Csendes a téli nagycétényi erdő. Csak Szarka néma fecsegése hallatszik. Az udvarias Mókus mosolyogva nézi őt, már sokszor hallotta ezt a történetet, de hát hogy is lehetne a kerepelő asszonyságot megállítani! Szarka néne ágról ágra ugrál, tarka farkát rázza, és locsog, locsog:
– A divat az divat! Mindenki csak a műkorcsolyázásról beszél. A nyulacskák még nem sokra jutottak vele, komolytalan népség. Hanem a borzok meg a sündisznók! És miután elkészült a jégpálya, Medvét is láttam korcsolyázni. Micsoda nyolcasokat írt le, majd kipukkadtam a nevetéstől! De most elmondom, mi történt az öreg Vakondokkal. Ez igazán a csudák csudája.
Mindenki tudja: a Vakondok vak. Amikor őt nevezték ki a korcsolyapálya őrének, sokan csodálkoztak: „Miféle őr az, aki nem lát?” Ostobaság! Hiszen Vakondoknak oly finom a hallása, hogy messziről felismer minden erdőlakót a járásáról.
Egérke, aki a tölgyfatuskó üregében lakott, kiment egyszer a jégpályára. Műkorcsolyázó akart lenni. Mivel csupán egy darab korcsolyája volt, a kis tökmagot jól kinevették. Ám ő nem adta fel. Esténként, amikor a jégpálya kiürült, nagy buzgón rótta a különböző bonyolult figurákat a jégre. Vakondok nem kergette el, gondolta, fél pár korcsolyától úgysem karcolódik össze a jég, nem kell újra felönteni. Egérke késő éjszakáig siklott a jégen, melyen kék csillagfények tükröződtek.
Egyszer Egérke korábban jött, mint ahogy szokott, és meglátta, miként gyakorol Kakas, a híres műkorcsolyázó. Büszkén kiterjesztette farkát, felszegte taréját, majd zeneszóra lendítette hol az egyik, hol a másik szárnyát, hol pedig mind a kettőt egyszerre. A lelátókon üldögélő kotlóstyúkok egymást túlkiabálva harsogták:
– Gyönyörű! Nagyszerű! Milyen szép!
– Kedves Kakas! – cincogta az Egérke. – Kérlek, taníts meg korcsolyázni!
– Hát nem tudod, hogy én vagyok a legkiválóbb műkorcsolyázó? – dohogta bosszúsan Kakas. – Vigyáznom kell magamra. Aztán meg neked csak egy korcsolyád van. Nem elegendő az igazi műkorcsolyázónak.
– Nem volna lehetséges, hogy kölcsönadod nekem a másikat?
Egérke belenézett Kakas hideg szemébe, és félénken megsimogatta korcsolyája élét.
– Micsoda arcátlan pimasz! – kiáltotta magából kikelve Kakas.
– Takarodj innen! – kotkodácsolták a tyúkok. – Honnan a csudából kerülsz ide? Ne is figyelj rá, drága Kakas!
Egérke rémülten elsántikált onnan az egyetlen korcsolyáján. A tyúkok kikacagták, és többet kotkodácsoltak, mint valaha. Amikor a pálya kiürült, Egérke újra kiszaladt a jégre.
– Úgy szeretnék korcsolyázni, mint a kakas! – gondolta. Habozás nélkül előrelökte mellső lábacskáját, és Kakast utánozva könnyedén siklott a jégen.
A halványsárga Hold a csillagokat óvatosan széttolva haladt az égen. Egérke nem vette észre, hogy éppen a feje fölött állt meg.
– Miért korcsolyázol ilyen későn? – kérdezte a Hold.
– Engem mindenki kinevet. Csak egy korcsolyám van – sírta el a bánatát Egérke.
– Ne sírj! Majd kitalálunk valamit – mosolygott a Hold.
– Állj oda, ahol a tükörképem visszaverődik a jégen! Tessék, ott a második korcsolya! Bánt még valami? – és gyöngéden megsimogatta Egérke fejét.
– A zene. Hiányzik a muzsika.
– Mindjárt lesz az is – a Hold hunyorított egyet hatalmas szemével, és a csillagok félkörben felsorakoztak. – Zendítsetek rá! Te pedig, Szelecske, segíts nekik!
Csodálatos muzsika áradt szét, és Egérke, teljesen átadva magát a mozgásnak, a boldogságtól lehunyt szemmel táncolni kezdett. Mozdulatai nem hasonlítottak Kakas kérkedő táncára, könnyedek, szépek voltak.
Vakondok, aki még sohasem hallott ilyen csodálatos zenét, kimászott a szikrázó jégre. A csillagok körtáncban forogtak, s Egérke lába alatt az arany hokikorcsolya olyan bonyolult figurákat rajzolt a jégre, melyekhez képest Kakas futása idétlennek tűnt. A meghökkent Vakondok hosszú ideig képtelen volt megérteni, mi történik vele, míg végre felfogta, hogy gyönyörű szép muzsikát hall, és lát, lát! Látja a csillagfényes jeget, a halványsárga Holdat, meg a szürke kis Egérkét, amint kecsesen siklik előre a valószínűtlenül bonyolult táncban.
– Látok! Látok! – kiáltotta megrendülten Vakondok.
– Hát ilyen csudák csudája történt a mi nagycétényi erdőnkben – fejezte be elbeszélését büszkén Szarka néne.
Mókus lopva letörölt egy könnycseppet bozontos farkával. Valahányszor Szarka elmesélte ezt a történetet, sohasem tudta visszatartani a könnyeit.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2022. decemberi számában)
Nagy kincs, ha a sors tehetséges unokákkal áldja meg az embert. Mi négynél tartunk, a három tavaly született még pici, de a rangidős már kilencéves. A foci elkötelezett híve, regisztrált ififocista. Tavasszal volt a születésnapja, gondolkodtam, mivel lephetném meg. Eszembe jutott, hogy a magyar válogatott a Puskás Stadionban játszik két nemzetközi mérkőzést, gondoltam, akár nevelő célzattal is elmehetnénk oda.
Máté tehát fél órával később itt ül ezzel a modellszépségű nővel Budapest legmenőbb éttermében. Mellettük a sötéten hömpölygő Duna szívja magába a város fénypontjait. Mátét jelenleg a vele szemben ülő tünemény érdekli. Figyeli, ahogy vérvörös ajkaival csacsog, öntudatlanul végigsimít vörös körmeivel a haján. Máté nem szereti a hosszú műkörmöket, de a gondolatra, hogy az est alakulásától függően akár a hátába is mélyedhet az örömtől, feléled a vágya. Ez a nő egy valóságos szirén.
Semmi sem jelzi a szabad világ és az Intézmény közötti határt. Régóta ballag a széles, salakos úton. Kétoldalt – ritkásan bár, de az úthoz is, egymáshoz is közel – tanyák fészkelnek a szikes kaszálók, kifésült szántók között. Lágyan hullámzó vidék: lekoptatott kunhalmok tucatját sejteni a zsendülő búza alatt.
– Nem, dehogy, nem hiszek a vámpírokban – válaszoltam, és beszélgetni kezdtünk. Folyamatosan engem nézett meleg barna szemével. Megtudtam, hogy építész szeretne lenni, és zenész is, szereti az éjszakát, akkor alkot. Ha csalódik, akkor egyszerűen továbblép, és új álmokat épít. Arra gondoltam, ilyen ez a nyugati világ, meg lehet valósítani mindent. Ha nem sikerül, akkor meg továbblépünk, és új álmokat szövünk.
Egyébként imádom őket. Gyönyörű, izmos, okos állatok. Különös érzés bársonyosan puha orrukat megsimítani… Nem csodálkozom azon, hogy a jobb érzésű paraszt- és fuvaros embereknek mindig volt egy-egy olyan történetük, amelyben a Csillag, Szellő, Csinos, Fakó vagy akármilyen nevű lovuk főszerepelt. Érthető, hiszen jó esetben egy-egy patás húsz-huszonöt évig szolgálta gazdáját.
A faluban egyszer az a pletyka kapott szárnyra, hogy valaki leskelődik a házaknál esténként, bekukucskál az ablakokon, s időnként be is kopogtat rajtuk. Csak suttogásokat és feltételezéseket lehetett hallani. Nálunk is járt, meg nálunk is. Még abban sem voltak biztosak, hogy férfi-e vagy nő. Volt, aki azt állította, hogy nem is ember. Hogy csak teliholdkor jár. Volt, aki megesküdött volna, hogy ruha nélkül, ádámkosztümben látta. Abban viszont egyetértettek, hogy gyorsan tud futni, mert még senki sem érte utol, és még senkinek a kutyája sem.
„Evés, evés, evés!” – zakatolta egyvégtében a szörny agya, miközben vérben forgó szemmel csörtetett a testét teljesen elrejtő kék fűtengerben. Ő volt a BK 6-os bolygó nappali csúcsragadozója. Első ránézésre olyan benyomást keltett, mint egy víziló méretű égkék sündisznó. Leginkább abban különbözött földi hasonmásaitól, hogy nem volt se füle, se orra. Nem érzett szagokat, és nem hallott hangokat. Csupán a hatalmas látószerve vezérelte, mely a színekre specializálódott. A formák másodlagosak voltak számára. Amikor evésre gondolt, a piros és a zöld színre csorgott a nyála.
A legrosszabb az, hogy titoktalan a világ. Kisebb koromban sok érdekes, sőt csudálatos dolgokkal, lényekkel, emberekkel találkoztam, s minden hatalmas és változatos volt. Mára összementek és kifakultak. Persze, ebben is van jó – a részletekben olyan érdekes elveszni. Már ha – amint Gazda mondaná – van valakinek ilyesmire érzéke. Nekem, úgy vélem, van. Annak ellenére, hogy nagy kutya lettem, még mindig jó kihasalni a fűbe, elnézni a fehér csíkos fűszálakat, a szirombontó virágokat, a lepkék cikázását, s jó sétálni, bámészkodni, beleolvasni a könyvekbe. Ezt egyébként az emberek életnek mondják. Bár nekik hozzátartozik a munka is.
Az öreg tárcsás hegedűn játszott, olvastam már róla, de csak most láttam először. Lassan vijjogott a zene, lépegetett a vicinális. Aztán folytatta az öreg tovább, néha magyarul, néha románul, néha azon a különleges hegyi nyelven. Néha rakott valaki a tűzre, a sarokban álló vaskályha kellemes meleggel töltötte meg a vagont. Kézről kézre járt a cujkás üveg és az alvadt sör, én is kaptam belőle, kaparta a torkom, égett a gyomrom, úgy éreztem, mintha lassan megalvadt volna a vérem.
A létra megbillent alattam, amikor a karácsonyfa tetejére felraktam a giccses, csillogó díszt. Bosszankodva csaptam tenyerem a fehér falra, hogy megtámasszam magam, és ne zuhanjak hátra. Ezt régen te szoktad csinálni. Neked ehhez nem kellett létra, még lábujjhegyre sem kellett állnod. Mindig megmosolyogtad, hogy alacsony vagyok, de nem rosszindulatból.