Jovián György: Akadémiai tanulmányok – Csendélet egyszarvúval este (olaj, vászon, 2014)
Még ugyanazon az órán, melyen észrevette, hogy minden kívánsága teljesül, lemondott az isteni adományról és vele a halhatatlanságról, mert belátta, hogy semmit sem tud kezdeni vele.
Tíz éve történt? Száz vagy ezer éve? Talán csak tegnapelőtt? Egykutya. A székesegyházzal szemközti padok egyikén üldögélt, kora reggel volt, inkább hajnalnak mondanám, a hosszúra nyúlt éj után nem volt kedve még hazamenni, azon a kopott kőpadon ébredt rá, hogy bármit kíván, nyomban teljesül.
Jól hangzik, ugye?
Pénzre gondoltok. Aranyra, gyémántra, tengerparti villák cédrusos hűvösére. Gyönyörű nők odaadó szerelmére. Szegények a gazdagságra, betegek a gyógyulásra, öregek a fiatalságra, sikertelenek a világra szóló diadalra, a káprázatos bevonulásra.
Hát nem olyan egyszerű, mint gondoljátok. Az Isten gyakran büntet azzal, hogy teljesíti leghőbb vágyainkat.
Először megszédült. Gondolt nőre, pénzre, időutazásra. Aztán ráébredt, mekkora felelősség szakadt a nyakába. Véget vethet háborúknak, éhínségeknek, járványoknak. Eltüntetheti a nyomort, a betegségeket. Megszüntethet minden igazságtalanságot, pazarlást, szenvedést, bűnt.
„Azt szeretném – suttogta –, hogy a világ legyen jó.”
*
Mint az úszó, aki a szélesen hömpölygő folyóban megérzi az örvény hűvös érintését, megrémül, de nem csapkod, nem tesz hirtelen mozdulatot, óvatosan, centiméterről centiméterre hátrál, tér ki a világtalan szörny tátott pofája elől… Amikor észrevette, miféle hatalommal bír, az agya nem meglódult, hanem lefékeződött. Kívánhat bármit, hasznosat vagy ártalmasat, szemérmetlent, kegyetlent és iszonyatost.
„Kívánhatok bármilyen szörnyűséget – gondolta magában –, csak el ne patkoljak, mielőtt visszafordíthatnám.”
Mintha a magasból nézne le rá, kilátótoronyból fürkészné, úgy figyelte az agya mérhetetlen és ismeretlen sötétségeiben torlódó, lávaként kavargó, formátlan vágyakat, és lassan, óvatosan megfogalmazta az első tudatos kívánságát:
„Csak az teljesüljön, amit kimondok.”
*
Nem tudjuk, mi óvta meg attól, hogy a poklot, a Sátánt idézze meg. Hogy szélvihart, tűzáradatot, földrengést kívánjon. Az őrületet. Valamit, ami végez vele, mielőtt helyesbíthetne, mielőtt törölhetné az agya rejtett zugaiból ellenőrizetlenül feltörő kívánást. Hogy kipróbálja, milyen a halál.
Nem vált kővé, nem lett sóbálvánnyá, nem kívánta öntudatlanul, hogy kígyók és fekete skorpiók hulljanak az égből. Sokáig nem merte kívánni, hogy álljon meg az idő…
Por nem szállna, levegő nem moccanna, eleven anyagba kövült szobrokként léteznénk az örök pillanatba zárva. A város minden lakója, az országé, a földé, röppenő madár az égen, a karfiolhoz hasonló felhő a székesegyház fölött, az udvar kövére mozdulatlan árnyékot vető méh. Bolygók, atomok, elektronok mozgása is állna. Örökmécsessé lenne minden gyertya, minden gyufaszál fellobbanó lángja, csillagok fénye sosem hunyna ki, csók sosem érne véget, szerelmes testek forrnának eg - gyé az örökkévalóságban. Tűzhányók forró hamuja nem gomolyogna, jég nem olvadna, a sivatagi homok hullámait nem rajzolná át a szél. Kilőtt puskagolyók nem érnének célba, nem ölnének, mert élet sem lenne, megszűnne a halál szó értelme, és megszűnne az értelem is. Kimondott szó sem lenne. A mozdulatlan térben elhalnának a hangok, nem lennének zörejek, eltűnne a zene. Nem létezne más, csak a leírt szavak.
*
„Ha kimondom, hogy váljon kővé minden ember, kővé válok én is? Akkor aztán úgy maradunk, míg világ a világ? Autók rohannak egymásba, repülőgépek szállnak robotpilótával, míg ki nem fogy az üzemanyag? Hajók úsznak a világtengereken, ütköznek sziklának, futnak homokpadra, míg végül az utolsó is el nem süllyed, mondjuk, hetven év múlva, Alaszka partjainál? Atomerőművek hevülnek túl, repedő tőgyű tehenek bőgnek kétségbeesetten, mi meg csak állunk, ülünk, fekszünk mozdulatlanul, míg el nem koptatják kővé vált szoboralakjainkat a forró déli és jeges északi szelek? Teremtőm, ha így történik, protestál vala ki értünk? Ki mondja, hogy valami jóvátehetetlen történt, valami értékes veszett ki a világmindenségből az emberrel?”
*
„Álljon meg az idő.”
Amikor először mondta ki, és mozdulatlanná lettek az autók, ellibbenve maradt a függöny, nem moccant a cigaretta kék füstje, csönd támadt, megszűnt az utca zsivaja, a harangszó, a madárcsivitelés, kaján öröm ragadta magával.
„Csak én vagyok, egyedül én élek, kimondott szavamra megmerevedett minden. Szú a fában, a szavannán életéért vágtató antilop. Nem kering tovább a Jupiter kilencvenkét holdja.”
Párizs, London, Peking jutott eszébe. Amerika nagyvárosai. Tőzsdék és bankok.
„Micsoda lehetőség – mondta. – Mindenütt áll az élet.”
*
A repüléssel nem tudott betelni. Először kora reggel, láthatatlanul röppent a város fölé. Olyan volt, mint álmában, amikor csak akarnia kellett, és ha jól akarta, az tűnt különösnek, hogy ébren miért lehetetlen, ami álmában olyan egyszerű. Fekete és vörös tetőcserepek, romos kémények, rozsdás antennák fölött úszott lassan. A kis bolt gyomos hátsó udvarán, a kőkerítésnek fordulva koldus vizelt, a háztető kúpcserepeinek kétujjnyi ösvényén macska lépdelt megfontoltan. A káptalani levéltár teteje fölött megpillantotta a dóm négy hatalmas tornyát. Virágzó gesztenyefák lombját kerülgette, ujja hegyével megérintette a leveleket, puhán az arcának ütődött valami – egy tömzsi, fekete-sárga szőrbundás dongó. A tető magasságában közeledett az épület felé, a zöld sisakok, az arany gömbök és keresztek lassan fölé magasodtak, ahogy elúszott a tornyok közt, az ablakokban megmozdultak a harangok, és bronzszínű, reszkető kondulás ölelte körül.
Tovább úszott, emelkedni kezdett, a város úgy terült el alatta, ahogy addig csak fényképeken látta. Rejtőzködő udvarokba pillantott be, melyeknek gránátalmavirágos tereit örökzölddel futtatott kőkerítések óvják az avatatlan tekintettől.
*
Eszébe jutott Kleopátra.
„Antoniusra vár – suttogta –, de én érkezem. Bemászom Heléna ágyába. Mózes helyett én nemzek gyermekeket a bővérű Aisának. Hétfőn Marilyn Monroe-val hálok, kedden Penélope Cruzt döngetem, szerdán Firenze szépségkirálynőjének, Botticelli aranyhajú Vénuszának, Simonetta Vespuccinak nyúlok a bugyijába.”
Besurrant Marie Antoinette ágyába. Núbia és Kréta szívszaggató szépségű lányaival hancúrozott.
*
Eszébe jutott Hitler.
„Ha akarom, tarajosgőtének születik. Hatévesen megfojtja az anyja. Gyermekparalízis végez vele. Torkán akad egy halszálka. Meg sem születik. Vagy… miért is ne? … megszületik, és ünnepelt festő lesz. Pablo Picasso és Chagalle barátja. Boldog ember.”
*
Felsorolni is hosszú lenne, mi minden jutott még eszébe. Vétkei garmadája. Örült, ha arra gondolt, bocsánatot kér, feltámasztja halottait. Meg a bosszú. A történelem. „Leszámolok velük – ujjongott magában. – Az összes románt visszaűzöm Albánia komor hegyeibe. Visszaveszem Erdélyt. Muhitól Kamcsatkáig kergetem a tatárt, fényes diadalt aratok Mohácsnál.”
Aztán ráébredt, hogy ha nincsenek románok, akkor nincs Hunyadi János és Mátyás sem, nincs déli harangszó, Bécsnek büszke várát nyögető Fekete Sereg. Ha mindig mi győzünk, nem lesz Eger, nem lesz dicsőséges tavaszi hadjárat, és nem lesz 1956 sem.
Később katonák jutottak eszébe. Afrikai falvakban gyerekeket gyilkoló zsoldosok: ujjuk a ravaszon…
Idővel már csak azt kívánta, hogy tudja azt kívánni, amit kívánnia kell.
*
„Háromszázhatvanöt virradat és háromszázhatvanöt alkony.”
Fiatal férfi álldogál a székesegyházzal szemközti téren, a gesztenyefák alatt. Hajnal van, az ég alja sárgán nyiladozik.
„Tíz év alatt háromezerötszázszor, száz év alatt harmincötezerszer kúszott fel a templom fölé a nap. Ezer év alatt háromszázhatvanötezer napkelte és ugyanannyi napnyugta. Vajon többet tudnék, ha mindet láttam volna?”
Tavasz van, május eleje, majdnem nyár. Magányosan ácsorog a gyertyavirágos fák alatt. Egy ideje itt találja őt minden pirkadat, és itt őgyeleg alkonyattal is.
„Körülbelül harmincezer – motyogja maga elé, nem is tudva, hogy hangosan beszél. – Harmincezer napkelte és harmincezer alkony. Ennyi az életünk. Ennyit kell csak kibírnunk.”
*
Hatalmas, fekete madarak, eltévedt kormoránok húznak magasan a város felett. Szakadozott, dohánybarna felhőket kerget a sápadt égen a délnyugati szél, a V alakban húzó csapatok egyikéről leszakad egy pötty. Szűkülő körökben lejjebb és lejjebb ereszkedik, végül a székesegyház cserépfödelén landol. Széttárt szárnnyal, bizonytalanul ügyetlenkedik, aztán lebucskázik, törött papírsárkányként pörögve vitorlázik alá.
Senki nem látta, csak én.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2019. március 9-i számában)
