Száraz Pál: Annelia

Abban az évben Kythira görög szigeten töltöttem a nyarat. Egy a hét ion sziget közül, az egyik csendes sziget partján.

Egy svéd nőt kerestem, azért mentem Kythirára. Azt képzeltem, Annelie a neve, hosszú lábú, magas, vékony, szőke és kék szemű, az arcbőre pedig feszes, edzett és barna, mert Indiából jött és sós, nedves szél meg forró nap érte.

A találkozást is elrendeztem már magamban: a tengerparton találkozunk majd, borús estén, sustorgó dagálykor. Esőkabátban jön majd, friss szélben, és csapkodja a haját a szél, s karcsú, hajlékony alakjára tapasztja a kabátot. Hűvös fény lesz a szemében, amint nézzük egymást a felhők mögül kiúszó hold hideg, kristályos sugárzásában, aztán halkan mondom a nevét:

– Annelia.

Ő pedig azt feleli:

– Igen, Annelia a nevem. Mit kívánsz tőlem?

– Téged kereslek, Annelia.

– Nem értem.

Olyasmit mondanék, hogy együtt voltunk társaságban a kínai világkiállításon, nagy Sanghajban, az egyik felhőkarcoló legfelső nagytermében. Az igazság: érzelmes történet, magányos délutánokkal és estékkel. Úgy kezdődött, hogy ültem a kávéházi asztalnál, összecsuktam egy könyvet, és szerettem volna, ha lenne mellettem valaki. Eleinte nem tudtam volna pontos személyleírást adni erről a valakiről, mintha a kávéház távoli sarkában ült volna, füstben és homályban.

Útközben is csak az árnyéka haladt el a fák között. De aztán megoldották a titkot, a magazinok és a mozi. Szégyellenem kellene, se a koromhoz, se a foglalkozásomhoz nem illik, hogy filmekből és képes folyóiratokból szedjem össze annak a nőnek az adatait, akiről azt hiszem, hogy hiányzik az életemből, nevet is egy dal után adjak neki…

Délután volt és apály. Kevesen fürödtek, esős volt az idő, s erős szél fújt. Fáztam már, indulni akartam felöltözni, amikor nem messze tőlem egy nő futott a vízbe. Sárga fürdőruha volt rajta, és lobogott a szőke haja. Gázolt a vízben, majd bedobta magát egy hullámba, és gyorsan úszott befelé.

Utánaúsztam. Ahogy közeledtem a nőhöz, láttam, hogy kifelé igyekszik, de sodrásba került, s nem bír előbbre jutni.

– Segítsek? – kérdeztem tőle, amint melléje értem.

– Nem, köszönöm… – zihálta.

– Nem bírod. Kapaszkodj belém!

– Ha te bírod…, én is…

A halász dühösen trombitált, integetett, majd felénk evezett.

– Mit úszkálnak be, ha nem tudnak kijönni?!

Belekapaszkodtunk a csónak szélébe, az öreg morgott, s nagyokat húzott az evezőkön.

Ahogy le lehetett állni, Annelia eleresztette a csónakot, s úszni kezdett a part felé. Rohantam felöltözni.

Jött Annelia, s megállt előttem.

– Rájöttem, hogy köszönettel tartozom neked.

– Azért, mert nem fogadtad el a segítségemet?

– A szándékodért.

– Ki akarod egyenlíteni a tartozásodat?

– Feltétlenül. Meghívlak egy csésze kávéra.

A part szélén állt a kocsija, a sárga Renault.

– Szeretem a Renault kocsikat – mondtam.

Csillant a szeme sarka.

– Reklámot csinálsz a Renaultnak, mert francia márka?

– Nem vagyok francia. Magyar vagyok.

– Voltam Budapesten. Jól lehet ott inni-enni, táncolni, csinosak a férfiak, mindig jókedvük van, de nem lövöldöznek.

Piros sálja az arcomnak repült, elkaptam és megrántottam.

– Újabban mi a véleményed a magyar férfiakról?

– Otthon szellemesebbek.

Gyönyörű emeletes villa elé vitte a kocsit. Inas nyitott ajtót, a kávét szobalány szolgálta fel.

– Állandóan itt laksz?

– Hogy lehetne állandóan itt lakni? Most is csak véletlenül vagyok itt. Hazakészültem, amikor lejöttem néhány napra Athénből, de valahogy jól éreztem magam, és még mindig nem utaztam el, áthoztam a személyzetet a göteborgi házból, otthon van ugyanis mindenki Kanadában, s ha nem lesz unalmasabb, mint most, megvárom a szeptembert.

Éjfél után is kint járt a sziklás parton. Nagy dagály volt, majdnem a kabinokig öntött a tenger. Annelia oroszokkal vacsorázik, de délelőtt együtt teniszezünk.

Valójában sohasem hittem, hogy megtalálom, s most, hogy itt van, messzebb érzem magamtól, mint amikor csak egy-egy könyv soraiban ment előttem. Tudtam Anneliáról, hogy gazdag, de mégis úgy zúdult közénk a gazdagsága, ahogy a tenger vágja a vizét a parthoz.

– Minden svéd nő megfordul Indiában – jegyezte meg, amikor mondtam neki, hogy azt gondolom róla, hogy szereti Indiát.

És attól a naptól kezdve mindennap együtt voltunk. A sziget partján, a kaszinóban, nagyokat úsztunk, teniszeztünk és táncoltunk esténként, a karomban tartottam, mosolygott, szívott a cigarettámból, de mégse mertem arra következtetni, hogy szeret.

A hetedik nap korán reggel a hotelembe telefonált:

– Nincs kedved átjönni Kanadába?

– Most, délelőtt? – kérdeztem. Azt hittem, viccel.

– Holnap. Athénből, az Emirátussal. Telefonáltam, van még hely.

– Komolyan el akarsz utazni?

– Komolyan. Üzenetet kaptam a bátyámtól, hogy sürgősen nősülni akar, azonnal induljak az esküvőjére. Átjössz velem?

Dadogtam valamit, hogy előbb érintkezésbe kell lépnem Budapesttel, lejár ugyanis a szabadságom.

Athénig elkísértem.

– Sajnálom, hogy nem hosszabbították meg a szabadságodat – nyújtotta a kezét. – Kellemes lett volna veled.

– Mikor jössz vissza? – kérdeztem összeszoruló torokkal.

– Gyere át te. Nekem már elegem van Európából. Vegyél ki tavasszal szabadságot, szép nálunk, Torontóban. Aztán elmehetünk Indiába is.

Ekkor jelezték, hogy már át kell mennie a másik repülő zónába. Közelebb hajolt hozzám.

– Tudod, hogy nem tudtalak kiismerni? Együtt voltunk egy hétig, és egyszer sem akartál megcsókolni.

A kezét még éreztem a karomon, aztán elsodorták tőlem a repülőgép utasai.

Szeptembertől főiskolás lettem az itteni építészeti karon. Márciusban írt, figyelmeztetett a tavaszra, és azt ajánlotta, hogy Párizsból utazzam. De azt se bánja, ha Bécsből.

Azt válaszoltam levelére, hogy nem mehetek, mert sokat kell rajzolnom, vizsgák is maradtak el.

Az életem nem változott. Várni valakit, vagy az emlékekre gondolni, majdnem ugyanaz. Levelei elmaradtak, csak a napokban kaptam tőle híradást. Értesített, hogy férjhez ment egy finn festőművészhez.

„Boldog vagyok. Ugye, azért nem haragszol?” – írta.

Talán mégis meg kellett volna csókolnom.

(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2020. augusztusi számában.)