Nem beszéltünk napok óta,
nem hívott a frontról,
én sem őt,
bár én sohasem kerestem, mert mindig az volt, hogy ő hív, amikor van ideje,
de nem is írtam neki,
ignoráltuk egymást,
hát, ő is elhagyott, gondoltam magamban,
egy korábbi kapcsolatomat azzal rontottam el, hogy túl sokat kerestem a másikat,
végül már soha nem tudtam elérni,
amikor találkozott velem valahol, úgy tett, mintha nem ismerne,
azt hittem, ennek a kapcsolatnak is itt szakadt vége,
nem akartam magyarázkodni, azt gondoltam, hogy ő sem,
elfogadtam, hogy oké, akkor megint csak én vagyok,
magamban elkezdtem meggyászolni a dolgot,
a tagadás helyett egyfajta düh volt az első, ami nálam fellépett,
egy olyasfajta düh, amit olyankor érez az ember, amikor előre tudta, mi lesz a vége, és most azért dühös magára, mert igaza volt,
éreztem, hogy nincs valami rendben, de azt hittem, ez már a tagadás,
tartott mindez
addig a napig, amíg egy
ismeretlen szám hívott,
érces férfihang kérdezte meg, hogy
én vagyok-e a katonájuk barátnője,
megállt bennem az ütő,
vége, gondoltam magamban,
jön a sajnálattal közlöm és egyéb sablonos szöveg arra, hogy
szerettem, aki élt huszonöt évet, már a Teremtőnél van,
bűntudatot éreztem, mert ha most meghalt, akkor lehet, az én hibám,
lehet, szándékosan tette, bánatában, mert én rideg voltam,
lehet, nem szándékosan tette, de ha figyelni tudott volna, nem halt volna meg,
másodpercekig nem szólaltam meg, aztán csak annyit bírtam kérdezni,
ugye nem halt meg?
nem, de életveszélyben van, mondta,
hoppá,
akkor sztornó gyász,
de a bűntudat még mindig bennem volt,
ugye, van esély arra, hogy felépül?, kérdeztem,
nem akarok hazudni önnek, de ne számítson túl sok jóra, mondta,
nem is tudom, ki tette le,
csak arra emlékszem, hogy a tükröt figyelem,
azt a másik ént,
ki maga?, kérdezte a tükörkép,
ki vagyok én?, kérdeztem vissza,
bevertem a képet,
az ujjamon a gyűrűk szétszedték a kínai falitükröt,
ütöttem, amíg csak bírtam,
szilánkok álltak a kezembe,
ordítottam,
olyan voltam, mintha megőrültem volna,
kopogtak,
kinyitottam az ajtót,
a kedves szomszédnő volt, a sokgyerekes,
minden rendben van?, kérdezte,
aha, mondtam,
a kezemet nézte,
nem szólt semmit, csak bejött,
ellátta a sebemet,
muszáj bemennünk a kórházba, mondta,
á, nem, mondtam,
de éreztem, hogy szédülök a vérveszteség miatt,
taxit hívott, elvitt a sürgősségire,
összevarrták a kezemet,
mi történt, hölgyem?, kérdezte az orvos,
azt hittem, meghalt a barátom a fronton, mondtam,
és él?, kérdezte,
élet és halál között van, mondtam,
csóválta az öreg nő a fejét,
a szomszéd megvárt,
hazataxiztunk,
a következő napokon többször átjött, kimosta a sebeimet, vigasztalt,
minden telefonra ugrottam, mint a kismacska a játék egérre,
egy délután aztán megint felhívtak,
ugyanaz a férfihang,
elmondta, hogy túl van az életveszélyen, de még nagyon gyenge,
fellélegeztem,
amikor szállítható lesz, hazaküldik, vonaton, darálta,
sietett, el se köszönt,
én pedig
vártam,
hogy mikor szólnak még,
pár nap múlva ismét kerestek,
de még mindig nem ő volt, hanem egy másik férfi, a felettese, akivel
megbeszéltem mindent,
hol, mikor, melyik vonattal fogják hazaküldeni,
a férfi a túloldalon sok sikert és kitartást kívánt nekem,
vártam is meg nem is azt a napot,
vártam, mert látni akartam, hiányzott,
de nem vártam azt a beszélgetést, amikor el kell döntenem, hogy
vele vagy sem,
mert még mindig nem tudtam, hányadán állok vele,
hát eljött a találkozás napja,
az anyja nem tudott eljönni,
rosszul lett egy hete,
kórházba került,
nem engedték ki, pedig nem keveset akart fizetni azért, hogy pár órára engedjék el,
magam mentem ki az állomásra,
a hangosbemondón épp bemondták, hogy
késik a szerelvény,
várakozás közben elmentem venni egy kávét,
néztem a síneket a távolban,
mintha attól gyorsabban jönne majd a vonat,
irtózom a várakozástól, rossz emlékeket idéz,
utoljára egy karácsonyon vártam ennyit,
igaz, akkor hiába vártam,
és kihagytam a hanukát emiatt,
mert
vártam valakire,
valakire,
aki miatt fenyőfát vettem és feldíszítettem,
aki miatt kiguglizott ünnepi menüvel készültem,
(honnan tudtam volna, hogy ilyenkor mit csinálnak?, egyébként,
minden olyan lett, mintha valamelyik undorítóan unalmas karácsonyi katalógusból lett volna kiválogatva tökéletesre,
a közösségi oldalakon látni ilyen minimál szép dolgokat,
csinálhattam volna belőle fotósorozatot,
olyat, amilyet mások is,
de nem tettem,
mert szerintem a közösségi oldalaknak gyártani a szép posztokat egyenlő azzal, hogy
az illetőnek nincs valódi élete, ezt a műt meg úgy állítja be, mintha valód lenne, pedig mindenki tudja, hogy ez olyan mű, mint a szilikonmell a tökéletesre szabott modellen)
és december 24-én este,
a szentestéjükön,
megterítettem,
mindent elrendeztem az asztalon,
forrón pakoltam fel az ételeket,
arra számítottam, mire az a valaki eléri a lakásomat, ideális lesz,
de hidegre hűlt minden,
és nem jött az a valaki,
én pedig megittam a kóser boromat,
(és nemsokára ő dobott ki engem,
egy SMS-ben,
mert olyan gyáva volt, hogy
nem volt mersze kimondani, hogy nem akar engem,
én magamat hibáztattam,
most már látom, hogy ő volt gyáva),
megalázó volt,
mert én felesleges áldozatokat hoztam,
vártam az ünnepén,
mindent előkészítettem,
és hiába,
a feldíszített fenyőtől még másnap megszabadultam,
igazából már akkor tudtam, hogy
felesleges várnom,
a szomszéd lakásban egy szegény ortodox család élt,
tudtam, hogy nincs ilyen fára pénzük,
évek óta csak néhány fenyőágat vesznek, azt vázába teszik, a gyerekekkel kézzel készítenek néhány papírdíszt, és annyi,
kora reggel átmentem, beszéltem az anyával, hogy
van egy felesleges feldíszített fenyőfám, és szeretném áthozni, mert nekem nincs szükségem rá, amúgy is, eddig se volt soha,
a nő először azt hitte, csúfolódom, áthívtam, megmutattam,
elképedt,
azt hittem, zsidó vagy, mondta,
az vagyok, ez hosszú történet, miért van egy fenyő nálam talpig pirosban és aranyban,
de erre nincs pénzünk, motyogta szemlesütve,
nem pénzért akarom odaadni, hanem csak úgy, mondtam,
átjött az apa is,
elmondtam neki is,
zavartan köszönték meg, majd
ketten átvitték a fenyőt,
később pont levittem a szemetet,
akkor ébredhettek fel a gyerekek,
hallottam a kiáltozásukat,
hogy a Jézuska meghallgatta az imáikat, mert pont ilyen fenyőfát kértek tőle,
áthívtak ebédelni,
szinte semmit se tudtam megenni, így csak egy kávét kértem,
olyan boldogok voltak,
mint amilyen összetört voltam,
hazamentem, összecsomagoltam az ételt, amit csináltam,
és az első velem szembejövő csövesnek odaadtam,
furcsán nézett rám, majd megköszönte,
mégse dobhattam ki a kukába azt a többfogásos kajakiállítást,
amit olyan nagy szeretettel készítettem,
mintha ezen múlna valami,
ennek a történetnek már sok éve,
most a hangosbemondóra figyelek,
a rikácsoló női hang eldarálta, hogy jön a szerelvény,
a vonatot nézem,
feltűnt a kanyarban,
tudtam, hogy nem hiába várok, mint azon a karácsonyon,
mert éppen
begurult,
rajta vele,
az ablakokat néztem,
számoltam a másodperceket,
találgattam, melyik ajtón szállítják le,
nyíltak a nyekergő ajtók,
megláttam őt, hordágyon,
két szanitéc hozta le,
ébren volt,
szia, köszönt,
szia, köszöntem,
a kórházig fogtam a kezét,
nem beszéltünk,
egészen addig, míg kettesben nem maradtunk,
erre viszont várnunk kellett,
egy sor vizsgálat, egyéb rendezkedés és egy trivoga után,
ahol elmondták,
hogy hosszú lesz a rehabilitációja,
hogy tulajdonképen nem is értik, hogy nem halt meg,
hogy sok fájdalommal és pénzzel fog járni,
éppen ekkor szólalt meg a légiriadó,
mindannyian levonultunk a pincébe,
úgy egy órát voltunk odalent, közben
felhívott az anyja,
(meglepődtem, hogy a térerő a pincében sem hagyott el minket),
odaadtam neki
(kiderült, a telefonja ottmaradt a fronton),
pont véget ért a riadó, visszamentünk,
ő még az anyjával beszélt,
gondoltam, van mit megtárgyalniuk,
addig kimegyek,
a kórház udvarán kávét vettem,
leültem a parkban, rágyújtottam, és azon agyaltam,
hogy vajon mi lesz most,
hogy vajon akarja-e ezt még velünk,
és azon gondolkodtam,
vajon nem megint feleslegesen csinálom-e a karácsonyi menüt,
ha nincs kinek,
tudtam, ha visszamegyek, ki fog derülni a válasz,
körülbelül egy fél óra múlva sétáltam fel a kórterembe,
közben besötétedett,
szó nélkül nyújtotta a telefonomat,
elvettem, leültem mellé,
ő a semmibe, én rá néztem,
tudod, hogy talán soha se fogok járni?, kérdezte,
tudom, válaszoltam,
a kezemet nézte,
mi történt?, biccentett rá,
semmi, baleset, mondtam,
ennyire nem szoktál ügyetlen lenni, mondta,
amikor nem tudtam, hogy túléled-e, ez volt rá a reakcióm, mondtam,
ha csak lelkiismeret-furdalásból vagy itt, kezdte,
nem azért vagyok veled itt, vágtam félbe,
percekig nézte a lábát, amit meg se tudott mozdítani,
lehet, a gyógytorna se segít, mondta,
meg kell próbálni, mondtam,
mi legyen velünk?, kérdezte,
akarod?, kérdeztem vissza,
igen, de egy nyomoréktól te mit kaphatsz?, motyogta,
nekem kell ez a nyomorék, tolószékkel, mankóval, gyógytornával, mondtam,
melléfeküdtem óvatosan,
miért nem hívtál, kérdeztem,
nem tudtam, mit mondhattam volna, felelte,
és most tudod?, kérdeztem,
az ép kezével megölelt,
a szemembe nézett,
tényleg nem vagyok felesleges?, kérdezte,
és én neked?, kérdeztem vissza,
ezzel befejeződött a szavak dolga,
napok óta először tényleg fellélegeztem,
és ekkor tudatosult bennem, hogy
vele akarok lenni,
a fejemet óvatosan a vállára hajtottam,
és aludtunk,
nemcsak bóbiskoltam,
figyelve a telefonomat,
hogy mikor keresnek,
talán ő se sokat pihent,
a harcok, a sérülés,
egyáltalán csoda, hogy hazakerült,
nemigen engednek haza bárkit is,
még a halottakat sem.
Nem tudtam meg, milyen becsmérlő kifejezés lett volna, melyet dühöngő elméje és a mentálhálójába ültetett Hermes 6000 nyelvi program kigenerált volna a megsértésemre. Amikor beütöttem a manuális irányításhoz szükséges vizuális felületet megjelenítő kódot, és az űrhajóm elülső ablaka elől felhúzódott a Tannhäuser-acél védőmembrán, mindketten felordítottunk. A megaüvegre fekete, sűrű szemipermeábilis anyag bőséges adagja csapódott.
Alig nyitott be a második emeleti lakásba, már az előszobából érezte azt a markáns szagot. Valami új tisztítószer? Vagy Melinda mosószert váltott? A lakásban szokatlanul nagy volt a csend – a felesége általában zenét hallgat, ha egyedül van –, lehet, hogy még haza sem ért a bevásárlásból? Hétvégén mindig hosszabb a sor a kasszáknál, futott át a fején, miközben hátizsákját felakasztotta az előszobafogasra, és cipőjét behajította a gardróbba.
Sofőrként értem a dolgom, mégis sikerült koccannom farolás közben. Annyira minimális volt a súrlódás, szinte észre sem vettem. A visszapillantó tükörben pedig azt láttam, hogy integetnek nekem. Jó, gondoltam, milyen kedves, s én is hevesen visszaintegettem, majd kiszálltam. Mosollyal az arcomon. Az integető nő hisztijét látva ez a mosoly egyre csak terebélyesedett.
A vármegyei áthelyezésekkel járó gyakori vándorlások során is megmaradt a családban az a határozott felfogás, hogy az életben csak úgy lehet érvényesülni, ha a férfiember orvosnak tanul. Bárhová kerüljön is, tanyacsoportokra vagy nagyvárosba, mindig szükség lesz rá, és mindenütt megbecsült tagja lesz a közösségnek, amelyben él. Így került haza nagyapa is az isonzói csatából a század elején, s így lett apám is a front mögötti Alekszejevka hadiorvosa a Donkanyari csatának, ahonnan a visszavonulókkal menekült meg.
Az építész nem értett sokat az egészből. Csak ült és bambán hörpölte a sörét. Hogyan lett egyszerre adósa az adóhatóságnak, ha másfél hete még azzal a jó hírrel ajándékozta meg a könyvelője, hogy jelenleg nincsen tartozása, tehát se pozitív, se negatív irányba nem billen az a rusnya mérleg. Akkor még, abban a mérsékelten vidám pillanatában Albee darabjának a címe is beugrott neki: Kényes egyensúly. Most meg itt ül, a söre egyre keserűbb. Már nem is igen ízlik. Ahogy semmi se körülötte.
Az öregasszony görnyedt háta és botjának koppanásai hangtalan sikolyt tükröztek, habár a járókelők csak egy keresztet láttak, ha messziről követték tekintetükkel az útját. A temető felé botorkált. Néha egy-egy jajszó elhagyta ugyan az ajkait, de ezt senki sem hallotta. A felhők föntről figyelték a jelenetet. Rámosolyogtak, amikor széttárták uszályukat, s hagyták, hogy a nap megsimogassa meggyötört csípőit.
Amikor anyám azt mondta, gonosz vagyok és kíméletlen, megrendültem, mert magamtól is foglalkoztatott a dolog. Nem volt dühös. Nyugodtan mondta. Mint aki alaposan megrágta, át gondolta a dolgot.
Te senkit sem szeretsz. Magadat sem. Gonosz vagy és kíméletlen.
Már háromnegyed éve ül éjjelenként ebben a cigarettafüsttel átitatott, rosszul világított, kopott őrszobában. Ide is csak ismeretsége révén, gyermekkori barátjának közbenjárásával alkalmazták, amikor a történtek után a gyülekezet érthető módon nem fogadta be, igaz, ő sem érezte volna már jól magát az új parókián. A püspökségben is nagyot csalódott, hiszen számára érthetetlenül a legkisebb segítő szándék nélkül teljesen magára hagyta, egyházon kívül, munka nélkül.
Anyám azt mondta, hogy menjünk, már az első nap. Először csak én jöttem. Akkor még nyitva volt a határ. Erzsike, a feleségem, és a kislányunk, Vicuska otthon maradtak édesanyámmal. Sor volt a határon, legalább öt órát kellett állni, mire átértünk. Az ukrán határőr mogorvább volt a szokottnál, de átengedett. A magyar oldalon meglepően kedvesen fogadtak. Kint, a határ szélén több ezer ember állt. Oroszok, ukránok, magyarok. Fotósok, tévések tolakodtak. Civilek szendvicset és vizet osztogattak. Bármerre néztem, kamerák vettek körül.