Mindössze két-három telefonjába került. Feltettek néhány világirodalmi kérdést, és vizsgáztatták a könyvkölcsönzés módszertanából. Megkérdezték, hogyan áll a svéd nyelvvel. Mondta, németül meg olaszul anyanyelvi szinten beszél, őszig pedig elvégez egy svéd gyorstanfolyamot. Néhány óra múlva értesítették, hogy felvették, szeptember 17-én kell jelentkeznie a Stockholmi Könyvtári Szolgálat központi irodaházában, eligazítás végett. A hajókönyvtár másnap reggel indul.
Ott talán történik végre valami, legalábbis remélem, mondta János, megszakad az eseménytelen esztendőknek kibírhatatlan sorozata. És újra láthatom a tengert, tizenvalahány év után. A szigeteket. Az volt azóta is a legszebb nyaralás: egy szigeten. Panzió, néhány ott üdülő család, futónövénnyel árnyékolt terasz étkezőként, aztán csak néhány lépcsőt megtenni lefelé, és átlépve a járdán, már ott is az ízléssel kiépített magánstrand. A sziget fővárosában zajlott az élet, egy közeli (csöndes, de előkelőbb) településen vakációzott a munkahelyi kolléga a feleségével. Egy nap áthívtuk őket. Idősebbek nálunk. Az örömteli találkozást, a békés idillt egyetlen dolog zavarta meg: lubickolás közben Sándor ajánlatot tett, versenyezzünk, ki ér el hamarabb az innenső sziklától a túlsóig. Azonnal tetemes előnyre tettem szert, a táv felénél feladta. Utólag is neheztelek magamra: miért nem hagytam győzni? Így csak a megszégyenítés, s ezen már nem lehetett segíteni. Szótlanná váltak, a beszélgetés elakadt, a közös ebéd után rövidesen távoztak is.
De gyorsan túltettük magunkat rajta. Esténként mind többen voltak a szigetet körbefogó sétányon, a központban harmadik napja tartott a divatbemutató, az sok nézőt vonzott. Amikor befejeződött, az emberek tódultak elfoglalni a maradék helyeket a zajos vendéglőkben, a cukrászdák pezsgő teraszán. És mindenünnen szólt a zene.
A tenger megunhatatlan. De így lesz ez Svédországban is? – aggódott János, aki bevallotta, ismét csak a képzeletét követi, az után kullog, pedig tudja, ez mekkora veszélyt jelenthet. A fantáziája miatt ment tönkre többször is az élete, a kivárás és a bölcs latolgatás helyett meggondolatlanul, gyorsan cselekedett. Mint például amikor felszedte azt a tömzsi lányt. Mellei – mint a Fellini-filmekben. Társaságban egymás mellé sodródtak, beleivott a férfi pálinkájába, este már ott aludt nála.
Hetek múltak el, egy többnapos kirándulásról tértünk vissza, mondta János, át kellett haladnunk azon a városon, ahol a nagyapám lett eltemetve. Gyerekként több nyarat töltöttem nála. Sokat mesélt. Együtt horgásztunk. A temető a központba vezető főutca mentén, kikerülhetetlen. A sírja rögtön a bejáratnál. Csillagfényes, langyos éj, ő valami vidám történetet mesél, közben blúzt cserél, hullámzó, fedetlen halmok, egyre elevenebb, patakzanak a könnyei a nevetéstől, én meg mondanám, légy már csöndben, te lány, a sír már csak húsz méterre, ott ni, a járdán túl – de ő csak viháncol. Végül is értem én, nem tehet róla, más évjárat, nem tudhatja, ki volt a nagyapám, s hogy itt van eltemetve. Aztán nagy nehezen bekanyarodunk a főtérre. Még kétórás közös utazás. Visszaérve kiteszem a lakása előtt, a cuccaival együtt. Többet nem találkoztunk.
Most mi csábítja? Elgondolkodott ezen, mielőtt felemelte a telefonkagylót? Valóban annyira fontosnak érezné, hogy a kijelölt huszonhárom kis sziget lakóit időnként könyvekkel lássák el? Olvasta: amikor a könyvtárhajó megérkezik egy szigetre, a kikötőkben már kisebb tömeg várja. Amint lehorgonyozik a hajó, az embereket felengedik a fedélzetre, ahol nagyjából másfél-két órájuk van arra, hogy visszaadják az elolvasott könyveket, majd böngésszenek a legújabb kiadványok között. Rendelni is lehet könyveket – a hajó azokat is elhozza. Az úszó könyvtár mintegy háromezer könyvvel cirkál a szigetek között. A hajóban kialakított könyvtár barátságosan van berendezve. Fából ácsolt polcokon sorakoznak a könyvek, és a kihelyezett nagy asztalok körül lehet olvasgatni. A hajón három-négy önkéntes dolgozik felváltva – ő lesz az egyik közülük.
Tartok tőle, mondta János, a fantáziám most is maga után rántja a cselekvést. Mert mi is vonz engem végül erre az útra? A szervezetem máris képekben kínálja: egy este a mellettem lévő nyugágyra letelepszik egy ifjú hölgy, inkább mintha ködfüggöny mögül érkezne, szavak nélkül kommunikálunk. És milyen jó, hogy ennek a találkozásnak nincs kezdete, s nincs története; tudta nélkül Eszter is mindig ezzel bosszantott, ha olykor meglátogattam őt abban a távoli városban, mindig ott várt, a főtéren, ugyanannál a padnál, az üvegfalú üzletház bejárata előtt, s oda kötelezően egy kicsit leültünk. „A mi padunk” – ujjongott ilyenkor Eszter, mert a nőknek kell valami közös élmény vagy legalább egy meghatározott hely, zug, ételféleség vagy zeneszám, amellyel köthetik magukat a férfihoz, egyszóval ez a kapcsolódás most felesleges elemként átugorva. Így nyugodtan előadhatja alkalmi fedélzeti társának, ahonnan ő érkezik, az sík vidék, végeláthatatlan búzatáblákkal, de az emberek génjeikben hordozzák az egykor ott elnyújtózó tenger emlékét, így mindig egy nagy víztükör látványára várnak. A búzarengetegben nem képzelhető el hajó, de még egy vitorlás sem, távlat kell tehát, a benépesíthető látás szabadsága szintén, meg a végtelen bódító mágnese. Mindezt gondolatátvitellel közöltem a mellettem pihenő hölggyel, mondta János, a hang megtörte volna a varázst, s különben sem érdekelt, honnan jött, milyen nyelven beszél, csak azt éreztem, figyel, ügyesen lassítja a gondolataimat, hogy mindent pontosan regisztráljon. Közben magára terítette a hozott plédet, merthogy hűvösödött, már csak egyedül tartózkodtunk a fedélzeten, a tenger mind sötétebbé válva kergette a horizont környékén lebegő csintalan felhőket, csupán a hajómotor kellemesen duruzsoló, monoton zúgása hallatszott. Maradjunk így, mondta gondolatban János, a kabin még ráér, s valaki ezen mellette, oldalt csak mosolygott, és feljebb húzva a takarót, úgy tűnt, mintha máris könnyű álom környékezné.
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2022. szeptemberi számában)
