Száraz Miklós György: Sziklák és sárga homok

2021. augusztus 22., 10:04
David Gareja, Georgia, 2017 - Fotó: Zátonyi Tibor szabadúszó fényképész

 

Visszatérő álma. Állókép. Nem mozdul semmi. Nem érkezik meg a képbe, és nem megy el. Nem fordul hátra. Nem néz felé. Ő mégis szeretetet érez. Nem tudja, ki az, de kedves neki.

Beszámolt róla egyszer az anyjának, aki azt mondta: a testvéred.

Mást nem mondott. Mosolygott. Neki pedig eszébe jutott, ahogy kisfiúként az anyja hasára szorítja a fülét. Aztán mégis testvér nélkül nőtt fel. Egyszer régen a húgával álmodott. A fájdalom egész nap benne sajgott. Másnap és harmadnap is. Hamar elfelejtette, hol voltak és mit csináltak, de az érzés sosem múlt el. Az álomból semmire sem emlékszik mára. Az ébredést követő csalódásra emlékszik. A kifosztottságra.

Talán igazad van, mondta hetekkel később az anyjának.

Nekem is lehet igazam?

Meg sem kérdezed, miben lehet igazad?

Tudta, hogy hiába próbálkozik, az anyja semmire sem emlékszik, csak a kislány korára. Hogy a Wagner patikusnak három lánya volt, és a középsőnek olyan vastag lencséjű szemüveget kellett hordania, ami mögött olyan volt a szeme, mint egy óriási halnak. A lányok adományokat gyűjtöttek a patikában az imperialista agresszor ellen rettenthetetlenül küzdő vietnami harcosok számára. Aztán mégis elvették tőlük a patikát.

Na mondd, miben lehet nekem igazam?

Újra elmesélte a visszatérő álmát, és az anyja tényleg nem emlékezett semmire, de feszült érdeklődéssel hallgatta.

A múltkor azt mondtad, hogy a testvérem. Vele álmodok. Azt hiszem, igazad lehet.

Az anyja ezúttal nem szólt, nem is mosolygott, a tekintete elrévedt valahová, ezért megkérdezte tőle:

Anya, tudod, hogy húgom vagy öcsém lett volna?

Ismét a megszokott, örökké résen lévő, figyelmes tekintet.

Akkoriban még nem tudhattuk minden kétséget kizáróan. Mint most. Apád kislányt akart. Én pedig tudtam, hogy kislány lesz. Szemernyi kétségem sem volt.

Apának mindig igaza volt? A valóság idomult apa akaratához?

A csönd hosszúra nyúlt, augusztusi hőség lebegett barnán a kert gesztenyefái és sétányai fölött. Azt hitte, anyja már nincs is jelen, így aztán meglepte a józan és pontos válasz.

Ő alkalmazkodott jól a valósághoz. Azért volt sokszor igaza. Sokszor. És nem mindig. Néha bántott engem, hogy nem védelek jobban. Veled sokszor igazságtalan volt.

Mindig ugyanaz az álom. Állókép. Nem mozdul semmi. Annyiszor álmodta már, hogy álmában is tudja: álmodik. Egy ideig várta, hogy egyszer felé fordul. Rámosolyog. Mond valamit. Csak pár szót. Valami köszöntésfélét. „Szevasz, bátyó!” Vagy csak int. Hátra sem pillant, csak fölemeli a kezét. Jelzi, hogy tud a létezéséről. Jelent neki valamit, hogy itt van a háta mögött.

Meglepetésére egyszer az anyja rákérdezett, hogy álmodik-e még vele.

Honnan tudod, anya?

Anyja megrökönyödve bámult rá.

Te mesélted, nem? A testvéred. Hogyne emlékeznék rá. Féltettük tőled. Hogy majd utálni fogod. A nagyobb testvér féltékenysége. Akkoriban ez volt a nézet. Akár gyilkos szándékot is feltételeztek a szakemberek. Sokat beszéltem neked a kistestvérről, akit várunk. A hasamra tetted a praclidat. Lestük, hogy moccan-e, rúg-e.

Megint a csönd. Az ablak nyitva, lentről léptek csikorgása hallatszik a murvával felszórt sétány felől.

Megpróbáltunk mindent, amit akkoriban az orvostudomány ismert. Mindent. Többé mégsem lehetett gyerekem.

Csönd.

Nem éreztem magam teljes értékű nőnek. Vádoltam magam. Hibás vagyok. Selejt. Nem százszázalékos ember. Talán ezért is nem tudtalak védeni úgy, ahogy kellett volna. Ne haragudj.

Ez a ne haragudj erős volt. Nem tudott rá mit mondani. Nem tudott vele mit kezdeni. Vigasztaló szavakat keresett, szeretett volna válaszolni, de nem jött a szájára semmi olyan, amit ki tudott volna mondani.

Az anyja halála után néhány évvel messze kellett utaznia. Munka miatt. Három órás repülőút a bibliai hegyek és sivatagok országába. A reptéren, rövid töprengés után, nem bérelt autót: – Vonat és busz – mondta ki hangosan. – Érezni akarom az embereket.

A negyedik napon történt. Ahogy leugrott az özönvíz előtti jármű poros lépcsőjéről, nyomban felismerte a tájat. Nem döbbent meg. Nem volt az egészben semmi misztikus, semmi magával ragadó. Magától értetődött. Hőség. Sziklák és sárga homok. Felhők. Amíg a többiek elindultak fölfelé, a sziklába vájt kolostori cellák és szentélyek irányába, ő lefelé ballagott. Nem sokat, tíz-tizenöt lépést tett. Leült a meleg kőre.

 

 Megjelent a Magyar Kultúra Család-számában (2021/2)