Hölgyeim és uraim, ez itt a tabló! A Szent Ignác Római Kath. Főgimnázium ez évi tablója. Kérem, jöjjenek közelebb hozzá! Csodálják meg! Ne a végzős diákokat bámulják! Rajtuk nincs mit csodálni. Ők csak epizódszereplők, évenként cserélődnek. A csodálat minket, tanárokat illet. Látják, itt vagyunk mind a tablón, kivéve azokat, akiket lefelejtettek róla. Minket a város patinás főutcájában állítottak ki, hol éjszaka is csábító fényben tündökölhetünk, mint az amszterdami bordélynegyed kirakati kurvái. Ha tudnák, mennyi fáradsággal, önsanyargatással, keserves kínnal járt, hogy felragaszthassanak erre az idézetekkel kidekorált furnérlemezre, simán le is borulnának előttünk, mint buzgó zarándokok a vértanúk ereklyéi előtt. Mert az idő vasfoga minket, tanárokat sem kímél. A katedrán eltöltött, hosszú éveket a külcsínünk jócskán megsínylette, s ezt bizony felettébb nehéz korrigálni. Mi azonban mindent megteszünk ennek érdekében, mert létünk értelmét ezekben a fényképekben találtuk meg.
Amint a tanári hirdetőtábláján megjelenik, hogy a következő héttől lehet a fényképészhez menni, kitör a pánik. A kolleginák szörnyülködve számolgatják tavaly óta megszaporodott ráncaikat. A kollegák komoran tapogatják rohamosan magasodó homlokukat, melynek nyugtalanító mivoltát pofaszőrzetük tervszerű tenyésztésével sem képesek ellensúlyozni. Nosza, irány az internet csodaszerekkel kecsegtető világa! Nem számít, hogy mennyibe kerülnek. Hogy kiürül a családi kassza. Hogy zaciba jut a nagyi tizenkét személyes, ezüst evőeszközkészlete. Csak tűnjenek el azok a ronda ráncok, s legyen az arc harmatosan üde, a haj pedig sűrű és fénylő, mint a számítógép vagy okostelefon képernyőjéről biztatóan mosolygó tinimodelleké! Persze akadnak köztünk öntudatos lokálpatrióták is, akik nem kérnek a globalizmus szemfényvesztő praktikáiból. Ők az originál népi hagyományok mágikus hatásában hisznek. Ükanyáik fiatalító receptjeiben, a gyógynövényboltok natúr kínálatában, a vajákos asszonyok ráolvasásaiban. A radikális beavatkozásokért azonban, mint amilyen a zsírleszívás, az arc átszabása, a toka eltüntetése, az idő szűkös volta miatt ajánlatos egy virtuóz plasztikai sebészhez fordulni.
A felkészülés következő szakasza a fényképezkedés előtti délelőtt. Ilyenkor jó előre be kell jelentkezni a borbélyhoz, fodrászhoz, kozmetikushoz, mert ezen a napon más tanintézetek hasonló problémákkal küszködő pedagógusai is megrohamozhatják őket. Ott aztán a szépségipari szakmunkások elvégzik rajtunk a végső simításokat. Aztán mehetünk a város neves fotográfusának műhelyébe. Lehetőleg gépkocsin, mert a szeszélyes légmozgás vagy egy magasról leszaró madár tönkreteheti a világ nyolcadik csodájaként pompázó hajkölteményünket. Arról nem is beszélve, hogy egy váratlan zápor pillanatok alatt lemossa a hosszadalmas munkával felvitt sminket, s a pórul járt alany úgy fog kinézni, mint egy vámpírfilm áldozata vérvétel után.
A fényképész rendező és pszichiáter is egy személyben. Leültet, felállít, újra leültet. Aztán felgyújtja a nagy teljesítményű lámpákat. A fény elvakít, már csak a Mester eligazító hangját érzékeljük. Tartsa fel a fejét, hajtsa lennebb, forduljon oldalt, forduljon szembe, egyenesedjen ki, hajoljon egy picit előre, egy hangyányit hátra. Így, most ne mozduljon! Szent Péter instruálhatja így a Mennyország kapujában a szentséges színe előtt tébláboló lelkeket. A sokadik próbálkozás után a Mester végre elégedetten fölsóhajt. Ez az! Most pedig, drága tanárnő, tisztelt tanár úr, gondoljon valami pozitív dologra! Ezt már pszichiáterként mondja. Mert még egy pedagógusnak is lehetnek pozitív gondolatai, bár erről gyakran ő maga sem tud. Na, ezt kell megtalálni! A fényképezőgép csak akkor kattan, ha ez a gondolat az arckifejezésünkben tükröződik. Ez sokszor órákig is eltarthat. Van, amikor hajnalig. Ha azonban megjelenik az arcunkon, ideig-óráig ott is ragadhat, mint gyanútlan légy a rossz minőségű légypapíron. Ezzel magyarázható, hogy még napokkal a fényképészeti szeánsz után is önfeledten vigyorgunk az igazgató cseszegetéseire.
A jól megérdemelt parádézás után a tablót a patinás főutca elit üzletének kirakatából visszaviszik az iskolába. Felakasztják a tanári mellé, az előző évi helyére. A diákok a tanárok és tanárnők neveit eltakarva a Ki kicsoda ezen a képen? társasjátékot szokták játszani előtte. A nyertes az, aki a legtöbb képet tudja beazonosítani. Mondanom sem kell, hogy kurvára nehéz a sztárfotók alapján az elnyűtt arcokra, a kopaszodó fejekre ráismerni. A tabló a következő évben továbbvándorol, évről évre egyre messzebb, míg végső nyughelyére, egy sötét, egérszagú, földszinti helyiségbe, a tablótemetőbe nem kerül. Sic transit gloria mundi.**
* A Tanár vagyok, kérem ciklusból
** Így múlik el a világ dicsősége. (latin)
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2022. októberi számában)
valamikor a háború kezdetén, vagy a háború előtt, nem emlékszem,
mintha tegnap történt volna meg az egész tavasz, az a bemutató utáni este is, ami után hetekig nem tudtam, hányadán állok a férfiakkal, főleg a crushsal, akiről ma sem tudom megmondani, hogy köt-e hozzá valami, vagy csak a barátságunk lépett szintet
Hej-jej, a Keselyűhegy-kolostor apátja egész éjjel a teliholdat nézte. A mester üresség volt kívül és belül, átlátszó tükör a valóságnak és szikrázó fényvisszaverődés a magába zárult énhit minden tévedésének.
Senki sem nézett azonban ezen az éjjelen tükörbe, az egész kolostor mély álmát aludta. Sápadt fényével az egész tájat bevilágító telihold volt Hej-jej mester egyetlen társa a nagy döntés meghozatalakor. Tudta, hogy eljött a vég, és mint a kötelességtudó apátok teszik, gondoskodni akart a szangháról.
Nézem, ahogy beszél. Elkalandozom. Néha nem is tudom, mit mond, csak a száját nézem, időnként a szemébe pillantok. Mélykék. Mi az, hogy mélykék? Hogy mélyen belé látok? Hogy elveszek benne? Hogy ott a mélységben összekapcsolódunk? Vajon ő tudja ezt? Vagy a személyiségrétegei most, ebben az életünkben elrejtik még a tudást önmaga elől?
Harminc év után sem múlt el úgy nap az életében, hogy ne jutott volna eszébe az a kora délután, amikor a dunakeszi révre várakoztak, mint most ezek a fiatalok itt, akik, bár még csak szürkület van, máris fáklyát gyújtottak, nyilván odaátról várnak valakit, és tudják, mire átér a komp, be is sötétedik. Annak idején ők a túlsó partra szerettek volna átjutni. A többi fiúval együtt János is hallotta Vera felharsanó kacagását az ártéri fák közül, aztán közvetlenül utána a sikoltást, amitől meghűlt ereiben a vér, jó darabig mozdulni sem tudott, mire leért a partra, Verát már körbevették a többiek.
Yarden már kora reggeltől forgott, mint a ringlispíl: vendéget várt. Ritkaságszámba ment nála akkoriban a látogató, így nem bízta teljes mértékben a gépekre a takarítást. Persze azért ne gondold, hogy felmosott vagy porszívózott – nem ment el az esze! Inkább azon lakássejteket rendezgette, amelyeket vendégének is megmutat majd.
Régen valahogy úgy képzeltem, az ördög azért teremtette meg a gitárszólót, hogy az énekesnek legyen ideje whiskyt inni két üvöltés között. Látom, ahogy ott remeg az üveg a lábdob előtt, a szesz már félig „elpárolgott” belőle, én meg egyre jobban szédülök. Ahogy a gitárosunk belekezd a szólóba, kitekerem a kupakot, nagyot kortyolok, és hagyom, hogy a hangszálaim felforrósodjanak, rövid időre tisztára pucolja a torkomat a szesz.
Sudár, égre csodálkozó fák között kígyózó, süppedős ösvény viszi lábam. Erdei sudárút. Az óriások lombkoronáján át beszórja fényét a nap. Mintha mindenfelé aranypor lebegne. Avar- és gombaillat lengi be a levegőt, teret adva a kesernyés szagú friss zöldnek is. Ballagok. Mintha álmodnék. Távol a város zajától minden más értelmet nyer.
Hallottál már a ravasz vándordiákról, aki mágikus könyvéből képes akár egy sárkányt is kiolvasni? Akitől reszketnek a népek, hiszen sötét varázserejével irányítani tudja az időjárást? Nem? Hát akkor éppen itt az ideje! De mégis ki is ő? És tényleg oly rémisztő, mint ahogyan mondják?
Almabál. Azt szerveztek itt, a Székelyföld eme eldugott zugában minden ősszel. Bár egyre nehezebben jött össze, a fiatalság ugyanis egyre fogyott. Lejjebb, ahol a szőlő megterem, ha nem is nagy mennyiségben, de bár mutatóban, háztájékon, szüreti bálokat szerveztek, de itt a szőlő nem igazán volt honos (bár néhányan próbálkoztak a direkttermő fajtákkal), itt a vendég csak akkor kért bort a házigazdától, ha sérteni akart.
Legendák terjednek az újságírók között, hogy vajon miképpen alakulhatott meg a Kelet Az Új Nyugat folyóirat. Mivel az alapítás után húsz évvel csatlakoztam a szerkesztőséghez, így szokásommá vált, hogy kérdéseket tegyek fel ezzel kapcsolatban a munkatársaimnak. Tudni kell rólam, hogy még csak két éve kezdtem el újságírással foglalkozni. Ám a kollégáim sem tudnak többet, mint én, talán csak egyikük-másikuk, de persze ők sem mondhatják el. Miért? Mert titok övezi az alapítók kilétét, vagy csupán nem szeretnék, hogy megtudjuk, ki kicsoda volt akkortájt.