Százdi Sztakó Zsolt: Az ócskás

2022. augusztus 08., 08:51
Jovián György: Bontás II. (olaj, vászon, 150 × 200 cm, 2009)

A szervező, aki a kezdetektől működtette a helyet, hiába próbálta meg elérni, hogy bővítsék a bolhapiacot. Az illetékesek a legjobb szándékuk ellenére is csak a karjukat tárhatták szét, hogy nincs hely. A környéken mindent privatizáltak, mindössze ez a pár négyzetméter maradt önkormányzati tulajdonban. A pletykák szerint azonban már erre a területre is szemet vetett egy üzletközpont.

Aki a nagypapa hagyatékát hozta ide, vagy a lomtalanításkor megmentett kacatokat próbálta eladni, nyilván nem hozott annyi bevételt, mint egy milliós forgalmat bonyolító áruház. Pedig a bolhapiac igazi látványosságnak számított, turisták is gyakran megfordultak itt, a világ összes nyelvén beszéltek, kamerájuk ott lógott a nyakukban.

Egy idő után az eladók és a vevők szervezkedni kezdtek, petíciókkal bombázták az önkormányzatot, hogy a bolhapiac megmaradjon. Mert itt minden spontán volt. Még az is, ahogy a piac kialakult. Az eladók kezdetben csak a földre helyezett dobozokból árusítottak, de élelmes vállalkozók hamar megszimatolták az üzleti lehetőséget, és összeütöttek pár pultot, amit ki lehetett bérelni. Rövidesen megjelentek a gyűjtők is, hogy felvásároljanak minden kacatot. Itt aztán valóban kiélhették a szenvedélyüket.

Azért akadtak valódi kincsek is.

Beszélik, hogy egyszer egy gyűjtő eredeti Tizianóra bukkant, amit potom áron vett meg, restaurálták, majd Londonban már milliókért árverezték el. Az unoka a nagymama hagyatékában talált képről azt hitte, hogy az is csak olyan vásári bóvli, mint a többi, mégis kihozta a bolhapiacra, hátha kap érte valami aprót. Bár meglehet, hogy ez is csak olyan városi legenda, amivel a „kincsvadászok” győzködik magukat, mint a szenvedélyes játékos, hogy egyszer bankot fog robbantani. De hát illúzió nélkül az élet vajmi keveset ér.

Szombatonként a visszatérő eladók és a vevők szinte barátokként üdvözölték egymást. Közülük volt az Ócskás. Nemcsak azért hívták így, mert értéktelen vacakokat árult, hanem mert a külseje is ápolatlan volt. Aki azonban ismerősnek számított itt, tudta, hogy az ő pultjánál érdemes megállni, mert nála nincsenek bóvlik, maga is gyűjtő volt „előző” életében. Merthogy senki se az utcán kezdi, hanem úgy, hogy van otthona és családja. Csakhogy Ócskásnak volt még valamije, mégpedig a szenvedélye. Aztán emiatt az előző kettőt elveszítette. Azóta az utcán élt, más szemetében guberált. Ha talált valamit, ide hozta eladni. Néha csak egy rongyos könyvet, amiért alig ütötte a markát valami. Máskor igazi értéket, amit egymás kezéből téptek ki a gyűjtők. Ma egy ütött-kopott zsebórát hozott, már nem is járt, de szerencsére viszonylag jó áron sikerült rajta túladnia. Ócskás önfeledt mosollyal vette át a pénzt, majd célba vette a közeli kocsmát. Úgy gondolta, a jól végzett munka után megérdemel egy kis mámort. Alig fél óra múlva már a kiserdei út porát taposta. Ez a város szélének is a legszéle volt, ahová még városi buszok se jártak. Annyira kívül esett mindenen, még a Hivatal figyelmén is, hogy neve se volt, jobb híján kiserdei útnak nevezték.

Ócskás tehát ezen a földúton imbolygott hazafelé az otthonába, amit a kívülálló csak egy összefércelt vityillónak látott volna. Úgy épült, mint a fecskefészek, gazdája az évek során mindent beleépített, amit összeguberált magának. Büszke is volt rá, hogy a kiserdőben az ő otthona a legkülönb. Nem olyan tákolmány, mint a többieké, hogy szél átfújja, eső áztatja, és az isten hidege megveszi télen. Csodájára is jártak a szomszédok, télen a bátrabbak bekéredzkedtek melegedni. Merthogy itt, a kiserdőben a hontalanok egész kolóniája élt a fák fedezékében.

Ócskás, ahogy közeledett az otthonához, rögtön megérezte, hogy valami nincs rendben. Mint minden rendes gyűjtő, rettegett attól, hogy megfosztják kincseitől. Kissé paranoiás volt, ezért mielőtt elment, a vityilló körül gondosan felseperte a földet, hogy lássa, ha valaki betörne oda. Tudta, hogy a rendőrök lábnyomok alapján is azonosíthatják a tolvajt. A legszívesebben csapdát állított volna a betolakodónak, ami felnyársalja vagy más súlyos sérülést okoz neki, de tudta, hogy ezzel csak ő kerülne bajba. Bármennyire is részeg volt, most egy csapásra kijózanodott, feszítette az adrenalin. Úgy rúgta be az ajtóként szolgáló lemezt, mint vadnyugati filmekben a főhős az ivó ajtaját...

Pontosabban csak rúgta volna, ha a lemez a helyén lett volna.

Ócskás körülnézett, megragadott egy szőnyegporolót, ami a vityilló bejáratának volt támasztva, s így, felfegyverkezve lépett be az otthonába. Rögtön a rejtekhelyhez sietett, ahol az elmúlt évek alatt mások szemetéből mentett kincseit őrizte. Egy gyors leltár után fellélegzett. Nem hiányzott semmi. Csak aztán vette észre a tőle jó karnyújtásnyira földön heverő, békésen hortyogó alakot. A borosüveg mellette pihent, már csak az alján lötyögött valami.

Ócskás agyát elöntötte a düh. Fogta a szőnyegporolót, és módszeresen csépelni kezdte a földön heverő részeget. Az első pár ütés még nem volt nagy, az alak nyöszörögve tért magához részeg álmából. Két karjával próbálta védeni a fejét, ez azonban még jobban felingerelte Ócskást, és most már minden erejét beleadta az ütésekbe. Meg is izzadt a nagy erőfeszítésben, de rendületlenül folytatta a cséplést. Még sose érzett hasonló békét a lelkében, mint most, amikor a szerencsétlent páholta, aki immár folyamatosan jajgatott és kegyelemért könyörgött. Ócskás szívében azonban nem volt kegyelem. Végül a rendőrök csavarták ki a kezéből az időközben pár szál fűzfavesszővé rongyolódott büntetőeszközt.

 

(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2022. júliusi számában)