Hölgyeim és uraim, ez itt a tabló! A Szent Ignác Római Kath. Főgimnázium ez évi tablója. Kérem, jöjjenek közelebb hozzá! Csodálják meg! Ne a végzős diákokat bámulják! Rajtuk nincs mit csodálni. Ők csak epizódszereplők, évenként cserélődnek. A csodálat minket, tanárokat illet. Látják, itt vagyunk mind a tablón, kivéve azokat, akiket lefelejtettek róla. Minket a város patinás főutcájában állítottak ki, hol éjszaka is csábító fényben tündökölhetünk, mint az amszterdami bordélynegyed kirakati kurvái. Ha tudnák, mennyi fáradsággal, önsanyargatással, keserves kínnal járt, hogy felragaszthassanak erre az idézetekkel kidekorált furnérlemezre, simán le is borulnának előttünk, mint buzgó zarándokok a vértanúk ereklyéi előtt. Mert az idő vasfoga minket, tanárokat sem kímél. A katedrán eltöltött, hosszú éveket a külcsínünk jócskán megsínylette, s ezt bizony felettébb nehéz korrigálni. Mi azonban mindent megteszünk ennek érdekében, mert létünk értelmét ezekben a fényképekben találtuk meg.
Amint a tanári hirdetőtábláján megjelenik, hogy a következő héttől lehet a fényképészhez menni, kitör a pánik. A kolleginák szörnyülködve számolgatják tavaly óta megszaporodott ráncaikat. A kollegák komoran tapogatják rohamosan magasodó homlokukat, melynek nyugtalanító mivoltát pofaszőrzetük tervszerű tenyésztésével sem képesek ellensúlyozni. Nosza, irány az internet csodaszerekkel kecsegtető világa! Nem számít, hogy mennyibe kerülnek. Hogy kiürül a családi kassza. Hogy zaciba jut a nagyi tizenkét személyes, ezüst evőeszközkészlete. Csak tűnjenek el azok a ronda ráncok, s legyen az arc harmatosan üde, a haj pedig sűrű és fénylő, mint a számítógép vagy okostelefon képernyőjéről biztatóan mosolygó tinimodelleké! Persze akadnak köztünk öntudatos lokálpatrióták is, akik nem kérnek a globalizmus szemfényvesztő praktikáiból. Ők az originál népi hagyományok mágikus hatásában hisznek. Ükanyáik fiatalító receptjeiben, a gyógynövényboltok natúr kínálatában, a vajákos asszonyok ráolvasásaiban. A radikális beavatkozásokért azonban, mint amilyen a zsírleszívás, az arc átszabása, a toka eltüntetése, az idő szűkös volta miatt ajánlatos egy virtuóz plasztikai sebészhez fordulni.
A felkészülés következő szakasza a fényképezkedés előtti délelőtt. Ilyenkor jó előre be kell jelentkezni a borbélyhoz, fodrászhoz, kozmetikushoz, mert ezen a napon más tanintézetek hasonló problémákkal küszködő pedagógusai is megrohamozhatják őket. Ott aztán a szépségipari szakmunkások elvégzik rajtunk a végső simításokat. Aztán mehetünk a város neves fotográfusának műhelyébe. Lehetőleg gépkocsin, mert a szeszélyes légmozgás vagy egy magasról leszaró madár tönkreteheti a világ nyolcadik csodájaként pompázó hajkölteményünket. Arról nem is beszélve, hogy egy váratlan zápor pillanatok alatt lemossa a hosszadalmas munkával felvitt sminket, s a pórul járt alany úgy fog kinézni, mint egy vámpírfilm áldozata vérvétel után.
A fényképész rendező és pszichiáter is egy személyben. Leültet, felállít, újra leültet. Aztán felgyújtja a nagy teljesítményű lámpákat. A fény elvakít, már csak a Mester eligazító hangját érzékeljük. Tartsa fel a fejét, hajtsa lennebb, forduljon oldalt, forduljon szembe, egyenesedjen ki, hajoljon egy picit előre, egy hangyányit hátra. Így, most ne mozduljon! Szent Péter instruálhatja így a Mennyország kapujában a szentséges színe előtt tébláboló lelkeket. A sokadik próbálkozás után a Mester végre elégedetten fölsóhajt. Ez az! Most pedig, drága tanárnő, tisztelt tanár úr, gondoljon valami pozitív dologra! Ezt már pszichiáterként mondja. Mert még egy pedagógusnak is lehetnek pozitív gondolatai, bár erről gyakran ő maga sem tud. Na, ezt kell megtalálni! A fényképezőgép csak akkor kattan, ha ez a gondolat az arckifejezésünkben tükröződik. Ez sokszor órákig is eltarthat. Van, amikor hajnalig. Ha azonban megjelenik az arcunkon, ideig-óráig ott is ragadhat, mint gyanútlan légy a rossz minőségű légypapíron. Ezzel magyarázható, hogy még napokkal a fényképészeti szeánsz után is önfeledten vigyorgunk az igazgató cseszegetéseire.
A jól megérdemelt parádézás után a tablót a patinás főutca elit üzletének kirakatából visszaviszik az iskolába. Felakasztják a tanári mellé, az előző évi helyére. A diákok a tanárok és tanárnők neveit eltakarva a Ki kicsoda ezen a képen? társasjátékot szokták játszani előtte. A nyertes az, aki a legtöbb képet tudja beazonosítani. Mondanom sem kell, hogy kurvára nehéz a sztárfotók alapján az elnyűtt arcokra, a kopaszodó fejekre ráismerni. A tabló a következő évben továbbvándorol, évről évre egyre messzebb, míg végső nyughelyére, egy sötét, egérszagú, földszinti helyiségbe, a tablótemetőbe nem kerül. Sic transit gloria mundi.**
* A Tanár vagyok, kérem ciklusból
** Így múlik el a világ dicsősége. (latin)
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2022. októberi számában)
Nem tudtam meg, milyen becsmérlő kifejezés lett volna, melyet dühöngő elméje és a mentálhálójába ültetett Hermes 6000 nyelvi program kigenerált volna a megsértésemre. Amikor beütöttem a manuális irányításhoz szükséges vizuális felületet megjelenítő kódot, és az űrhajóm elülső ablaka elől felhúzódott a Tannhäuser-acél védőmembrán, mindketten felordítottunk. A megaüvegre fekete, sűrű szemipermeábilis anyag bőséges adagja csapódott.
Alig nyitott be a második emeleti lakásba, már az előszobából érezte azt a markáns szagot. Valami új tisztítószer? Vagy Melinda mosószert váltott? A lakásban szokatlanul nagy volt a csend – a felesége általában zenét hallgat, ha egyedül van –, lehet, hogy még haza sem ért a bevásárlásból? Hétvégén mindig hosszabb a sor a kasszáknál, futott át a fején, miközben hátizsákját felakasztotta az előszobafogasra, és cipőjét behajította a gardróbba.
Sofőrként értem a dolgom, mégis sikerült koccannom farolás közben. Annyira minimális volt a súrlódás, szinte észre sem vettem. A visszapillantó tükörben pedig azt láttam, hogy integetnek nekem. Jó, gondoltam, milyen kedves, s én is hevesen visszaintegettem, majd kiszálltam. Mosollyal az arcomon. Az integető nő hisztijét látva ez a mosoly egyre csak terebélyesedett.
A vármegyei áthelyezésekkel járó gyakori vándorlások során is megmaradt a családban az a határozott felfogás, hogy az életben csak úgy lehet érvényesülni, ha a férfiember orvosnak tanul. Bárhová kerüljön is, tanyacsoportokra vagy nagyvárosba, mindig szükség lesz rá, és mindenütt megbecsült tagja lesz a közösségnek, amelyben él. Így került haza nagyapa is az isonzói csatából a század elején, s így lett apám is a front mögötti Alekszejevka hadiorvosa a Donkanyari csatának, ahonnan a visszavonulókkal menekült meg.
Az építész nem értett sokat az egészből. Csak ült és bambán hörpölte a sörét. Hogyan lett egyszerre adósa az adóhatóságnak, ha másfél hete még azzal a jó hírrel ajándékozta meg a könyvelője, hogy jelenleg nincsen tartozása, tehát se pozitív, se negatív irányba nem billen az a rusnya mérleg. Akkor még, abban a mérsékelten vidám pillanatában Albee darabjának a címe is beugrott neki: Kényes egyensúly. Most meg itt ül, a söre egyre keserűbb. Már nem is igen ízlik. Ahogy semmi se körülötte.
Az öregasszony görnyedt háta és botjának koppanásai hangtalan sikolyt tükröztek, habár a járókelők csak egy keresztet láttak, ha messziről követték tekintetükkel az útját. A temető felé botorkált. Néha egy-egy jajszó elhagyta ugyan az ajkait, de ezt senki sem hallotta. A felhők föntről figyelték a jelenetet. Rámosolyogtak, amikor széttárták uszályukat, s hagyták, hogy a nap megsimogassa meggyötört csípőit.
Amikor anyám azt mondta, gonosz vagyok és kíméletlen, megrendültem, mert magamtól is foglalkoztatott a dolog. Nem volt dühös. Nyugodtan mondta. Mint aki alaposan megrágta, át gondolta a dolgot.
Te senkit sem szeretsz. Magadat sem. Gonosz vagy és kíméletlen.
Már háromnegyed éve ül éjjelenként ebben a cigarettafüsttel átitatott, rosszul világított, kopott őrszobában. Ide is csak ismeretsége révén, gyermekkori barátjának közbenjárásával alkalmazták, amikor a történtek után a gyülekezet érthető módon nem fogadta be, igaz, ő sem érezte volna már jól magát az új parókián. A püspökségben is nagyot csalódott, hiszen számára érthetetlenül a legkisebb segítő szándék nélkül teljesen magára hagyta, egyházon kívül, munka nélkül.
Anyám azt mondta, hogy menjünk, már az első nap. Először csak én jöttem. Akkor még nyitva volt a határ. Erzsike, a feleségem, és a kislányunk, Vicuska otthon maradtak édesanyámmal. Sor volt a határon, legalább öt órát kellett állni, mire átértünk. Az ukrán határőr mogorvább volt a szokottnál, de átengedett. A magyar oldalon meglepően kedvesen fogadtak. Kint, a határ szélén több ezer ember állt. Oroszok, ukránok, magyarok. Fotósok, tévések tolakodtak. Civilek szendvicset és vizet osztogattak. Bármerre néztem, kamerák vettek körül.