Sinkovits Péter: Gondolatfotó… Vagy egy régi téli nap, Belgrádban

2020. december 08., 09:26
Gesztelyi Nagy Zsuzsanna: Belső balkon XXVIII. (vegyes technika, papír, 50 × 65 cm, 2018)

Vasárnap délelőtt kihalt volt a külváros. Az éjjel erősen havazott, de a kertes házak előtt sokan már járhatóvá tették a járdát, az azonban helyenként síkos maradt a tócsányi jeges foltoktól. A városi buszok járatait ritkították, most ketten szálltak le, Tamás meg egy testesebb, félénk nő, olyan harminc körüli. A nap sütött, fényeivel vakítóvá téve az amúgy csendet visszhangzó tájat. A férfi hátranézett, akkor vette észre, hogy a nő terhes, s a kerítés egy oszlopába kapaszkodva mérlegeli a hó alól felbukkanó, a járda egészén szétterjedő jeges részt. Tamás visszasétált, és felajánlotta a segítségét. A nő bizalmatlanul, ugyanakkor segélykérőn nézett a férfira, de a kinyújtott kezet még nem fogadta el. Delelő felé haladva a nap még erőteljesebben sütött, Tamás igyekezett megnyerőnek mutatkozni: – Kapaszkodjon belém! – mondta végül. Vártak. A nő félfordulattal a már megtett utat vizsgálgatta, de látszott, nem akar visszafelé lépni, hogy a veszélyes szakaszt megkerülje, mert a járda melletti úttesten – forgalom hiányában – térdig ért a hó. – Itt lakom a közelben – mondta a férfinak, és belekarolt. Lassan haladtak. Ha Tamás megérezte, hogy a nő reszketni kezd, azonnal megálltak, s csak némi idő elteltével indultak meg újra. – Itt forduljunk jobbra! – suttogta a nő a sarokhoz érve. – Az a második, sárgára meszelt ház a miénk. Tamás biccentett, amikor elköszönt. – Köszönöm! – rebegte a nő. Aztán a szőlőlugas tartórúdjainak segítségével megindult a ház bejárata felé.

Tamás haladt tovább, kisebb térre érkezve, amely nyaranta egy kocsma teraszaként szolgált: árnyas fák alatt nejlonborítású asztalok, ráérős, a pálinkáspoharat gyakran emelgető helyiekkel. Néhány újság mindig ott hevert a pincérek tálalóasztalán. Tavaly, egy nyár végi délutánon Tamás – a munkahelyről hazafelé jövet – lehuppant az egyik szabad helyre. Kávét kért, majd az újságok közül a Duga hetilapot helyezte maga elé az asztalra, ebben a magazinban (a címével összhangban) mindig rá lehetett futni valamilyen szivárványosan érdekes, különleges anyagra. Egy cikk például ezúttal arról szólt, hogy sikerült lefényképezni a gondolatot. Picinyke kamerát juttatnak az agytekervények közé, és azt aktivizálva készülnek el a nem mindennapi fotók. Az évtized végénél tartva a jeles tudósok többsége megegyezett abban, hogy a hatvanas években mindenképpen ez a legszenzációsabb találmány. A lap közölt is egy felvételt, azon néhány alak körvonalai látszottak, de nagyon elmosódva. Tamás előbb felbuzdult, még egyszer elolvasta az írást, utóbb azonban eltűnődött, mi végre lenne fontos a lencsevégre kapott gondolat, a gyorsan futó gondolatsor melyik szelete rögzül, és az egész egyáltalán mire használható. Vallatás közben például a fogoly leképezett gondolatai tárgyaláson bizonyító anyagként szolgálhatnának? Vagy mire megyünk, ha egy skizofrén személy agyába kukucskálunk? Ugyanakkor: érdemes-e a tisztán személyes pillanatfelvételeknek egyáltalán helyet szorítani a családi albumban… Megfontolandó továbbá, milyen eredményt hoznának az állatkísérletek. Egy hűvösben szunyókáló oroszlán gondolata őrzi-e a nyakánál szétharapott őzbakot? A gilisztának létezik-e gondolata? Vagy csak tekereg előre? Az eliramló hal emlékező gondolata pedig őrzi-e annak lenyomatát, hogy merre tartózkodott fél órával ezelőtt? Ekkor a szomszédos asztaltól átszólt valaki: „Hagyd, testvér, azt az újságot, gyere át hozzánk egy pálinkára!”

Tamás könnyű bőrcipője most megtelt hóval, ebben az utcarészben a hó eltakarítatlan maradt, lépéseit sietősebbre fogta. Aztán már messziről látta, hogy a ház előtt, ahová igyekezett, szénrakás tornyosul. – Tudna egy kicsit segíteni behordani? – kérdezte a lakásadónője. – A férjem idős, szívbeteg, az ilyen munkákra alkalmatlan. – Tamás átöltözködött, majd tragacsot kért, lapátot meg a kétfülű, nagy kosarat. Bő egy óra alatt meglett. – Ebédeljen velünk! – invitálta tetka Ruža. Čika Đuro jóféle itallal kínálta. Közben barátságosan mosolygott – ilyen ábrázattal Tamás mindeddig soha nem látta.

Ebéd után leheveredett. Egyedül maradt a szobában. A macedón egyetemista hazautazott, a kamionsofőr pedig valahol külföldre szállította az árut, ritkán látták, akkor hanyatt feküdt az ágyon, hasára helyezte a tranzisztoros rádióját, népzenét hallgatott, és kedélyesen meredt a plafonra. Ritkán maradt egy napnál tovább. Ezúttal Tamás is rádiózott. A Belgrádi Rádió minden vasárnap különműsort szentelt annak eldöntésére, hogy melyik a jobb: a Beatles vagy a Rolling Stones. A „vetélkedő” természetesen általában eldöntetlen maradt, az adás inkább arra szolgált, hogy lejátsszák a két együttes legújabb számait. Idővel azonban a műsor ellaposodott, a hozzáértő szakemberek, zenekritikusok és -esztéták mindegyike elmondta a véleményét, lassan-lassan már az utca embere is mikrofonvégre került, középiskolások, építőmunkások, kereskedők. Tamás emlékezete ezúttal a kisvárosi zeneiskolát idézte, amelynek utcára néző ablakait tavasszal már szélesre tárták, így a járókelők ismét meghallgathatták az elnyűhetetlen Czerny-gyakorlatokat. Na és a koncertterem, amely az évzáró rendezvényen mindig megtelt büszke szülőkkel, s ahol Tamás annak a nyúlánk, helyes lánynak a hegedűjátékát kísérte zongorán, s az előszobában egymást bátorították a fellépésük előtt.

Lezárta a rádiót, és az asztalhoz ült, kiterítette maga elé a Politika meg a Večernje novosti aznapi példányait, de a cirill betűk most furcsamód zavarták: lassították az olvasást, az írások megértését. Kibámult az egyetlen ablakon, a szomszéd hatalmas kertjét befedte a hó, meg a mögötte lévő térséget is, még a tél beállta előtt lebontottak ott egy roskatag házikót, tavasszal kezdik majd az építkezést. A szürkületben a távolból beszüremlettek az utcai fények. – Mit csinálhat most a szomszédlány? Akit hetek óta nem látott. S aki ruhateregetés közben mindig finom kacérsággal értésére adta a férfinak, tudja, hogy féloldalt állva az ablak mögött őt lesi. A felszabadult csíptetőket a szoknyájára akasztotta, de úgy, hogy az lehetőleg egyre feljebb csússzon. Tamás latolgatta, hogy megszólítja, de erről végül is lemondott, nem akarva zavart okozni a szomszédok meg tetka Ružáék között. Így csak figyelte olykor a kecses szomszédlány hajladozását a suhogó-lobogó lepedők és párnahuzatok között.

Kopogtatás után belépett a háziasszony, és a férfit a tévészobába invitálta: kezdődik a sorozat! Mija és Čkalja. A két nevettető. Tamást kezdetben szórakoztatta a primitív humor, aztán inkább az idős házaspár megfigyelése kötötte le, a komor tekintetű háziúr szigorú arcizmainak felengedése, a csiklandozó mosoly a bajsza körül. Ruža asszony a sikeresebb poénoknál a szoknyáját igazgatta, gyűrögette. Fáradtságra hivatkozva Tamás most elhárította a meghívást. Maradt a szobájában.

Később erre az estére úgy emlékezett vissza, hogy szinte mozdulatlanul ült a fényét gyorsan veszítő szobában, az egyre közelítő, sötétzöldre festett falak zsugorították a teret, préselték, hasonlóképpen a fáraók sírkamrájához, ha oda illetéktelenek próbáltak behatolni. Csak az ablak derengő téglalapja jelezte még a szoba koordinátáit. Gondolatban mozdulni próbált, a végtagjai azonban nem engedelmeskedtek. Tovább ült hát, semmi nem siettette, félelmet sem érzett. Egyszer ez már megtörtént vele, egy átélt hatalmas megrázkódtatást követően, csak másnap sikerült az ágyból felkelnie, akkor nagy nehezen felöltözködött, és lesétált a közeli térre, ahol mindig ültek néhányan a padon, vagy sétáltak a gyerekekkel. De ennek emléke is éppen csak átsuhant, egy másik kép azonnal kiszorította, a gimnáziumi tantermük, a szép barna tónusú asztalokkal és székekkel, ő a dobogón áll, magyaráz, rajzol valamit a táblára, nyugodtan, a tanár leül a helyére, ő is figyeli az előadást, mert ez nem felelés, annál jóval több.

Ekkor megmozdult a keze, a tranzisztoros rádióját kereste. Felkattintva népzene szólt, most ennek is örült, némi idő elteltével azonban tovább keresgélt. Sportközvetítésre bukkant, belehallgatott egy darabig, majd tovább próbálkozott. És akkor megszólalt egy adó, magyarul, eddig ezzel soha nem találkozott, pedig hányszor pásztázott végig a közép- és a rövidhullámon. Színházi közvetítés tartott éppen, utóbb kiderült, Németh László egy darabját adták. De a szavak most egyedül hozzá szóltak, ebben az idegen, hófödte éjszakában, mint amikor a vonó pattanóan hozzá-hozzáér a cselló húrjaihoz; figyelte a szöveget, hallgatta a szépen megformált mondatokat, amelyek mintha feloldozták volna az eltelt esztendőket, ugyanakkor sejtelmesen felmutattak valami jelet is, amelyet még nem érzékelt pontosan, fogalomtárából sem talált rá a megfelelő elnevezésre, viszont a szervezetét egyre hatalmasodó nyugalom és erő öntötte el. Hirtelen cserélődés. Akár az utas öröme, ha a mellékösvényről visszatalál a főútra.

Megvetette az ágyát, az olvasólámpát még nyitva hagyta. S már döntött: holnap belekezd – nem marad tovább ebben a városban. Elhagyja ezt a vidéket.

 

(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2019. december 14-i számában.)