Száraz Miklós György: Dönkar – Részlet a szerző Tibeti szél című, készülő regényéből

Tibet lámái közt él egy jóslat, mely szerint amikor az ember majd átadja magát a sötétség erőinek, és hagyja, hogy gyarlóságai – a gyűlölet, a telhetetlenség, az irigység és a lelkiismeretlenség – eluralkodjanak rajta, és a termékeny síkságokon, a nagy folyóvölgyekben, a sivatagi oázisokban és a hegyláncok eldugott völgyeiben, de még az égbolton is a pusztulás seregei vonulnak majd, akkor, de csakis a végső pillanatban, Shambala urai elküldik seregeiket, hogy legyőzzék a gonoszt, és elhozzák a Földre a béke és bölcsesség új korszakát.

Azon a napon, melynek hajnalán a dalai láma kócsag alakjában röpködött álmai országa fölött, Lhásza egét sárkányok serege népesítette be. Felhőtlen, ragyogó idő volt, tizenegyezer-hatszázhúsz színes papírsárkány farka ropogott a szélben, és aznap, a Szaga Dawa nagy ünnepén – a második hete tartó áradástól eltekintve – három szokatlan esemény történt a városban. Az egyikről szinte mindenki azonnal tudomást szerzett. Valamivel napkelte után óriási keselyűcsapat tűnt fel az égen. Szédítő magasságban nyugatról keletnek tartottak. Lehettek ezren is. Egy darabig lebegtek, aztán lassan, hatalmas körökben, szárnyukat meg sem billentve ereszkedtek lejjebb és lejjebb a folyó fölött.

– Gyászos had volt. Félelmetes – mondta később Dönkar Dawa Norbu. – A keselyűk szerencsét hoznak. De ezer keselyű!? Ennyit még senki sem látott. Attól féltem, hogy még megtámadják a sárkányokat.

Amikor már a kékacél csőrüket, sóvár szemüket is ki lehetett venni, az egyik amdói rabló, aki szürke kancáját itatta a folyón, nem bírta tovább, és rájuk sütötte a fustélyát, melyet még az öregapja zsákmányolt a gurkha háborúk idején. A madarak meg sem rebbentek, tettek egy utolsó kört, aztán egyenes vonalban, ahogy a fonál vége lepereg az orsóról, mint egy égen kibomló fekete zsinór, a folyó fölött tovaszálltak.

A másik esetnek is hamar híre ment. A Potala alatti falu, Söl zegzugos utcáin déltájban feltűnt egy ordas. Fehér bundájú, megtermett állat volt, vörhenyes folttal a mellkasán. Az áradás és az ünnepre napok óta gyülekező, összesereglő zarándokok vonulása űzhette a falak közé. Fáradt volt, csapzott az úszástól. Nem menekült, lógó nyelvvel, nyílegyenesen loholt a maitréja, a jövő Buddhájának kis szentélye felé, és a szobor lábánál kimerülten leroskadt. Egy óra hosszat aludt, aztán bezabált az áldozati étkekből, majd kiszökött egy nyíláson, kikerülve a csapatnyi pásztort és parasztot, akik a bejáratnál várták, hogy megkövezzék, amint előbújik a szent helyről. Valamivel később a Csakpo-ri, a Vas-hegy aljában látta néhány muzulmán mészáros, aztán nyoma veszett.

A harmadik esetről Dönkar Dawa Norbun kívül senki sem tudott. A Lhásza fölött kimeresztett karmokkal, villogó agyarakkal röpdöső, dülledt szemű sárkányok közt volt egy, ami semmiféle ismert élőlényre, démonra vagy szellemre nem hasonlított. Egy kisfiú, engedve sugallatának, a hagyományos pikkelyes, csapkodó farkú, dühös sárkány helyett egy, a többitől mindenben elütő lényt festett.

– Delfin – mondta az anyjának. – Egy nagy hal. Akkora, mint egy kos. Olyan nagy vízben él, amibe Tibet összes tava ezerszer beleférne. Óceánnak hívják. Játékos hal és szelíd. Szeret bennünket, embereket, mert minden delfin az előző életében ember volt. Egyetlen szeme van: a homloka közepén.

Dönkar, az anyja nevetett.

– És fészket rak a fák ágaira, beletojik, aztán kikölti a tojásokat?

– Nem rak fészket – mondta sértődötten a gyerek, aki nyolcéves múlt, és szerzetesnek, tudós lámának készült. – Élve szüli meg a gyerekeit. Mint te engem. Csak ő a vízben szül. Az óceán vizében. És szoptatja őket.

– Szép gondolat – mondta Dönkar, és jutalmul egy hajában főtt krumplit nyomott a fia mancsába. – Nagyon tetszik. Még ha akkora tó, amiről beszélsz, nem is létezik.

A nagy tavaszünnep ideje volt, az egész város lázban égett, napok óta özönlöttek a zarándokok, keletről a félelmetes küllemű, vad és baljós khampák, a hősök. Asszonyaik százfonatú hajában kéklő türkiz, diónyi sárga borostyán, ezüst és piros korall. Jöttek mongolok, amdóiak, gologok, a Csangtang nomádjai. Jöttek gyalogszerrel, hátukon sátrat, gyapjútakarót, bőrzsákocskákban szárított, porrá őrölt jakhúst, borókacserjét, áldozati mécsesek lángját tápláló jakvajat, apró gyermekeket cipelve. Jöttek királyi lovakon, felmálházott birkákat és szamarakat, loncsos, piros szarvú jakokat terelve maguk előtt. A Potala falára már előző nap óriási, hímzett selyemthangkát feszítettek, akkorát, hogy nyolcvan szerzetes kellett a kigöngyöléséhez, és amikor eresztették lefelé a kőfalon, és Buddha tágra nyílt, malomkeréknyi, figyelő szeme előbukkant, még azok is felsóhajtottak, akik ismerték a ceremóniát, és sokszor átélték már, hogy milyen megrendítő az istenség feltámadásának tanúja lenni.

Dönkar Dawa Norbu özvegyasszony volt, aki egymaga nevelte fel öt gyermekét. Valaha a faluja legszebb lányának tartották, válogatott is a férfiak között, kipróbált mindent és mindenkit, az anyja néha nevetve szólt rá, de valójában szívből aggódott érte.

– Ó, te lótuszszemű! Te bódult lány! A férfitest őrültje! Mi lesz így veled?

Fölösleges volt aggódnia. Amikor eljött az ideje, Dönkar lehiggadt, a házasságba úgy vágott bele, hogy azt hitte, semmi meglepetés sem érheti. Érte. A saját bőrén kellett megtapasztalnia, amit minden tibeti ember tud és mélyen átérez, amivel nap nap után nyugszik és ébred, hogy a világon egyetlen dolog állandó: a változás. Élj úgy, mintha minden napod az utolsó volna, mondogatta az apja, az anyja, ahogy nekik is ezt mondogatták a szüleik és a nagyszüleik. A férje szerzetesnek készült, amíg meg nem pillantotta őt, amikor két hasas vizeskorsóval a kezében kísérte apját, aki szamárháton vitte a kolostorba jakbőr tömlőkben a vajat. A fiatal szerzetes három hónapig hadakozott a sorsa ellen, hetente találkozgattak a Drepung alatti fűzfaligetben, aztán elöljárói és tanítómesterei elé állt, kérte elbocsátását a közösségből, mert méltatlan lett a kiváltságra, hogy Tibet szent háromságának, Buddha, a Tan és a szent szerzetesi közösség tagja legyen. Tibeti ember soha nem követheti el azt a gyalázatot, hogy gyáván a szemébe vágja szeretett mesterének a pőre igazságot, így hát ő sem a valóságot mondta, miszerint elveszítette a szüzességét, hanem azt hazudta, hogy gyilkolt. Kereskedőnek állt, északon a Csangtang ötezer méter magasban elterülő sztyeppéin hajtotta az állatokat, mígnem egy őszön a szokottnál két héttel hamarabb érkeztek meg a téli, szürke hófellegek és a késpengeként hasogató szelek. A férfi és három jakpásztora hazafelé tartott az úton, amit már kétszer sikeresen megtettek, százhúsz jakot és kétezer birkát tereltek be egy alkonyattal abba a völgykatlanba, ahol sátrat vertek, s ami a sírhelyük lett. Másfél méter hó szakadt le egyetlen éjszaka. Reggelre a kétezer birka nyom nélkül elveszett a feneketlen hóban. A legnagyobb termetű jakok még emelgették a szarvukat, de a havazás másnap és a következő éjjel sem állt el. Még kétszer ment férjhez Dönkar, aztán negyedik kérője már nem akadt. Szép volt továbbra is, mosolygós, vidám természetű, de a tibetiek babonásak: megijedtek tőle a férfiak. Fürge volt, jó eszű és vállalkozókedvű: folytatta a kalmárkodást, amibe férfijai rendre belehaltak, de nem mondott le a testi örömökről sem.

Azon az ünnepen, amikor a legkisebb fia delfint készített sárkány helyett, Dönkar izgatottan várta, mit hoz a nap, mert előző este, amikor szokásához híven az imafüzéréből jósolt, homályos figyelmeztetést olvasott ki a lánc piros-fekete és csontszínű szemeiből. Elővette a kockát is, de hiába, a figyelmeztetést csak annyival sikerült pontosítania, hogy vízzel kapcsolatos a dolog, amire ügyelnie kell. Először megijedt egy kicsit, hogy talán újabb férj feltűnését jelzi a jóslat, mivelhogy éppen vizeskorsókat cipelt a kolostorba, amikor az első férjével megpillantották egymást, aztán mégis úgy vélte, hogy inkább a folyóról lehet szó. Két hete árad, és nem látszik, hogy apadni kezdene. „Talán a megduzzadt, rohanó folyón érkezik valami? Amiről nem tudom, jó-e vagy rossz. Valami vagy valaki?” Miután felöltötte legszebb brokátcsubáját s elrendezte gyermekét, a folyó felé indult.