Csendes a téli nagycétényi erdő. Csak Szarka néma fecsegése hallatszik. Az udvarias Mókus mosolyogva nézi őt, már sokszor hallotta ezt a történetet, de hát hogy is lehetne a kerepelő asszonyságot megállítani! Szarka néne ágról ágra ugrál, tarka farkát rázza, és locsog, locsog:
– A divat az divat! Mindenki csak a műkorcsolyázásról beszél. A nyulacskák még nem sokra jutottak vele, komolytalan népség. Hanem a borzok meg a sündisznók! És miután elkészült a jégpálya, Medvét is láttam korcsolyázni. Micsoda nyolcasokat írt le, majd kipukkadtam a nevetéstől! De most elmondom, mi történt az öreg Vakondokkal. Ez igazán a csudák csudája.
Mindenki tudja: a Vakondok vak. Amikor őt nevezték ki a korcsolyapálya őrének, sokan csodálkoztak: „Miféle őr az, aki nem lát?” Ostobaság! Hiszen Vakondoknak oly finom a hallása, hogy messziről felismer minden erdőlakót a járásáról.
Egérke, aki a tölgyfatuskó üregében lakott, kiment egyszer a jégpályára. Műkorcsolyázó akart lenni. Mivel csupán egy darab korcsolyája volt, a kis tökmagot jól kinevették. Ám ő nem adta fel. Esténként, amikor a jégpálya kiürült, nagy buzgón rótta a különböző bonyolult figurákat a jégre. Vakondok nem kergette el, gondolta, fél pár korcsolyától úgysem karcolódik össze a jég, nem kell újra felönteni. Egérke késő éjszakáig siklott a jégen, melyen kék csillagfények tükröződtek.
Egyszer Egérke korábban jött, mint ahogy szokott, és meglátta, miként gyakorol Kakas, a híres műkorcsolyázó. Büszkén kiterjesztette farkát, felszegte taréját, majd zeneszóra lendítette hol az egyik, hol a másik szárnyát, hol pedig mind a kettőt egyszerre. A lelátókon üldögélő kotlóstyúkok egymást túlkiabálva harsogták:
– Gyönyörű! Nagyszerű! Milyen szép!
– Kedves Kakas! – cincogta az Egérke. – Kérlek, taníts meg korcsolyázni!
– Hát nem tudod, hogy én vagyok a legkiválóbb műkorcsolyázó? – dohogta bosszúsan Kakas. – Vigyáznom kell magamra. Aztán meg neked csak egy korcsolyád van. Nem elegendő az igazi műkorcsolyázónak.
– Nem volna lehetséges, hogy kölcsönadod nekem a másikat?
Egérke belenézett Kakas hideg szemébe, és félénken megsimogatta korcsolyája élét.
– Micsoda arcátlan pimasz! – kiáltotta magából kikelve Kakas.
– Takarodj innen! – kotkodácsolták a tyúkok. – Honnan a csudából kerülsz ide? Ne is figyelj rá, drága Kakas!
Egérke rémülten elsántikált onnan az egyetlen korcsolyáján. A tyúkok kikacagták, és többet kotkodácsoltak, mint valaha. Amikor a pálya kiürült, Egérke újra kiszaladt a jégre.
– Úgy szeretnék korcsolyázni, mint a kakas! – gondolta. Habozás nélkül előrelökte mellső lábacskáját, és Kakast utánozva könnyedén siklott a jégen.
A halványsárga Hold a csillagokat óvatosan széttolva haladt az égen. Egérke nem vette észre, hogy éppen a feje fölött állt meg.
– Miért korcsolyázol ilyen későn? – kérdezte a Hold.
– Engem mindenki kinevet. Csak egy korcsolyám van – sírta el a bánatát Egérke.
– Ne sírj! Majd kitalálunk valamit – mosolygott a Hold.
– Állj oda, ahol a tükörképem visszaverődik a jégen! Tessék, ott a második korcsolya! Bánt még valami? – és gyöngéden megsimogatta Egérke fejét.
– A zene. Hiányzik a muzsika.
– Mindjárt lesz az is – a Hold hunyorított egyet hatalmas szemével, és a csillagok félkörben felsorakoztak. – Zendítsetek rá! Te pedig, Szelecske, segíts nekik!
Csodálatos muzsika áradt szét, és Egérke, teljesen átadva magát a mozgásnak, a boldogságtól lehunyt szemmel táncolni kezdett. Mozdulatai nem hasonlítottak Kakas kérkedő táncára, könnyedek, szépek voltak.
Vakondok, aki még sohasem hallott ilyen csodálatos zenét, kimászott a szikrázó jégre. A csillagok körtáncban forogtak, s Egérke lába alatt az arany hokikorcsolya olyan bonyolult figurákat rajzolt a jégre, melyekhez képest Kakas futása idétlennek tűnt. A meghökkent Vakondok hosszú ideig képtelen volt megérteni, mi történik vele, míg végre felfogta, hogy gyönyörű szép muzsikát hall, és lát, lát! Látja a csillagfényes jeget, a halványsárga Holdat, meg a szürke kis Egérkét, amint kecsesen siklik előre a valószínűtlenül bonyolult táncban.
– Látok! Látok! – kiáltotta megrendülten Vakondok.
– Hát ilyen csudák csudája történt a mi nagycétényi erdőnkben – fejezte be elbeszélését büszkén Szarka néne.
Mókus lopva letörölt egy könnycseppet bozontos farkával. Valahányszor Szarka elmesélte ezt a történetet, sohasem tudta visszatartani a könnyeit.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2022. decemberi számában)
Nem tudtam meg, milyen becsmérlő kifejezés lett volna, melyet dühöngő elméje és a mentálhálójába ültetett Hermes 6000 nyelvi program kigenerált volna a megsértésemre. Amikor beütöttem a manuális irányításhoz szükséges vizuális felületet megjelenítő kódot, és az űrhajóm elülső ablaka elől felhúzódott a Tannhäuser-acél védőmembrán, mindketten felordítottunk. A megaüvegre fekete, sűrű szemipermeábilis anyag bőséges adagja csapódott.
Alig nyitott be a második emeleti lakásba, már az előszobából érezte azt a markáns szagot. Valami új tisztítószer? Vagy Melinda mosószert váltott? A lakásban szokatlanul nagy volt a csend – a felesége általában zenét hallgat, ha egyedül van –, lehet, hogy még haza sem ért a bevásárlásból? Hétvégén mindig hosszabb a sor a kasszáknál, futott át a fején, miközben hátizsákját felakasztotta az előszobafogasra, és cipőjét behajította a gardróbba.
Sofőrként értem a dolgom, mégis sikerült koccannom farolás közben. Annyira minimális volt a súrlódás, szinte észre sem vettem. A visszapillantó tükörben pedig azt láttam, hogy integetnek nekem. Jó, gondoltam, milyen kedves, s én is hevesen visszaintegettem, majd kiszálltam. Mosollyal az arcomon. Az integető nő hisztijét látva ez a mosoly egyre csak terebélyesedett.
A vármegyei áthelyezésekkel járó gyakori vándorlások során is megmaradt a családban az a határozott felfogás, hogy az életben csak úgy lehet érvényesülni, ha a férfiember orvosnak tanul. Bárhová kerüljön is, tanyacsoportokra vagy nagyvárosba, mindig szükség lesz rá, és mindenütt megbecsült tagja lesz a közösségnek, amelyben él. Így került haza nagyapa is az isonzói csatából a század elején, s így lett apám is a front mögötti Alekszejevka hadiorvosa a Donkanyari csatának, ahonnan a visszavonulókkal menekült meg.
Az építész nem értett sokat az egészből. Csak ült és bambán hörpölte a sörét. Hogyan lett egyszerre adósa az adóhatóságnak, ha másfél hete még azzal a jó hírrel ajándékozta meg a könyvelője, hogy jelenleg nincsen tartozása, tehát se pozitív, se negatív irányba nem billen az a rusnya mérleg. Akkor még, abban a mérsékelten vidám pillanatában Albee darabjának a címe is beugrott neki: Kényes egyensúly. Most meg itt ül, a söre egyre keserűbb. Már nem is igen ízlik. Ahogy semmi se körülötte.
Az öregasszony görnyedt háta és botjának koppanásai hangtalan sikolyt tükröztek, habár a járókelők csak egy keresztet láttak, ha messziről követték tekintetükkel az útját. A temető felé botorkált. Néha egy-egy jajszó elhagyta ugyan az ajkait, de ezt senki sem hallotta. A felhők föntről figyelték a jelenetet. Rámosolyogtak, amikor széttárták uszályukat, s hagyták, hogy a nap megsimogassa meggyötört csípőit.
Amikor anyám azt mondta, gonosz vagyok és kíméletlen, megrendültem, mert magamtól is foglalkoztatott a dolog. Nem volt dühös. Nyugodtan mondta. Mint aki alaposan megrágta, át gondolta a dolgot.
Te senkit sem szeretsz. Magadat sem. Gonosz vagy és kíméletlen.
Már háromnegyed éve ül éjjelenként ebben a cigarettafüsttel átitatott, rosszul világított, kopott őrszobában. Ide is csak ismeretsége révén, gyermekkori barátjának közbenjárásával alkalmazták, amikor a történtek után a gyülekezet érthető módon nem fogadta be, igaz, ő sem érezte volna már jól magát az új parókián. A püspökségben is nagyot csalódott, hiszen számára érthetetlenül a legkisebb segítő szándék nélkül teljesen magára hagyta, egyházon kívül, munka nélkül.
Anyám azt mondta, hogy menjünk, már az első nap. Először csak én jöttem. Akkor még nyitva volt a határ. Erzsike, a feleségem, és a kislányunk, Vicuska otthon maradtak édesanyámmal. Sor volt a határon, legalább öt órát kellett állni, mire átértünk. Az ukrán határőr mogorvább volt a szokottnál, de átengedett. A magyar oldalon meglepően kedvesen fogadtak. Kint, a határ szélén több ezer ember állt. Oroszok, ukránok, magyarok. Fotósok, tévések tolakodtak. Civilek szendvicset és vizet osztogattak. Bármerre néztem, kamerák vettek körül.