a temetőben a helyet, a sírboltot, ahová ápoltja a férje, Csátaljai Sándor után nyugovóra készült. A férj családi kriptájában, amelynek emléktáblája hátsó részén jócskán kúszott felfelé a borostyán, annak szülei nyugodtak már. Igaz, akadtak mások is, akik tudtak a rokon nélküli idős hölgyről, szép vagyonáról, s néha meglátogatták süteménnyel, más élelemmel, virággal, na meg egy kis reménnyel, hogy hátha épp őket tekinti érdemesnek az idős hölgy.
A temetésen azonban úgy tűnt, már csak a városi tanítványai, maguk is jó idősek, voltak jelen. Na meg a zeneiskola néhány egykori vén diákja és a még élő két kolléganője, akiket a városi szeretetotthonból, más szóhasználattal az aggok házából hozott ki a szolgálati gépkocsi a temetőbe. A megöregedett gyászoló zongoristák fején tüllszalagos kis fekete kalap, halálfoltos, ráncos kézfejükön fekete horgolt csipkekesztyű, ódivatú, hosszú, szinte bokáig érő szövetkosztüm és a mozsárnyi vastag lábukon kitaposott, csempesarkú fekete antilopbőr cipő. Karjukon egy-egy egészen üresnek tűnő női táska, amely könnyedén himbálózott az enyhe szélben. Egymást megkarolva, inkább egymásba kapaszkodva álltak közel a koporsóhoz, a nyitott sírkamrához, és szemük félénken a sötét mélybe meredt. Nem sírtak, hanem imádkoztak végig a temetési ceremónia alatt, s amint kolléganőjük koporsója eltűnt a mélyben, már fordultak is el, s indultak, mintegy feldúlt tekintettel, valószínűleg a rájuk is hamar közelítő valóság tudatában. Az értük várakozó gépkocsivezető még hallotta, amint azon a szégyenen zsörtölődtek, hogy a zeneiskola kórusa nem tudott egyetlen gyászénekkel sem búcsúzni volt munkatársától.
A nagybácsi, akinek koporsója mellé Panka nénié került, nem volt az örökösök rokona, de a nagynéni férje volt. Éppen túl az ifjúság vehemens évein beházasodott a város előkelő családjába s annak házába. Vagy mégsem? Felesége a városka társadalmi életének közismert alakja volt, a szociális tevékenységet azonban csak szülei kedvéért, cégük hírnevének növeléséért vállalta. Az idegenek rokona, Panka nagynéni, az úr szeretője lett, egymásra találtak a színek és a dallamok, a két művészetkedvelő, azt művelő lélek. A tanárnő később az özvegységre jutott, gyermektelen férfi felesége lett, még a gyászév letelte előtt, így a néni lett a beházasodó a festő által megörökölt házban. Amikor még nős volt Sándor bácsi, a zombori Kereskedelmi és Iparbank alkalmazottja, a dúsgazdag vállalkozó és villatulajdonos lányának férje, már akkor kiszemelte magának a zeneiskola aprócska termetű, de ragyogó szemű, fiatal, hajadon tanárnőjét, aki messziről költözött a déli kisvárosba, hogy a billentyűk használatára oktassa a polgári származású diákokat a városi zeneiskolában. A dúsgazdag földbirtokosok és a nagypolgárok gyermekeinek nem kellett zeneiskolába járniuk, ők magántanárt fogadtak. A fess gavallér apósa nem engedhette lányát a peremvárosi iparosnegyed házába feleségül, ezért jó fekvésű, a városközponthoz közeli helyen vásárolt meg egy régi házat, abban az utcában, amely a körútról a Szent Rókus temetőig vezetett – akiről az utca a nevét is kapta –, s ott lebontatta a régi házat, hogy kényelmes és a család rangjához illő polgárházat építtessen. Az egyik utcai szoba éppen északról kapta a fényt, így az a vasárnapi festőnek gúnyolt vőnek leginkább megfelelt műteremül. Ugyanis a város közismert és közkedvelt festője volt a vállalkozó veje. Szépreményű művész, a fővárosi kiállítások résztvevője. A Nemzeti Szalon évi vernisszázsain, a megnyitókon minden évben megjelent, ki is állított néhány évben, s a kiállítás szépiabarna árnyalatú katalógusában a neki tetsző tételekről megjelenő illusztrációkra ceruzával sorra bejegyezte a színeket, a tónusokat, a valőrök bátrabb megoldásait. Ez volt az ő továbbképzése, ugyanis autodidakta festő volt, művészeti tanulmányokat sosem végzett. Ezeket a bejegyzéseket leginkább a virágcsendéletekre tette, lévén azok az ő képein a közkedvelt témák. S tegyük hozzá, a legkelendőbbek is a városka szépet kedvelő rétegénél. Tájképei is mind a jó kolorista érzékenységét igazolták, amit az örökösök nem tudtak felismerni a képeken. Pedig Csátaljai Sándor még idős korában is vállalta a mesterségbeli önképzést, és túl a hatvanon, nyugdíjasként még eljárt nyaranta a bajai művésztelep előadásaira, ahol Rudnay Gyulával, a kolóniát vezető festőművésszel hosszú beszélgetéseket folytatott a tájképfestészetről, amelyben a kisvárosi autodidakta festő ifjúkora óta jóval sikeresebb volt az akkor már Kossuth-díjas művésznél. Csakhogy az anyaországi művészetet irányító politikum mit sem törődött a határon kívül maradt alkotókkal. Csátaljai már fiatalon eljutott az Adriára, és a mediterrán napfény, az azúrkék ragyogás meg a reneszánsz emlékek örökre beivódtak természetlátásába. A bajai mester alföldi parasztházai helyett Csátaljai a raguzai Szent Balázs-templomot festette rendkívül szuggesztív színvarázzsal. És ugyanúgy tudott tájképet alkotni a Ferenc-csatorna-parti halásztanyáról is, mint Rudnay a bábolnai utcáról. Csak éppen az emberek maradtak le képeiről, a szép csipkekendős női portrék, és szerencsére jöttek a kollégája által sokszor megfestett mulatozó társaságok vagy egyéb téma híján a hajdani nagylétünk nosztalgiája szülte, diadalmasan vágtató huszárok alakjai.
A Zsolnay kályha melletti falakon még ott voltak Csátaljai Sándor olajfestményei, akvarelljei, pasztellképei vásznon, kartonon, papíron. Még maradtak a mélybordó bazsarózsák a kertből, a festőállványon a félig kész sárga tulipánok csendélete az öreg templom előtt virágot áruló nénikék vödreiből, a kékeslila íriszek csokra széles ezüst rámában. Meg néhány zombori rózsa egy üvegvázában az üvegasztalon visszatükröződve, gazdag aranykeretben a Stanišić-műhelyből, a város ismert üvegező és képkeretezőjétől. Ez a kép egy szófa fölött maradt a falon, ott, ahol a néni pihenni szokott. A festő ajándéka volt a feleségének, s a gazdagon díszített aranyszín rámáért egy másik, tavaszi virágcsendélet került a város régi iparosdinasztiájának műhelyébe, hasonló keretben, reklám gyanánt. Az olajképek között olyanok is akadtak, amelyeket Csátaljai ismert festőbarátaitól kapott emlékül vagy cserébe. Ezeket az alkotásokat eladásra kínálták az örökösök, csak még nem tudták az árakat, nem tájékozódtak a művészeti alkotások határon túli gazdasági válság alakította értékéről, sem az itteni valuta állandóan változó árfolyamáról. Csupán a sokszobás, üvegezett verandás házért szerettek volna jó pénzt kapni, s a nénjükre gondot viselő doktornőt mielőbb elfelejteni.
A kályhában meg égtek az apró grafikák, füstbe mentek, szálltak a magasba, nehogy bárki is felhasználhassa őket ebben a kisvárosban. Aki nem itteni emberként ismerte akár a művészt, akár annak ihletet adó, megörökített környezetét, az nem tudta, hogy egy világot éget most el, egy fél évszázadot enged ki maradéktalanul a kéményen, visszavonhatatlanul dob a semmibe. Háborúkat, határokat, területeket, szülőföldeket, hazát és házat, erdőt, folyót, virágot, szerelmet, nyelvet és kultúrát. Majd elégedetten visszamegy a nyüzsgő fővárosba, itt hagyva a füstté vált, milliónyi ceruzavonásból alkotott vidéki művészéletet.
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2023. szeptemberi számában)
