Kettőezer-kilenc december tizenkettedike van, délután öt körül, hetvennyolc órája és még valahány perce már nem csuktam le a szemem, (megközelítőleg) három és fél órával vagyunk azelőtt, hogy Stojković a karjaimban fog meghalni, én pedig anafilaxiás sokkba esem, majd delirium tremensbe, Stojković most felriad a lázálmából, és azt mondja, a halál itt van, az ajtóban áll, eljött a gyónás ideje. Írjad.
Új sor.
Nem a múzeumlátogatások, nem a képzőművészeti akadémia és nem is a képtárak látogatása, hanem a kivégzések tettek engem festővé és emberré. Az užicei gimnázium II. 2 osztálya tanulójaként 1941 októberében mindennap végig kellett néznem az úgynevezett népellenségek kivégzését, ez volt a törvény, ez volt a Zeitgeist, nem volt rá mód, hogy ezeket a szemléltető órákat ellógd, három lehetőséged állt fenn: 1. benne legyél a kivégzőosztagban, 2. téged végezzenek ki, 3. vagy nézed a kivégzést.
Ebből választhattál.
Két kivégzést figyelmetlenségből kihagytam, ellógtam az óráról, valahol eljátszottam az időt vagy valami hasonló, de apám (a maga és anyám szerencséjére és nem annyira az enyémre) az utolsó pillanatban szerzett orvosi igazolást. Ha nem sikerült volna – amihez nem sok hiányzott –, akkor engem is lelőnek, ami felért volna egy főnyereménnyel, de nem volt ekkora szerencsém, sőt, valljuk meg őszintén, nem is voltam még eléggé tökös, hogy lelőjenek. Undorító látvány volt, mondta Stojković elérzékenyüléssel a hangjában, majd ezt követően érzéketlenül annyit tett hozzá, az a látvány visszataszító volta ellenére – vagy épp annak köszönhetően – rányomta pecsétjét a későbbi életemre és képzőművészi kifejezésmódomra, és még most sem, ennyi év után sem tudom, nem világos a számomra teljesen, hogy abban a véres járványban (látványként értelmezve) kik voltak az undorítóbbak: azok, akik a kivégzőosztagban voltak, azok, akiket kivégeztek, vagy azok, akik a közönséget alkották, és a befejezésnél üdvrivalgásban törtek ki. Miért nézel így rám, kérdezte Stojković, látva, hogy kezdek elsötétülni. Nem értettünk már régóta egyet abban, hogy a meggyilkoltak voltak-e a saját megölésükben a fő cinkosok és kollaboránsok. Most mi nem világos a számodra, mi az, ami a mondatomban embertelen, és nem fér bele a politikailag korrekt beszédbe, hogy a humanizmusod basszon meg, a humanizmus és a korrektség minden rossznak az okozója. Egyébként nem tartottak sokáig a kivégzések, folytatta Stojković valamivel mérsékeltebb hangerővel. Szerbiában semmi sem tart sokáig, miért lettek volna a kivégzések kivétel. Eltarthatott volna legalább addig, amíg volt golyó, de idő előtt, igaz, már így is későn (mert már mindazokat kivégezték, akik értek valamit, volt valamijük, vagy értettek valamihez), megállította a Kommando der Heeresgruppe F (délkelet), amely november végén felrázta magát letargikus állapotából, és Užice felett elfoglalta a stratégiai pontokat – egyet a Tatincán és egyet a Zabučján –, elhelyezve ott két szakasz Sturmstaffel-hadtápost, akik letolt gatyával egy perc alatt leépítették fingdíszsortüzeikkel a szovjet mintára létrehozott bábállam-imitációt, a proletárforradalmi hevülettel együtt, ami elvitte az egészet a Drinán túlra, Boszniába, széthintve azt Montenegróban és másfelé, tehát így terjedt villámsebességgel és bűzösen a forradalom, a Népfelszabadító Háború és a szociális egyenlősdi eszméje. A háború után is voltak helyenként kivégzések, de már sokkal kevesebb – mondta Stojković megindultság nélkül a hangjában –, ami a legrosszabb, tette hozzá, nem voltak nyilvánosak, és a középiskolásoknak sem voltak kötelezőek. A valamikori lendület megtört, kivételes esetekké váltak a kivégzések, már passé lett, nem ez volt már a szabály. És Franciaországban, ahová a képzőművészeti akadémia befejezése után mentem, a világhírnevet keresve, ott végül az ördögre akadtak. Ha semmi másért nem is, mondta Stojković, az e világi siker utáni istentelen vágyak miatt legalább háromszor ki kellene végezni, tarkólövéssel bebiztosítva, mert minden esélyt sikeresen eljátszottam. Egy kevés kivétellel, a Szovjetunió, Kína és (egy kicsit jobban) Fekete-Afrika esetében, másutt már nincs is kivégzés, mondta Stojković, elkezdődött a kollektív emberi jogokkal való bűvöletkeltés a skandináv tamtam dobok ritmusára, kábítószer-nyakalás, flower-power zaklató fajtalanság, az amerikai képzőművészeti cigánykodás, az orális szex és a felláció kultusza, a miniszoknyának és az elit párizsi, könnyűvérű luvnyáinak köszönhetően, akik tíz, folyamatosan tüzelő kivégzőosztagnál hatékonyabban ölték ki a lelket, nem csak a testet. Meséltem már arról, hogy ne ismételjem, Erósz és Thanatosz kéz a kézben együtt járnak, de térjünk vissza a kivégzésekhez, abban otthon vagyunk. Amikor csak azokra a tömeges kivégzésekre emlékezem, arra az égbenyúló sikongatásra, egymásba kapaszkodásra, a halálra ítéltek üvöltésére, a patakokban folyó vérre és az emberi agy gejzírjére fejbe lövéskor, azok örömteli ujjongására, akiknek (látszatra) szerencséjük volt, hogy (ideiglenesen) a kivégzőosztag soraiban lehettek, vagy a kivégzési eljárás biztonságosabb oldalán, a közönség közt. Mindig, amikor eszembe jut, mondta Stojković, keserűség fog el, amiért abbahagytam a festést, ezt le kellett volna festenem, amíg alkottam. De azt is sajnálom, hogy amíg festettem, festettem (?), talán jobb lenne, ha legpontosabban úgy határozhatnánk meg – divatos, semmitmondó nívótlanságot gyártottam, azt is sorozatban, amit drága pénzért eladtam a szabadkőműves-zsidó galériatulajdonosoknak, ezzel a művészi kurválkodással lefedve a hiteleimet, amelyeket a klasszikus ribancok miatt csináltam, a jó seggek iránti telhetetlenségből. Írd azt is, ezért festettem a seggemmel, mondta Stojković, majd rögtön azzal folytatta, hogy a mindenki számára kötelező kivégzések alatt nem maga a kivégzés volt az undorító, hanem az a hitványság, amelynek a szintjére süllyedt. Jobb korokban, mondta Stojković, a kivégzésben volt valami apollói, barokkos, antik tragikum, méltóságteljesség – a feleslegeset kihúzhatod –, valójában azoknak a kivégzéseknek megfelelő esztétikai pátoszuk volt, gondolj csak Goya 1808. május 3.: Madrid védőinek kivégzése című vásznára. Tegyük a kezünket a szívünkre, gondoljunk bele, és mondd meg, hogy egy ilyen környezetben, egy ekkora mester festőállványa előtt, ki nem szeretné kivégeztetni magát, vagy legalább benne lenni a kivégzőosztagban. Teljesen mindegy, vagy mégsem mindegy, javította ki magát Stojković, de igazából majdnem mindegy. Ahogy múlt az idő, mondta Stojković alig hallható hangon, ahogyan mindig a régi szép időkről mesélt, a kivégzések is, mint minden egyéb, tönkrementek, szétcsúsztak, lejjebb és lejjebb csúszott a színvonaluk, hogy végül az 1941-es užicei tömeges kivégzéseknél elérje a mindenek legalját. A kivégzések valójában a terror rendjének bevezetését szolgálják, ezzel meg káoszt idéztek elő, és a rend felbomlását. Azokban a hónapokban Užicén semmiben sem lehettél biztos, Užicén senki sem tudta, merre tartson. Amíg össze nem számolták a halottakat – ami az alapvető matematikai műveletek ismeretének hiányában jócskán eltartott, ezért a kivégzettek és a kivégzők részéről, mindkét irányból nagy volt a bizonytalanság –, nem lehetett tudni, hogy ki lőtt és kit lőttek, ki él és ki halt meg, saját szememmel néztem ezt az általános förtelmet, a zavart és a rettegést, ami akkorára nőtt, hogy szinte mindegy volt, te voltál-e a kivégző, vagy téged végeztek ki, vagy csak nézted a kivégzést. Užicén még a közelmúltban is volt olyan zavarodott egyén (de az is lehet, hogy még most is van), aki a XX. század hetvenes éveinek közepéig sem tudta biztosan, hogy 1941-ben kivégezték-e vagy sem, ez a bizonytalanság ennyire elhúzódott az időben. Akkoriban, amikorról beszélek, csak Đilas lehetett száz százalékban biztos, hogy nem végzik ki, más senki. Mondjam azt, hogy a te anyai nagyapád – egyike volt az užicei vérengzés első áldozatainak – megúszhatta volna a kivégzést, de tudod, milyen az élet, sokan, akiknek minden feltételük megvolt, hogy kivégezzék őket, akiket, mondhatni, közérdekből le kellett volna lőni, némelyiket akár kétszer is, nemhogy megúszták a kivégzést, de még ők vezényelték a kivégzőosztagokat, majd pisztollyal ők osztották a kegyelem fejlövéseit. A te nagyapád, mint Đilas is, egy önhitt ember volt, de tőle eltérően a saját számlájára, és még (ugyancsak Đilastól eltérően) szeretett dolgozni, törődött a családjával, és jó képességű volt, annyira szeretett dolgozni, törődő és tehetséges volt, hogy a hatvan-egynéhány évvel ezelőtti kivégzése ellenére még most, a halála után is, a tőkéje homeopátiás hagyatékából élsz, ő tart el, igaz, a fő tőkerészét elrabolták és szétbaszták Đilas & Tsai. Amint azt elherdálod, tudom, nem sok maradt már belőle, ha eldobom a kanalam – amihez most már nem sok hiányzik –, akkor felélheted az én vagyonom is, mondta Stojković nevetve, majd ott folytatta, ahol abbahagyta. Le merem fogadni, mondta, hogy nagyapád firkálgatott valamit, ha mással nem, töltőtollal vagy legalább grafitceruzával rajzolt valamit. Ha ez bebizonyosodna, amit nem lehetetlenség bebizonyítani, akkor biztosan állíthatnánk, hogy nagyapádat csak a balszerencséje miatt végezték ki, amikor te, képzőművészek életének megkurtítója, még unokaként meg sem születtél, mondta Stojković, és ki tudja hanyadik alkalommal most is ezt a sebet tépte fel. Ha ez így volt, amiben én biztos vagyok, tudnod kell azt is, hogy nem csak nagyapád volt az egyetlen (amatőr) festő, akinek alkotásai meg sem születhettek, mert Đilas kivégzőosztaga elé került rövid úton. Ugyanazon a napon, amikor nagyapádat, sőt még ugyanabban az eresztésben is – biztos információ alapján állítom, ellenőriztem a levéltárban –, akkor végezték ki Milovanović Mihajlo (1879-ben született és 1941-ben halt meg) közepes képességű festőművészt is, aki, ha esztétikai szempontokat is figyelembe veszünk, akkor vastagon rászolgált a golyóra, de etikai szempontok alapján talán mégsem, néhány hónappal a tömeges kivégzések előtt – a helység német parancsnokának köszönhetően, aki kollégája volt a müncheni Die Akademie der Bildenden Künstén (nota bene, ahová a Milovanovićnál nagyobb tehetségű Hitlert nem vették fel) – életét és vagyonát kockáztatva mentett ki egy névtelen kommunista fattyút a megszállók kivégzőosztaga elől, aki úgy nyilvánította ki a háláját, hogy amikor a mi hazai kivégzéseink elkezdődtek, amikor elhangzott az első tűzparancs, elsőnek lőtte le Milovanovićot.
Fordította: Juhász Attila
* A legrangosabb szerb nyelvű regényírói díjat, a NIN-díjat 2020-ban megjelent könyvéért Svetislav Basara kapta a Kontraendorfin című regényért. Kiadó: Laguna, Belgrád, 2020.
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2021. május 15-i számában)
