Visszatérő álma. Állókép. Nem mozdul semmi. Nem érkezik meg a képbe, és nem megy el. Nem fordul hátra. Nem néz felé. Ő mégis szeretetet érez. Nem tudja, ki az, de kedves neki.
Beszámolt róla egyszer az anyjának, aki azt mondta: a testvéred.
Mást nem mondott. Mosolygott. Neki pedig eszébe jutott, ahogy kisfiúként az anyja hasára szorítja a fülét. Aztán mégis testvér nélkül nőtt fel. Egyszer régen a húgával álmodott. A fájdalom egész nap benne sajgott. Másnap és harmadnap is. Hamar elfelejtette, hol voltak és mit csináltak, de az érzés sosem múlt el. Az álomból semmire sem emlékszik mára. Az ébredést követő csalódásra emlékszik. A kifosztottságra.
Talán igazad van, mondta hetekkel később az anyjának.
Nekem is lehet igazam?
Meg sem kérdezed, miben lehet igazad?
Tudta, hogy hiába próbálkozik, az anyja semmire sem emlékszik, csak a kislány korára. Hogy a Wagner patikusnak három lánya volt, és a középsőnek olyan vastag lencséjű szemüveget kellett hordania, ami mögött olyan volt a szeme, mint egy óriási halnak. A lányok adományokat gyűjtöttek a patikában az imperialista agresszor ellen rettenthetetlenül küzdő vietnami harcosok számára. Aztán mégis elvették tőlük a patikát.
Na mondd, miben lehet nekem igazam?
Újra elmesélte a visszatérő álmát, és az anyja tényleg nem emlékezett semmire, de feszült érdeklődéssel hallgatta.
A múltkor azt mondtad, hogy a testvérem. Vele álmodok. Azt hiszem, igazad lehet.
Az anyja ezúttal nem szólt, nem is mosolygott, a tekintete elrévedt valahová, ezért megkérdezte tőle:
Anya, tudod, hogy húgom vagy öcsém lett volna?
Ismét a megszokott, örökké résen lévő, figyelmes tekintet.
Akkoriban még nem tudhattuk minden kétséget kizáróan. Mint most. Apád kislányt akart. Én pedig tudtam, hogy kislány lesz. Szemernyi kétségem sem volt.
Apának mindig igaza volt? A valóság idomult apa akaratához?
A csönd hosszúra nyúlt, augusztusi hőség lebegett barnán a kert gesztenyefái és sétányai fölött. Azt hitte, anyja már nincs is jelen, így aztán meglepte a józan és pontos válasz.
Ő alkalmazkodott jól a valósághoz. Azért volt sokszor igaza. Sokszor. És nem mindig. Néha bántott engem, hogy nem védelek jobban. Veled sokszor igazságtalan volt.
Mindig ugyanaz az álom. Állókép. Nem mozdul semmi. Annyiszor álmodta már, hogy álmában is tudja: álmodik. Egy ideig várta, hogy egyszer felé fordul. Rámosolyog. Mond valamit. Csak pár szót. Valami köszöntésfélét. „Szevasz, bátyó!” Vagy csak int. Hátra sem pillant, csak fölemeli a kezét. Jelzi, hogy tud a létezéséről. Jelent neki valamit, hogy itt van a háta mögött.
Meglepetésére egyszer az anyja rákérdezett, hogy álmodik-e még vele.
Honnan tudod, anya?
Anyja megrökönyödve bámult rá.
Te mesélted, nem? A testvéred. Hogyne emlékeznék rá. Féltettük tőled. Hogy majd utálni fogod. A nagyobb testvér féltékenysége. Akkoriban ez volt a nézet. Akár gyilkos szándékot is feltételeztek a szakemberek. Sokat beszéltem neked a kistestvérről, akit várunk. A hasamra tetted a praclidat. Lestük, hogy moccan-e, rúg-e.
Megint a csönd. Az ablak nyitva, lentről léptek csikorgása hallatszik a murvával felszórt sétány felől.
Megpróbáltunk mindent, amit akkoriban az orvostudomány ismert. Mindent. Többé mégsem lehetett gyerekem.
Csönd.
Nem éreztem magam teljes értékű nőnek. Vádoltam magam. Hibás vagyok. Selejt. Nem százszázalékos ember. Talán ezért is nem tudtalak védeni úgy, ahogy kellett volna. Ne haragudj.
Ez a ne haragudj erős volt. Nem tudott rá mit mondani. Nem tudott vele mit kezdeni. Vigasztaló szavakat keresett, szeretett volna válaszolni, de nem jött a szájára semmi olyan, amit ki tudott volna mondani.
Az anyja halála után néhány évvel messze kellett utaznia. Munka miatt. Három órás repülőút a bibliai hegyek és sivatagok országába. A reptéren, rövid töprengés után, nem bérelt autót: – Vonat és busz – mondta ki hangosan. – Érezni akarom az embereket.
A negyedik napon történt. Ahogy leugrott az özönvíz előtti jármű poros lépcsőjéről, nyomban felismerte a tájat. Nem döbbent meg. Nem volt az egészben semmi misztikus, semmi magával ragadó. Magától értetődött. Hőség. Sziklák és sárga homok. Felhők. Amíg a többiek elindultak fölfelé, a sziklába vájt kolostori cellák és szentélyek irányába, ő lefelé ballagott. Nem sokat, tíz-tizenöt lépést tett. Leült a meleg kőre.
Megjelent a Magyar Kultúra Család-számában (2021/2)
Hunya tisztelendő jól ismerte az ernyicseieket. Egyes pletykák szerint mind a négyezer lakost név szerint. – Ha arra kérik őt, még ábécérendben is felsorol mindenkit – mondta Kapory Oszkár a hivatali asztala mögött. – Ha egyszer elfelejteném valamelyik nevem, csakis nála kérdeznék utána!
A szűz hóra egy vércsepp hullt. A vörös folt lassanként terjedt szét a fehér kristálytakarón. A vércsepp és a várpalota bejárata között friss lábnyomok követték egymást. Apró, piros topánkák süppedtek a kitaposott cipőlenyomatokba, és a lány így jutott el a bejáratig anélkül, hogy átnedvesedett volna a lába.
Bíró János lógó orral baktatott befelé a dombtetőről, az erdő alól. Telefonálni ment ki, lejjebb, a házuknál nem volt rendes térerő, ha fel akarta hívni a testvéreit, csak így tudott érvényesülni. Régebb leveleztek, de annak egy hét is kellett, amíg megérkezett, aztán ahogy a mobil terjedni kezdett, átálltak erre. Igaz, a szolgáltatók nem kényeztették el az ilyen eldugott, dombvidéki tanyasiakat: egyesek jelerősítőt szereltek fel a háztetőre, Bíró János megelégedett azzal, hogy kisétált a gerincre.
Ő mindig valami nagyon fontosat tud mondani. Egy lépéssel vagy tán kettővel is a többiek előtt jár. Sokszor beszél olyasmiről, amit csak a felnőttek tudnak. Például hogy a majorban kölcsönt lehet kérni házépítésre, vagy hogy nemsokára háború lesz. Ez utóbbiért a tanító néni megszidta, mert nem szabad rémhíreket terjeszteni. De hát ez nem rémhír, dédapám mondta, védekezett Kati.
Harmadnap a sikeres és elégedett író délben tért magához. Hasogatott a feje, hányinger kerülgette. Az ágyban fekve fogott hozzá az íráshoz, a fején vizes borogatással. Újra leírta a címet („A csend”), mivel előző nap elmulasztotta a dokumentum mentését. Ekkor elkezdődött a padláson a futkározás. Töprengett, hogy macska, nyest vagy menyét lehet-e.
Angyalnak születtem, és koraszülöttként jöttem a világra. A földi anyám szerint kész csoda, hogy életben maradtam, amikor ezt mondta, én mindig mosolyogtam, mert tudtam, hogy valódi csoda történt akkor. Az orvosok tehetetlenül álltak fölöttem, és azt mondták az anyámnak, hogy készüljön fel a legrosszabbra, mert szerintük a halál a legrosszabb. Semmit nem tudnak.
Szerettem ezeket az estéket, ahogy mindenki szerette. A sötétben hatalmasra nőttek a fák, a széllel együtt az indulatok is elültek, az éjjeli lepkéktől körültáncolt utcalámpák fényszigeteket rajzoltak maguk köré. Ilyen fényszigeten vertünk akkor is tanyát, ki a fűben ülve, ki állva, ki a biciklijével karikázva a többiek körül.
Zabos volt, mert egy félbehagyott mesében felejtették. Sőt egy elvarratlan fordulat kellős közepén. Ez a kényes, ingatag talapzatú, képzeletből felépített világ egy millimétert sem mozdult. Ehhez hasonló akkor szokott előfordulni, amikor az író identitáskereső harcát vívta egy alkoholos italok felszolgálására szakosodott kereskedelmi egységben akár napokig, vagy csupán egyszerűen lusta volt, esetleg fontos kötelességeinek tett eleget távol az otthonától.