Egy verőfényes őszi délelőttön, amely már mintha megélte volna az idei nyár minden pompáját, három már nem éppen fiatal, de magát még javakorabelinek érző férfinak azonos tartalmú levelet hozott a posta:
„Kedves barátom! Elég bátor vagyok ahhoz, hogy ma is így szólítsalak Téged, bár tudom, hogy tizenkét év nagy idő. Hiszen tizenkét éve, hogy nem is láttuk egymást, sőt nem is hallottunk egymásról. És mégis, ha a szerelem nem puszta bolondság, most, amikor ezeket a sorokat olvasod, a Te szívednek is gyorsabban kell dobognia. Hogy mi a szándékom? Egyetlen apró kérésem lenne, amelyet nagyon könnyű teljesíteni. Szombaton ünneplem harmincharmadik születésnapomat. Születésnapi ajándékul azt szeretném, ha régi barátaim meglátogatnának. Ha eljössz, ott lesz még néhány férfi , aki annak idején épp olyan közel állt hozzám, mint Te. Tulajdonképpen ez azt jelenti, hogy én annak idején valamennyiőtöket becsaptam, megcsaltam. De tizenkét év nagy idő, és azóta bizonyára behegedtek a sebek. Nagyon kérlek, gyere el, és adjál módot a felejthetetlen szerelem egy röpke fájdalommentes feltámadására. Őszinte barátsággal, a Te Verád!“
Az első címzett, egy ügyész, elolvasta a levelet és elmosolyodott, mintha hájjal kenegetnék.
– Igen, akkor még egész talpraesett fickó voltam. Olyannyira, hogy egy asszony még tizenkét év után sem felejtett el. Feltétlenül valami ajándékról kell gondoskodnom. Nos, egy csinos kristályváza bizonyára megteszi.
Hármuk közül a második férfi t, egy vállalatigazgatót, egy másodpercre elöntötte a méreg.
– Miért kell egy asszonynak, akit az ember valaha szeretett, tizenkét év múlva bevallania, hogy nem ő volt az egyetlen? És vajon mit vigyen az ember a hölgynek? Rózsát, az most nem is annyira drága.
A harmadik gavallér, egy építész, többször is végigolvasta a levelet, és a fejét csóválta.
– Sajátos – morogta. – Egészen különös!
De mégis úgy határozott, eleget tesz a meghívásnak.
A délután éppen olyan ragyogó volt, mint a szépasszony, aki minden elfogódottság nélkül, kedvesen üdvözölte látogatóit. A férfiak valósággal megmámorosodtak a gondolattól, hogy valaha ezt a vonzó asszonyt magukénak vallhatták.
Az asszony kávét és szendvicset hozott, utána finom bort, és elbűvölően csevegett:
– Emlékszel még – kérdezte Vera asszony az ügyészt – a Kék Kancsóra? Oda jártunk legszívesebben, ott ittuk a legjobb murcit. Többnyire alig volt vendég rajtunk kívül.
– Ez volt a legszebb az egészben – fűzte hozzá az ügyész átszellemülten, és megcsókolta Vera kezét.
– És mi ketten? – kérdezte a vállalatigazgató féltékenyen.
– Téged voltaképpen, hogy őszinte legyek, talán még egy árnyalattal jobban szerettelek – vallotta be Vera halkan. – Emlékszel még a strandra és a kirándulásainkra?
– Hogy kérdezhetsz ilyet? Hálátlan fajankó lennék, ha ilyesmiről csak úgy megfeledkeznék.
Emlékeik egész sorát cserélgették ki ilyen módon. Csak az építész hallgatott kitartóan.
– És veled mi van? – kérdezte Vera.
– Nekem rettentően kínos – panaszkodott az építész.
– Már egy órája töröm a fejem, de én egyáltalán nem ismerlek téged, aranyos asszony. Az ember egy szerelmet nem felejthet el ilyen nyomtalanul, s különösen nem egy nagy szerelmet. És te olyan szép vagy, hogy ez igazán csak nagy szerelem lehetett volna. Minél tovább nézlek, annál bizonyosabb vagyok benne, hogy én sajnos még sohasem láttalak.
– Ez erős volt! – kiáltott fel Vera.
A másik két férfi megdöbbent. Kinn csengettek.
– Bizonyára a férjem jött meg – mondta Vera, és felállt.
– Maradjatok csak nyugodtan, majd bemutatlak benneteket egymásnak.
Jó külsejű férfi lépett a szobába. Vera bemutatta őt:
– Férjem, az író.
A hangulat elromlott, végül az urak jobbnak látták, hogy elbúcsúzzanak.
– Adj máskor is hírt magadról – suttogta távozáskor a vállalatigazgató a szépasszonynak.
– Boldog lennék, ha egyszer újra kettesben… Persze csak a legtisztességesebb formák… – mormogta az ügyész.
Az építész mélyen a szépasszony szemébe nézett, meghajtotta a fejét, s annyit mondott: „Milyen kár!” – és eltűnt. Vera visszatért a szobába.
– Nos? – kérdezte az író.
– Az egész dolgot kísérletnek szántam, és vadidegen embereknek küldtem a levelet. A három közül csak egy becsületes akadt, az építész.
– És mit óhajtottál az egésszel bizonyítani?
Vera asszony mélyet sóhajtott:
– Ó, talán csak azt, hogy milyen istenadta nagy hatalom a szerelem. Hogy az órák, amelyeket egy szerető asszonnyal töltöttetek, még akkor is felejthetetlenek, ha soha nem éltétek át őket. És hogy a hiúság és a férfi gőg nemetek alapvető tulajdonsága, még akkor is, ha a kalandokból más sem marad, mint a hazug emlékezés…
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2021. májusi számában)
Nem tudtam meg, milyen becsmérlő kifejezés lett volna, melyet dühöngő elméje és a mentálhálójába ültetett Hermes 6000 nyelvi program kigenerált volna a megsértésemre. Amikor beütöttem a manuális irányításhoz szükséges vizuális felületet megjelenítő kódot, és az űrhajóm elülső ablaka elől felhúzódott a Tannhäuser-acél védőmembrán, mindketten felordítottunk. A megaüvegre fekete, sűrű szemipermeábilis anyag bőséges adagja csapódott.
Alig nyitott be a második emeleti lakásba, már az előszobából érezte azt a markáns szagot. Valami új tisztítószer? Vagy Melinda mosószert váltott? A lakásban szokatlanul nagy volt a csend – a felesége általában zenét hallgat, ha egyedül van –, lehet, hogy még haza sem ért a bevásárlásból? Hétvégén mindig hosszabb a sor a kasszáknál, futott át a fején, miközben hátizsákját felakasztotta az előszobafogasra, és cipőjét behajította a gardróbba.
Sofőrként értem a dolgom, mégis sikerült koccannom farolás közben. Annyira minimális volt a súrlódás, szinte észre sem vettem. A visszapillantó tükörben pedig azt láttam, hogy integetnek nekem. Jó, gondoltam, milyen kedves, s én is hevesen visszaintegettem, majd kiszálltam. Mosollyal az arcomon. Az integető nő hisztijét látva ez a mosoly egyre csak terebélyesedett.
A vármegyei áthelyezésekkel járó gyakori vándorlások során is megmaradt a családban az a határozott felfogás, hogy az életben csak úgy lehet érvényesülni, ha a férfiember orvosnak tanul. Bárhová kerüljön is, tanyacsoportokra vagy nagyvárosba, mindig szükség lesz rá, és mindenütt megbecsült tagja lesz a közösségnek, amelyben él. Így került haza nagyapa is az isonzói csatából a század elején, s így lett apám is a front mögötti Alekszejevka hadiorvosa a Donkanyari csatának, ahonnan a visszavonulókkal menekült meg.
Az építész nem értett sokat az egészből. Csak ült és bambán hörpölte a sörét. Hogyan lett egyszerre adósa az adóhatóságnak, ha másfél hete még azzal a jó hírrel ajándékozta meg a könyvelője, hogy jelenleg nincsen tartozása, tehát se pozitív, se negatív irányba nem billen az a rusnya mérleg. Akkor még, abban a mérsékelten vidám pillanatában Albee darabjának a címe is beugrott neki: Kényes egyensúly. Most meg itt ül, a söre egyre keserűbb. Már nem is igen ízlik. Ahogy semmi se körülötte.
Az öregasszony görnyedt háta és botjának koppanásai hangtalan sikolyt tükröztek, habár a járókelők csak egy keresztet láttak, ha messziről követték tekintetükkel az útját. A temető felé botorkált. Néha egy-egy jajszó elhagyta ugyan az ajkait, de ezt senki sem hallotta. A felhők föntről figyelték a jelenetet. Rámosolyogtak, amikor széttárták uszályukat, s hagyták, hogy a nap megsimogassa meggyötört csípőit.
Amikor anyám azt mondta, gonosz vagyok és kíméletlen, megrendültem, mert magamtól is foglalkoztatott a dolog. Nem volt dühös. Nyugodtan mondta. Mint aki alaposan megrágta, át gondolta a dolgot.
Te senkit sem szeretsz. Magadat sem. Gonosz vagy és kíméletlen.
Már háromnegyed éve ül éjjelenként ebben a cigarettafüsttel átitatott, rosszul világított, kopott őrszobában. Ide is csak ismeretsége révén, gyermekkori barátjának közbenjárásával alkalmazták, amikor a történtek után a gyülekezet érthető módon nem fogadta be, igaz, ő sem érezte volna már jól magát az új parókián. A püspökségben is nagyot csalódott, hiszen számára érthetetlenül a legkisebb segítő szándék nélkül teljesen magára hagyta, egyházon kívül, munka nélkül.
Anyám azt mondta, hogy menjünk, már az első nap. Először csak én jöttem. Akkor még nyitva volt a határ. Erzsike, a feleségem, és a kislányunk, Vicuska otthon maradtak édesanyámmal. Sor volt a határon, legalább öt órát kellett állni, mire átértünk. Az ukrán határőr mogorvább volt a szokottnál, de átengedett. A magyar oldalon meglepően kedvesen fogadtak. Kint, a határ szélén több ezer ember állt. Oroszok, ukránok, magyarok. Fotósok, tévések tolakodtak. Civilek szendvicset és vizet osztogattak. Bármerre néztem, kamerák vettek körül.