Hölgyeim és uraim, ez itt a tabló! A Szent Ignác Római Kath. Főgimnázium ez évi tablója. Kérem, jöjjenek közelebb hozzá! Csodálják meg! Ne a végzős diákokat bámulják! Rajtuk nincs mit csodálni. Ők csak epizódszereplők, évenként cserélődnek. A csodálat minket, tanárokat illet. Látják, itt vagyunk mind a tablón, kivéve azokat, akiket lefelejtettek róla. Minket a város patinás főutcájában állítottak ki, hol éjszaka is csábító fényben tündökölhetünk, mint az amszterdami bordélynegyed kirakati kurvái. Ha tudnák, mennyi fáradsággal, önsanyargatással, keserves kínnal járt, hogy felragaszthassanak erre az idézetekkel kidekorált furnérlemezre, simán le is borulnának előttünk, mint buzgó zarándokok a vértanúk ereklyéi előtt. Mert az idő vasfoga minket, tanárokat sem kímél. A katedrán eltöltött, hosszú éveket a külcsínünk jócskán megsínylette, s ezt bizony felettébb nehéz korrigálni. Mi azonban mindent megteszünk ennek érdekében, mert létünk értelmét ezekben a fényképekben találtuk meg.
Amint a tanári hirdetőtábláján megjelenik, hogy a következő héttől lehet a fényképészhez menni, kitör a pánik. A kolleginák szörnyülködve számolgatják tavaly óta megszaporodott ráncaikat. A kollegák komoran tapogatják rohamosan magasodó homlokukat, melynek nyugtalanító mivoltát pofaszőrzetük tervszerű tenyésztésével sem képesek ellensúlyozni. Nosza, irány az internet csodaszerekkel kecsegtető világa! Nem számít, hogy mennyibe kerülnek. Hogy kiürül a családi kassza. Hogy zaciba jut a nagyi tizenkét személyes, ezüst evőeszközkészlete. Csak tűnjenek el azok a ronda ráncok, s legyen az arc harmatosan üde, a haj pedig sűrű és fénylő, mint a számítógép vagy okostelefon képernyőjéről biztatóan mosolygó tinimodelleké! Persze akadnak köztünk öntudatos lokálpatrióták is, akik nem kérnek a globalizmus szemfényvesztő praktikáiból. Ők az originál népi hagyományok mágikus hatásában hisznek. Ükanyáik fiatalító receptjeiben, a gyógynövényboltok natúr kínálatában, a vajákos asszonyok ráolvasásaiban. A radikális beavatkozásokért azonban, mint amilyen a zsírleszívás, az arc átszabása, a toka eltüntetése, az idő szűkös volta miatt ajánlatos egy virtuóz plasztikai sebészhez fordulni.
A felkészülés következő szakasza a fényképezkedés előtti délelőtt. Ilyenkor jó előre be kell jelentkezni a borbélyhoz, fodrászhoz, kozmetikushoz, mert ezen a napon más tanintézetek hasonló problémákkal küszködő pedagógusai is megrohamozhatják őket. Ott aztán a szépségipari szakmunkások elvégzik rajtunk a végső simításokat. Aztán mehetünk a város neves fotográfusának műhelyébe. Lehetőleg gépkocsin, mert a szeszélyes légmozgás vagy egy magasról leszaró madár tönkreteheti a világ nyolcadik csodájaként pompázó hajkölteményünket. Arról nem is beszélve, hogy egy váratlan zápor pillanatok alatt lemossa a hosszadalmas munkával felvitt sminket, s a pórul járt alany úgy fog kinézni, mint egy vámpírfilm áldozata vérvétel után.
A fényképész rendező és pszichiáter is egy személyben. Leültet, felállít, újra leültet. Aztán felgyújtja a nagy teljesítményű lámpákat. A fény elvakít, már csak a Mester eligazító hangját érzékeljük. Tartsa fel a fejét, hajtsa lennebb, forduljon oldalt, forduljon szembe, egyenesedjen ki, hajoljon egy picit előre, egy hangyányit hátra. Így, most ne mozduljon! Szent Péter instruálhatja így a Mennyország kapujában a szentséges színe előtt tébláboló lelkeket. A sokadik próbálkozás után a Mester végre elégedetten fölsóhajt. Ez az! Most pedig, drága tanárnő, tisztelt tanár úr, gondoljon valami pozitív dologra! Ezt már pszichiáterként mondja. Mert még egy pedagógusnak is lehetnek pozitív gondolatai, bár erről gyakran ő maga sem tud. Na, ezt kell megtalálni! A fényképezőgép csak akkor kattan, ha ez a gondolat az arckifejezésünkben tükröződik. Ez sokszor órákig is eltarthat. Van, amikor hajnalig. Ha azonban megjelenik az arcunkon, ideig-óráig ott is ragadhat, mint gyanútlan légy a rossz minőségű légypapíron. Ezzel magyarázható, hogy még napokkal a fényképészeti szeánsz után is önfeledten vigyorgunk az igazgató cseszegetéseire.
A jól megérdemelt parádézás után a tablót a patinás főutca elit üzletének kirakatából visszaviszik az iskolába. Felakasztják a tanári mellé, az előző évi helyére. A diákok a tanárok és tanárnők neveit eltakarva a Ki kicsoda ezen a képen? társasjátékot szokták játszani előtte. A nyertes az, aki a legtöbb képet tudja beazonosítani. Mondanom sem kell, hogy kurvára nehéz a sztárfotók alapján az elnyűtt arcokra, a kopaszodó fejekre ráismerni. A tabló a következő évben továbbvándorol, évről évre egyre messzebb, míg végső nyughelyére, egy sötét, egérszagú, földszinti helyiségbe, a tablótemetőbe nem kerül. Sic transit gloria mundi.**
* A Tanár vagyok, kérem ciklusból
** Így múlik el a világ dicsősége. (latin)
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2022. októberi számában)
Nagy kincs, ha a sors tehetséges unokákkal áldja meg az embert. Mi négynél tartunk, a három tavaly született még pici, de a rangidős már kilencéves. A foci elkötelezett híve, regisztrált ififocista. Tavasszal volt a születésnapja, gondolkodtam, mivel lephetném meg. Eszembe jutott, hogy a magyar válogatott a Puskás Stadionban játszik két nemzetközi mérkőzést, gondoltam, akár nevelő célzattal is elmehetnénk oda.
Máté tehát fél órával később itt ül ezzel a modellszépségű nővel Budapest legmenőbb éttermében. Mellettük a sötéten hömpölygő Duna szívja magába a város fénypontjait. Mátét jelenleg a vele szemben ülő tünemény érdekli. Figyeli, ahogy vérvörös ajkaival csacsog, öntudatlanul végigsimít vörös körmeivel a haján. Máté nem szereti a hosszú műkörmöket, de a gondolatra, hogy az est alakulásától függően akár a hátába is mélyedhet az örömtől, feléled a vágya. Ez a nő egy valóságos szirén.
Semmi sem jelzi a szabad világ és az Intézmény közötti határt. Régóta ballag a széles, salakos úton. Kétoldalt – ritkásan bár, de az úthoz is, egymáshoz is közel – tanyák fészkelnek a szikes kaszálók, kifésült szántók között. Lágyan hullámzó vidék: lekoptatott kunhalmok tucatját sejteni a zsendülő búza alatt.
– Nem, dehogy, nem hiszek a vámpírokban – válaszoltam, és beszélgetni kezdtünk. Folyamatosan engem nézett meleg barna szemével. Megtudtam, hogy építész szeretne lenni, és zenész is, szereti az éjszakát, akkor alkot. Ha csalódik, akkor egyszerűen továbblép, és új álmokat épít. Arra gondoltam, ilyen ez a nyugati világ, meg lehet valósítani mindent. Ha nem sikerül, akkor meg továbblépünk, és új álmokat szövünk.
Egyébként imádom őket. Gyönyörű, izmos, okos állatok. Különös érzés bársonyosan puha orrukat megsimítani… Nem csodálkozom azon, hogy a jobb érzésű paraszt- és fuvaros embereknek mindig volt egy-egy olyan történetük, amelyben a Csillag, Szellő, Csinos, Fakó vagy akármilyen nevű lovuk főszerepelt. Érthető, hiszen jó esetben egy-egy patás húsz-huszonöt évig szolgálta gazdáját.
A faluban egyszer az a pletyka kapott szárnyra, hogy valaki leskelődik a házaknál esténként, bekukucskál az ablakokon, s időnként be is kopogtat rajtuk. Csak suttogásokat és feltételezéseket lehetett hallani. Nálunk is járt, meg nálunk is. Még abban sem voltak biztosak, hogy férfi-e vagy nő. Volt, aki azt állította, hogy nem is ember. Hogy csak teliholdkor jár. Volt, aki megesküdött volna, hogy ruha nélkül, ádámkosztümben látta. Abban viszont egyetértettek, hogy gyorsan tud futni, mert még senki sem érte utol, és még senkinek a kutyája sem.
„Evés, evés, evés!” – zakatolta egyvégtében a szörny agya, miközben vérben forgó szemmel csörtetett a testét teljesen elrejtő kék fűtengerben. Ő volt a BK 6-os bolygó nappali csúcsragadozója. Első ránézésre olyan benyomást keltett, mint egy víziló méretű égkék sündisznó. Leginkább abban különbözött földi hasonmásaitól, hogy nem volt se füle, se orra. Nem érzett szagokat, és nem hallott hangokat. Csupán a hatalmas látószerve vezérelte, mely a színekre specializálódott. A formák másodlagosak voltak számára. Amikor evésre gondolt, a piros és a zöld színre csorgott a nyála.
A legrosszabb az, hogy titoktalan a világ. Kisebb koromban sok érdekes, sőt csudálatos dolgokkal, lényekkel, emberekkel találkoztam, s minden hatalmas és változatos volt. Mára összementek és kifakultak. Persze, ebben is van jó – a részletekben olyan érdekes elveszni. Már ha – amint Gazda mondaná – van valakinek ilyesmire érzéke. Nekem, úgy vélem, van. Annak ellenére, hogy nagy kutya lettem, még mindig jó kihasalni a fűbe, elnézni a fehér csíkos fűszálakat, a szirombontó virágokat, a lepkék cikázását, s jó sétálni, bámészkodni, beleolvasni a könyvekbe. Ezt egyébként az emberek életnek mondják. Bár nekik hozzátartozik a munka is.
Az öreg tárcsás hegedűn játszott, olvastam már róla, de csak most láttam először. Lassan vijjogott a zene, lépegetett a vicinális. Aztán folytatta az öreg tovább, néha magyarul, néha románul, néha azon a különleges hegyi nyelven. Néha rakott valaki a tűzre, a sarokban álló vaskályha kellemes meleggel töltötte meg a vagont. Kézről kézre járt a cujkás üveg és az alvadt sör, én is kaptam belőle, kaparta a torkom, égett a gyomrom, úgy éreztem, mintha lassan megalvadt volna a vérem.
A létra megbillent alattam, amikor a karácsonyfa tetejére felraktam a giccses, csillogó díszt. Bosszankodva csaptam tenyerem a fehér falra, hogy megtámasszam magam, és ne zuhanjak hátra. Ezt régen te szoktad csinálni. Neked ehhez nem kellett létra, még lábujjhegyre sem kellett állnod. Mindig megmosolyogtad, hogy alacsony vagyok, de nem rosszindulatból.