A mennyezeti neonlámpa olyan gyenge fénnyel világította meg a helyiséget, hogy az ágy fejrészénél, a sarokban, a falilámpát is fel kellett kapcsolnia, ha olvasni akart, holott még dél sem volt. Nyilvánvalóan tökéletesebbek lennének a fényviszonyok, ha nem egy ablaktalan, eredetileg világosbézs, de a sok szennyeződés következtében mára inkább mustárszínű kórteremben feküdne. Legalább a matrac kényelmes, gondolta Éva, és szerencse, hogy minden egyes alkalommal ugyanazt az ágyat kapja. Szerette volna azt hinni, hogy ez a kivételezés jele, hogy a nővérek így becsülik meg az irántuk tanúsított rokonszenvét, ugyanis a háromhetente ismétlődő kezelések alkalmával eddig folyton csak ismeretlen betegekkel találkozott. Azonban az sem kizárt, hogy mindig mindenkit ugyanabba az ágyba fektetnek. Ma rákérdezett a nővérnél, aki azt válaszolta, hogy a kezelések személyre szabottak, ezért fordulhat elő az, hogy bár már a harmadik kezelést kapja, még egyszer sem találkozott ismerőssel. Ma délelőtt például ő az egyetlen páciens, délutánra pedig olyan sokan lesznek, hogy még a pótágyat is be kell szorítaniuk a szobába, tette hozzá.
„Semmi gond, délután majd összehúzzuk magunkat, most viszont tessék szépen elfoglalni az ágyat! A privát lakosztály készen áll!” A fiatal ápolónő pozitív kisugárzása minden alkalommal jó hatással volt Évára. Selymes, hosszú fekete haj, sötétbarna szemek, hatalmas szempillák, szépen ívelt száj. Leginkább egy tündérhez hasonlít, gondolta Éva, és elhelyezkedett az előkészített ágyon.
Az ápolónő három átlátszó tasakot akasztott az infúziós állvány tetejére, gyors, szakszerű mozdulatokkal összekapcsolta az egyiket az infúziós szerelékkel, és légtelenített. Ezután fölé hajolt, elszorította a karját, lefertőtlenítette a bőrt a könyökhajlatban, kitapogatta a vénát, beleszúrta a branült, és ráerősítette az infúziós vezeték végét. Végül felegyenesedett, az állványhoz lépett, és beállította az oldat percenkénti cseppszám sebességét. A sejtmérgek lassan elkezdtek beszivárogni a véráramba.
Ez alatt az idő alatt Évának volt ideje jobban szemügyre venni a nővér arcát, akinek porcelánfehér bőrét sötétszürke karikák árnyékolták a szemei alatt. Nem könnyű, folyton mosolyogni és viccelődni, amikor nap mint nap olyan betegekkel találkozik, akik a halállal néznek farkasszemet, gondolta. Elkapta a lepedőt a matrac alá simító kezet és kissé megszorította. Az ápolónő nem jött zavarba a bizalmas érintéstől, mosolyogva kívánt kellemes pihenést, közelebb húzta az éjjeliszekrényt az ágyhoz, és nesztelenül elhagyta a helyiséget.
Éva egyedül maradt. A gondolataival, a tumorral a mellében, az áttétekkel a tüdejében. Amikor pár héttel ezelőtt, a rutinvizsgálat pozitív eredményeinek hatásától sokkos állapotba kerülve, először a férje sírjához, azután a nőgyógyászához rohant, aki évtizedek óta kezelte, és akinek a véleményére hallgatott, bármilyen problémája volt ez alatt az időszak alatt, a férfi azonnal és soron kívül a város egyik legjobb sebészéhez irányította. Éva elfogadta a sebész kezelési tervét, bár azzal mindketten tisztában voltak, hogy lehet, túl késő lesz, mire a műtőasztalra kerül. Elfogadta és belenyugodott.
Az infúziós állványon lógó tasakokat méregette, amiből kettőnek olyan színe volt, mint a málnaszörpnek. A lánya gyerekkorában nagyon szerette a málnaszörpöt. Folyton halvány rózsaszín csík jelent meg a felső ajka fölött, valahányszor beleivott a málnaszörpös pohárba. Cicabajusz, így nevezték viccesen, és azon versengtek, kinek sikerül szélesebb rózsaszín bajuszt varázsolnia a szája fölé. Később az unokájával is ugyanezt játszották, akivel sok időt töltött együtt. Szinte ahogy megszületett, naponta sétálni vitte a kisfiút a parkba, később egész délutánokat töltöttek együtt, és gyakran vigyázott rá esténként is, amikor a lányának túlóráznia kellett. A kisfiú sokszor az éjszakát is nála töltötte. Éva ezt megértette és elfogadta, hiszen volt helye és nyugdíjasként ideje is. Évek óta egyedül élt a háromszobás lakásban, ahonnan időközben, elsősorban a gyerekei sürgető magatartása miatt, apránként megvált megboldogult férje összes használati tárgyától és a ruháitól.
„Manapság nem könnyű egyedülálló anyának lenni”, bizonygatta Éva, amikor a fia kérdőre vonta, amiért betegen is minden idejét az unokájával tölti. A lánya még az unokája születése előtt szakított a barátjával, így Éva teljesen természetesnek vette, hogy abban segít neki, amiben csak tud.
„Értetek is megtettem mindent, nem emlékeztek?”, kérdezte a múltkor. A vasárnapi ebéd után pihentek a nappaliban. Az ebédet most is, mint az utóbbi években minden vasárnap, Éva készítette. A fia a kanapén ülve a kávéját kortyolgatta, az unokája a férje egykori képeslapgyűjteményét nézegette a másik szobában. A lánya a mobilját nyomkodta, teljesen lekötötte a telefon képernyője.
„Tudod, mire emlékszem?”, csillant fel a fia szeme. „A sok süteményre, amit hétvégén sütöttél. Régebben mindig volt valami édesség ebéd után.”
Éva elhomályosult szemmel dőlt hátra a fotelben. Nem emlékeznek már. Hogyan is emlékeznének? A férje és ő egyszer sem vetették a gyerekeik szemére azt a sok mindent, amit annak érdekében tettek, hogy nekik gondtalan gyermekkoruk, ifjúkoruk és életük legyen. Mindig a gyerekek érdekeit helyezték előtérbe. Éva munka után sietett haza, leellenőrizte a leckéket, végezte a háztartási munkákat, intézte a vásárlásokat, főzött és sütött, míg a férje dupla műszakot vállalt, hogy legyen miből fizetni a nyári táborokat, a magántanárokat és a gyerekek tanulmányait. És a balatoni nyaralásokat!
Lehunyta a szemét, és gondolatban ott állt a zöldeskék tó partján, szemben a Badacsonnyal, a naptejillatú júliusi forróságban, és szinte érezte, ahogy a nap melegíti a hátát, hallgatta a ritmikus, surranó hangokat, amiket a hullámok keltettek, miközben a part mentén elhelyezett vörös kövekhez csapódtak; és a szíve csordultig megtelt szeretettel, ahogy a vízben pancsoló családtagjait figyelte. A férje a vállára emelte a gyerekeket, egymás után, először a fiát, azután a lányát, akik hangosan sikítva, kalimpálva vetették bele magukat a vízbe, és amint ismét felbukkantak, azonnal kérlelni kezdték az apjukat, hogy még egyszer dobja be őket. Így ment ez egészen addig, amíg körülöttük már szinte teljesen kiürült a Balaton, és úgy kellett kiszedni a gyerekeket a vízből, kékeslilás, vacogó szájjal, és meg kellett ígérni nekik, hogy másnap délelőtt ismét bemehetnek az apjukkal a vízbe.
A balatoni nyaralások életük legboldogabb pillanatait jelentették. Éveken keresztül, minden nyáron a Balatonra jártak nyaralni. Sok ismerősük úgy vélte, hogy ez baromi unalmas lehet, sokan hangot is adtak ennek, de Éváék nem törődtek velük. Természetesen szívesen elutaztak volna ők is a tengerre vagy még távolabb, az óceán partjára, de nem tették. Inkább félretették a pénzt, ami állandóan kellett valamire. Folyton spóroltak, folyton lemondtak valamiről, hogy több jusson a gyerekeknek. A férje rendszeresen lottózott. Minden csütörtökön egy újabb szelvénnyel tért haza, és minden hétvégén reménykedett, hogy nyer. Legalább annyit, amennyiből elutazhatnak egyszer valahova kettesben. A férje északra, a norvég és a finn partokhoz szeretett volna eljutni, Éva pedig délre, a Maldív-szigetekre. A lottószelvény végül minden vasárnap a kukában landolt.
„Fel kellene címkézni a fiókokat.” A fia mély hangja hirtelen belehasított a szoba csöndjébe.
„Felcímkézni?” Éva lassan ocsúdott. A hangja gyengének és távolinak tűnt.
„Igen. Olvastam valahol vagy mondta valaki, már nem emlékszem. Tudjátok, csak, hogy könnyebben eligazodjunk majd…, tudjátok, na… az ügyintézésben.”
„Igen, anya, ez jó ötlet”, kapcsolódott be a beszélgetésbe a lánya. „Írjuk rá a fiókokra, melyikben vannak a személyes dokumentumaid, főleg a születési anyakönyvi kivonatod, és melyikben vannak a pénzügyi papírok. Bankszámlák, hitelkártya-elszámolások, életbiztosítások, kódokkal és elérhetőségekkel. Ugye nem bontottad fel az életbiztosításodat?”
„És jó lenne, ha felírnád a Facebook-jelszavadat is. Gondolom, nem szeretnéd, hogy minden megmaradjon utánad az interneten. Manapság már erre is kell gondolni.”
„Tudod, apánál még ott voltál, és mindent tudtál. De most egymásra leszünk utalva Öcsivel.”
„Igen, valóban”, motyogta Éva, aki még mindig az emlékek hatása alatt állt. „Magatokra leszek utalva.”
Végül úgy váltak el, hogy Éva megígérte a gyerekeknek, másnap vesz egy öntapadós jegyzettömböt, és felcímkézi a fiókokat. Azóta az egész lakást sárga papírok díszítették. Minden szekrényajtóra, fiókelőlapra és dobozra ráírta, mi található benne. Felcímkézte a ruhásszekrényét, külön polcra helyezve azokat a ruhadarabokat, amikben a férje után szeretne menni. A konyhaszekrény ajtajain megjelölte azokat a polcokat, amiknek a tartalmát a húgának szánta. A könyvszekrény tartalmát három részre osztotta, három különböző városi fiókkönyvtár számára. Külön színnel jelölte a kidobandó kacatokat, és külön azokat, amiket a gyerekei rászoruló családoknak ajánlhatnak fel. Miután mindennel végzett, felbontotta az életbiztosítását, és az összes pénzét utazási csekkre váltotta.
Az egyik málnaszörp színű tasak összehorpadva fityegett az állványon. Éva megnyomta az ágy mellett elhelyezett csengőt, mire a nővér pár pillanat múlva megjelent az ajtóban. Az üres tasakot telire cserélte, mindent leellenőrzött, bólogatott, és megnyugtatta Évát, hogy már nem sok idő, amíg a többi is lecsepeg. „Még egy kis pihenés, aztán készen is vagyunk. Kér egy könyvet?”, kérdezte, mielőtt kiment.
Éva megrázta a fejét: „Nem szükséges, köszönöm. Hoztam magammal”, válaszolta. Maga mellé vette az éjjeliszekrényen heverő szatyrot, és kissé ügyetlenül, egy kézzel szerencsétlenkedve, az ágyra pakolta a tartalmát. A zsákból utazási irodai prospektusok, útikönyvek és egy norvég úti szótár került elő. Felpillantott az infúziós tasakra, azután fellapozta a Maldív-szigeteket bemutató útikalauzt. Bőven van ideje átolvasni az összes hasznos nyaralási információt, amíg az infúzió lecsepeg.
Nem tudtam meg, milyen becsmérlő kifejezés lett volna, melyet dühöngő elméje és a mentálhálójába ültetett Hermes 6000 nyelvi program kigenerált volna a megsértésemre. Amikor beütöttem a manuális irányításhoz szükséges vizuális felületet megjelenítő kódot, és az űrhajóm elülső ablaka elől felhúzódott a Tannhäuser-acél védőmembrán, mindketten felordítottunk. A megaüvegre fekete, sűrű szemipermeábilis anyag bőséges adagja csapódott.
Alig nyitott be a második emeleti lakásba, már az előszobából érezte azt a markáns szagot. Valami új tisztítószer? Vagy Melinda mosószert váltott? A lakásban szokatlanul nagy volt a csend – a felesége általában zenét hallgat, ha egyedül van –, lehet, hogy még haza sem ért a bevásárlásból? Hétvégén mindig hosszabb a sor a kasszáknál, futott át a fején, miközben hátizsákját felakasztotta az előszobafogasra, és cipőjét behajította a gardróbba.
Sofőrként értem a dolgom, mégis sikerült koccannom farolás közben. Annyira minimális volt a súrlódás, szinte észre sem vettem. A visszapillantó tükörben pedig azt láttam, hogy integetnek nekem. Jó, gondoltam, milyen kedves, s én is hevesen visszaintegettem, majd kiszálltam. Mosollyal az arcomon. Az integető nő hisztijét látva ez a mosoly egyre csak terebélyesedett.
A vármegyei áthelyezésekkel járó gyakori vándorlások során is megmaradt a családban az a határozott felfogás, hogy az életben csak úgy lehet érvényesülni, ha a férfiember orvosnak tanul. Bárhová kerüljön is, tanyacsoportokra vagy nagyvárosba, mindig szükség lesz rá, és mindenütt megbecsült tagja lesz a közösségnek, amelyben él. Így került haza nagyapa is az isonzói csatából a század elején, s így lett apám is a front mögötti Alekszejevka hadiorvosa a Donkanyari csatának, ahonnan a visszavonulókkal menekült meg.
Az építész nem értett sokat az egészből. Csak ült és bambán hörpölte a sörét. Hogyan lett egyszerre adósa az adóhatóságnak, ha másfél hete még azzal a jó hírrel ajándékozta meg a könyvelője, hogy jelenleg nincsen tartozása, tehát se pozitív, se negatív irányba nem billen az a rusnya mérleg. Akkor még, abban a mérsékelten vidám pillanatában Albee darabjának a címe is beugrott neki: Kényes egyensúly. Most meg itt ül, a söre egyre keserűbb. Már nem is igen ízlik. Ahogy semmi se körülötte.
Az öregasszony görnyedt háta és botjának koppanásai hangtalan sikolyt tükröztek, habár a járókelők csak egy keresztet láttak, ha messziről követték tekintetükkel az útját. A temető felé botorkált. Néha egy-egy jajszó elhagyta ugyan az ajkait, de ezt senki sem hallotta. A felhők föntről figyelték a jelenetet. Rámosolyogtak, amikor széttárták uszályukat, s hagyták, hogy a nap megsimogassa meggyötört csípőit.
Amikor anyám azt mondta, gonosz vagyok és kíméletlen, megrendültem, mert magamtól is foglalkoztatott a dolog. Nem volt dühös. Nyugodtan mondta. Mint aki alaposan megrágta, át gondolta a dolgot.
Te senkit sem szeretsz. Magadat sem. Gonosz vagy és kíméletlen.
Már háromnegyed éve ül éjjelenként ebben a cigarettafüsttel átitatott, rosszul világított, kopott őrszobában. Ide is csak ismeretsége révén, gyermekkori barátjának közbenjárásával alkalmazták, amikor a történtek után a gyülekezet érthető módon nem fogadta be, igaz, ő sem érezte volna már jól magát az új parókián. A püspökségben is nagyot csalódott, hiszen számára érthetetlenül a legkisebb segítő szándék nélkül teljesen magára hagyta, egyházon kívül, munka nélkül.
Anyám azt mondta, hogy menjünk, már az első nap. Először csak én jöttem. Akkor még nyitva volt a határ. Erzsike, a feleségem, és a kislányunk, Vicuska otthon maradtak édesanyámmal. Sor volt a határon, legalább öt órát kellett állni, mire átértünk. Az ukrán határőr mogorvább volt a szokottnál, de átengedett. A magyar oldalon meglepően kedvesen fogadtak. Kint, a határ szélén több ezer ember állt. Oroszok, ukránok, magyarok. Fotósok, tévések tolakodtak. Civilek szendvicset és vizet osztogattak. Bármerre néztem, kamerák vettek körül.