Kristó Róbert: Vonalkódok – árnyék és fény III.
Június elején életre kelnek a fák az erdőben,
szeretem nézni őket, és végre be is mehetek,
(eddig tilalom volt,
amit a háború elején vezettek be)
épp légiriadó van, de szokás szerint senkit sem érdekel,
így engem sem,
igen,
most törvényszegő állampolgár voltam,
mint mindenki általában a közegemben,
anyám mindig azt mondogatja,
a rakéta elől úgyse tudunk elfutni,
belegondolva, nem is hülyeség,
és ha pont az utamat keresztezné egy ballisztikus szörny,
szép helyen érne a vég,
de most legkevésbé ezen agyaltam,
mert régen sétáltam erre, egyedül végképp nem is tudom, hogy mikor, talán
valamikor a háború kezdetén, vagy a háború előtt, nem emlékszem,
mintha tegnap történt volna meg az egész tavasz, az a bemutató utáni este is, ami után hetekig nem tudtam, hányadán állok a férfiakkal, főleg a crushsal, akiről ma sem tudom megmondani, hogy köt-e hozzá valami, vagy csak a barátságunk lépett szintet,
amikor a crush nálam aludt a légiriadó alatt, elfelejtettem, hogy odakint a szirénák szólnak,
csak rám figyelt,
én pedig őrá,
megkérdezte, mit csináljunk,
azt ajánlottam, nézzük meg az Álmodozókat, úgyis az a kedvencem,
belement,
az ágyamon hasaltunk, előttünk a laptop, mintha újra kolisok lennénk,
koleszes házimozi, viccelődött,
tényleg ezt csináltuk, már amikor volt olyan erős netünk, hogy kibírjon egy filmet, mondtam,
körülbelül a felénél tartottunk, amikor a keze a derekamra vándorolt, nem szóltam semmit
egy ideig, aztán felkuncogtam,
ne csiklandozz, nevetgéltem,
én? na majd most!, mondta, és a hasamat támadta meg,
felém került,
a kék szemeit néztem, amiben gyermeki őszinteség volt, és kívánt engem,
nem ellenkeztem,
a film ment tovább, de már nem érdekelt minket,
érdekesebb moziba csöppentünk,
sokkalta érdekesebbe, mint Théoék,
aztán másnap nem tudtuk, hogy mit mondjunk egymásnak, én nem akartam szóba hozni, ő sem, a teraszon reggeliztünk, süttettük magunkat a hirtelen jött melegben,
közben befejeztük az este félbehagyott Álmodozókat,
megkérdeztem, mit gondol róla,
azt mondta, neki túl művészi film, de hozzám teljesen passzol,
megnézte a képeket, amiket csináltam, megakadt azokon a portrékon, amit azon a bizonyos estén csináltam,
nem is tudtam, hogy embereket is fotózol, mondta,
újfent, mondtam,
nagyon jó képek, nézegette, megragadtad a részleteket, és mégsem unalmasak,
köszönöm, nemsokára küldöm a címnek,
téblábolt körülöttem egy darabig,
szívem szerint hazaküldtem volna,
az viszont nem adta volna jól ki magát,
így nem szóltam semmit, csináltam a dolgomat, mintha nem is lenne ott,
dél körül ment el,
nem köszöntünk el egymástól,
aztán napokig nem beszéltünk,
majd újra szóba álltunk egymással, és semmi sem történt
egészen május közepéig,
beállított hozzám
katonaszerelésben,
épp megrendelt képeket csomagoltam, amikkel a postára akartam menni,
nemigen értettem, mi ez az új stílusváltás nála,
nagyon is jól tudtam, hogy ez az a bizonyos uniformis, amiben mostanság
meghalni járnak el az emberek,
azt mondta, nem húzza az időnket, tudni akarja, akarok-e vele lenni,
azt hittem, csak ágyba akar vinni megint, de nem, ő nem így értette,
azt mondta, holnap bevonul, és neki tudnia kell, hogy lesz-e, aki hazavárja,
nem akartam válaszolni,
megkértem arra, hogy csináljunk aznap egy fotózást az erdő szélén,
hogy hadd lássalak, amíg odavagy, mondtam, na, meg ha netán ottmaradsz, a nekrológon legyen szép képed,
ezen mosolygott,
jó, de én is csinálok rólad képeket, és még ma előhívod, hogy magammal vihessem, mondta,
belementünk, és azonnal elindultunk, előtte persze beugrottunk a postára,
útközben vitte a csomagomat, úgy viselkedtünk, mint egy átlagos pár,
furcsa volt látni így, terepruhában, ennél is furcsább állítgatni, mintha egy próbababára húznék két mérettel kisebb kardigánt,
készültek képek minden irányból,
eddig fel sem tűnt,
milyen széles válla van,
karakteres arca,
olyan kezei, amivel embert tudna ölni,
és fog is,
ehhez a képhez társulnak azok a kék szemek, amikből gyermeki kíváncsiság és barátságosság sugárzik, valahogy kilóg ebből a geroj-profilból, mégis, mintha ez tenné ebben a pillanatban emberivé,
elbambulhattam, mert másodjára kérdezett rá, hogy akkor most már fotózhat-e ő engem,
átadtam a gépemet, hagytam, hogy állítgasson, rám szólt, hogy ne vágjak olyan képet, mintha temetésen lennék,
nem tudtam őszintén mosolyogni, a szemem előtt lejátszódott, hogyan fog majd embereket ölni, és mi van, ha őt is,
mert bár nem érzem azt, hogy ő a másik felem, mégis sajnálnám, ha baja esne,
csináltunk néhány közös képet is, szelfiztünk a kamerámmal, ami miatt
a képek feléről hiányzunk, mert nem láttuk, hogy mit fotózunk,
naplemente előtt mentünk vissza a lakásomra,
egy gyors válogatás után szerkesztés nélkül hívtam elő a képeket, hogy hamar meglegyen, addig ő otthon összepakolt, és áthozta a dolgait egy táskában,
nem válaszoltam a kérdésére,
nem is hozta fel újra,
nem beszéltünk meg előre semmit, de egyértelmű volt, hogy nálam lesz az utolsó estéjén,
és az is, hogy crushból a párommá avanzsált,
ami egyszersmind választ adott a kérdésekre,
kérdezgettem arról, hogy rögtön harcba viszik-e, hosszan magyarázta, hogy ez nem így megy, taglalta, hogy melyik fázis melyik után jön, de nem maradt meg, csak annyi, hogy nem aznap megy a harctérre,
miközben aludt, simogattam az arcát, és azon gondolkodtam, hogy mégis mi van köztünk,
reggel addig kísértem, amíg lehetett, nem vettünk egymástól nyálas búcsút, mint az ócska romantikus filmekben, mert arra ott volt az éjjelünk együtt,
amikor visszamentem a lakásomra, nyugalom járt át, mintha egy tehertől szabadultam volna meg, szinte már nem volt egészséges, amit éreztem, hiszen
gyakorlatilag a pasim, és gyakorlatilag elment meghalni,
bár ez így, ilyen formában, nem lett kimondva,
a hazájáért, érthető, hiszen háború van, és ő hazafinak érzi magát,
nem is bírt volna itthon ülni tétlenül,
ha azt mondtam volna, hogy maradjon, akkor sem maradt volna,
azóta már a fronton van,
gondolkodtam azon, hogy mi lenne, ha utánamennék,
haditudósítónak, fotóriporternek,
úgyis kevés képanyag van ott, ahová őket küldték,
de amikor felvetettem,
ellenezte,
azt mondta,
eszedbe ne jusson,
olyan hangsúllyal mondta, mintha azt mondaná,
ne gyere ide meghalni,
de ha én nem mehetek,
ő miért ment el,
ő miért nem fizetett le egy határőrt, mint tették a barátai,
ő miért nem mondta azt, hogy menjünk innen, aztán majd visszajövünk, ha elül a baj,
de, ott van az a de,
ő nem ilyen,
ő nem futamodik meg,
ő túl becsületes,
ő túl komolyan veszi a fogadalmakat,
ami egyrészt tiszteletreméltó,
másrészt ijesztő,
itthon maradtam,
ő meg elment,
még ha nem is ő a szőke herceg fehér lovon,
de mégiscsak talán ő az az ő,
nem lenne ez a maró bűntudatom,
de nem mehettem utána,
tulajdonképpen nem is értem, hogy miért nem volt nekem egyértelmű, hogy
elmegy majd egyszer,
katonaiskolát végzett, valamikor ezt tekintette hivatásának, csak aztán meggondolta magát,
most viszont hasznosítania kell azt a tudást, amit összeszedett,
előhívtam néhány képet róla, küldtem belőle a szüleinek is,
azóta az édesanyja esténként felhív, sír, hogy félti a fiát, és örül annak, hogy milyen aranyos barátnője van a személyemben,
ilyenkor igyekszem kedvesnek tűnni, ami nem könnyű, mert az ilyen idilli anyuka-barátnő kapcsolatoktól borsódzott a hátam egész életemben,
a frontról amúgy ő is minden nap felhív, ilyenkor kijövök ide, az útra, és beszélgetünk,
néha nem tudom eldönteni, hogy nem szívtelenség-e, amit teszek, vagy nem felesleges szenteskedés,
talán elmondom ezt neki, most úgy érzem, nem szabad hazudnom,
talán mégsem mondom ezt el neki, most szüksége van stabilitásra,
most viszont másra kell koncentrálnom,
az egyik jól sikerült közös fotónkat az asztalomra tettem, magam sem tudom, miért,
mögé csúsztattam egy másik fotót, arról a bizonyos éjszakáról,
nem tudnám megmagyarázni, hogy miért,
szelfiztem egyet az asztalon bekeretezett fotónkkal,
elküldtem a páromnak,
örült neki,
a bűntudat mardosta a gyomromat kissé,
nem emiatt vagyok ideges,
bár ez is érdekel,
most viszont másra kell koncentrálnom,
nyár végén a festőkkel újabb kiállításunk lesz,
az a bizonyos ő is ott lesz,
és én is ott leszek,
már csak az a kérdés, hogy
mi lesz ott?
közben még mindig sétálok az úton,
a napsugarak áttörnek a lombok között, mintha fátyol lengné körül a fákat,
tetszik ebből a szögből a templom, amikor hátra nézek, két ág a csúcsa felé int, mintha szárnyak lennének,
a telefont és a fényképezőgépet otthon hagytam,
csak csendet akarok magam körül,
nem gondolni semmire,
nem bánni semmit,
nem félni semmitől,
csak csendben lenni,
és tanulmányozni, hogy miért szebb egy zöld tölgyfa egy fehér műanyag kertiszéktől,
majd nézni a harkályt munka közben,
majd egy másikat,
és arra gondolni,
de jó nekik,
vagyis mégsem,
hiszen nem tudják, milyen rövid az életük,
vagy talán mégis?
pár percig figyelhettem a madarakat, amikor
a telefon ismét megszólalt a farzsebemben,
(mégis nálam maradt, észre se vettem)
figyelem, a légiriadónak
vége.
geroj: hős
