Szemerédi Fanny: Betonút

2021. október 25., 09:12
Keszthelyi György - A hátsó szoba

 Az iskolában már csak egyetlen dolgot kértek tőlünk: az itthon maradást. Nem mintha bárkit is érdekelt volna közülünk. Az összes testvérem külföldön tanult, és tudtam, hogy én is el fogok menni.

András jutott eszembe, hogy milyen őszintén beszélt egyszer erről.

– És veled mi újság? – kérdeztem.

– Hát, csak a szokásos – vont vállat. – Suli meg ilyesmi. Hosszú hetem volt. Két vizsgámat is most tartották.

– Nehéz volt?

– Igen, elég nehéz.

A parkban a fák már lecsupaszodtak, az összes levél a földre hullott. Borús idő volt, egy kicsit ködös is. András úgy nézelődött, mintha először járna erre, és ki tudja, talán először is járt. Ha itthon volt, csak pihent és olvasott, hasznosan töltötte az időt, nem mászkált összevissza céltalanul.

– De rég voltam itthon – mondta.

– Alig jössz már haza – jegyeztem meg.

– Hogy jöjjek haza, ha ennyi dolgom van? Te is tudod, hogy egész nap óráim vannak.

– De csak csütörtökig.

– Nem jöhetek haza minden héten. Nekem már külön életem van.

Elnevettem magam, mire oldalba bökött.

– Komolyan. Kirepültem a fészekből.

De még mennyire. A szobája már félig üres volt, szinte teljesen csupaszon maradt a könyvespolc, és a falra akasztott képei nagy részét is magával vitte. Mindene ott volt abban a négyszer négy méteres, retkes kollégiumi szobában, ahol hárman laktak együtt, és a pástétomot az ablakpárkányon tartották, hogy ne romoljon meg.

– Én már nem tudnék itt élni – mondta egyszer csak.

– Hol?

– Hát itt – ismételte, és úgy tekintett körbe, mintha nemcsak a parkot, hanem az egész falut látná. – Nincs itt semmi. Itt nem érdemes maradni.

– Ugyan, ne kezdd már…

– Nem, komolyan mondom – erősködött felbátorodva. – Erre már nem érdemes alapozni. Ki fog halni az egész falu.

– Hülyeség – szólaltam meg kis idő után.

– Nem beszélek hülyeséget, ez így van. Miért, te nem így látod?

Elhallgattunk, nem tudtam mit mondani erre. Éreztem, hogy talán még sincs igazam. Az egész park üres volt, csak mi sétáltunk erre, és mintha a fülsüketítő csönd is azt akarta volna alátámasztani, amit András mondott.

– Csak egyszer jönnél el velem… – mondta. – Egyszer eljössz velem, és akkor majd meglátod, milyen, mennyivel jobb…

– András, azt a várost nem lehet egy faluhoz hasonlítani…

– Tudom, tudom – csitított. – De nem is erről van szó. Bármelyik vajdasági városhoz hasonlíthatnám. – Megtorpant, és mint aki nagyon beleélte magát a magyarázásba, a vállamra tette a kezét, így igyekezett megtartani a figyelmemet. – Képzeld magad az én helyembe. Ott vagyok az egyetemen hetekig, egy nagyvárosban. Egyfolytában kint mászkálok, egész nap előadásokra járok, este iszunk a Karcsiékkal, étteremben eszünk… ne nevess! Mit nevetsz?

– Jól van, felfogtam, mekkora arc vagy – gúnyolódtam.

– Ne vicceld el – huzigálta meg a vállamat megint. – Én teljesen komolyan akarok most veled beszélgetni.

– Hát csak rajta – tártam szét a karomat.

– Szóval, képzeld el, hogy így élem a mindennapjaimat, ahogy az előbb elmondtam. Mindenféle unalom meg búbánat nélkül. Aztán egyszer csak hazajövök, és mibe jövök haza? Na, Juli, mibe jövök haza?

– Na, mibe?

– Az enyészetbe jövök – mondta, és hogy érzékeltesse, milyen nagyot mondott most, elengedte a vállamat, és összefonta a karjait a melle előtt. – Az enyészetbe. Ne nevess már, Juli. Gondolj csak bele, mennyire igazam van. Itt már nincs semmi. Az emberek nagy része már öreg, vagy elköltözött külföldre. Sokan meg tanulni mentek oda. És az a baj, hogy nem jönnek vissza. Én sem fogok visszajönni – mutatott magára. – Minek jönnék, ha itt nem vár rám sem munkahely, sem pénz, semmi?

– Meg amúgy sem tudsz szerbül… – tettem hozzá.

– Amúgy sem tudok szerbül – hagyta rám. – De érted, ugye, hogy miről beszélek?

– Értem, igen, de mit vársz tőlem, mit mondjak erre? Nem tehetek ellene semmit.

Elhúzta a száját, és tehetetlenül széttárta a karjait.

– Hát, igen – mondta. – Senki nem tehet ellene semmit. Nem csak mi vagyunk felelősek ezért.

Keresztülgázoltunk a vastag, nedves avaron, hogy rátérjünk a betonozott járdára.

– De miért pont ott akarsz élni? – kérdeztem, de kinevetett, mint egy kisgyereket.

– Nem biztos, hogy ott fogok élni. De még egy darabig biztosan ott leszek, nekem most ez a legjobb.

– Csak nem értem, hogy… tényleg nem ér meg még egy próbát sem az, hogy hazagyere? Vagy csak nem akarsz?

– Hát – vakargatta a haját. – Nem tudom. Mindenki azzal a védekezik, hogy itt már esély sincs arra, hogy életet teremtsen, pedig igazából csak arról van szó, hogy a könnyebb utat választják a bizonytalanabb helyett. Képzeld azt – fordult vissza az avar felé, amelyen az előbb átgázoltunk –, hogy a betonút azt a jobb… Figyelsz még?

– Figyelek, mondjad.

– Szóval a betonút azt a bizonyos jobb életet jelöli, a Vajdaság pedig ez a kitaposott gyalogút.

– Ha most elkezdesz hasonlatokban beszélni, én…

– Csak hallgass végig! Tehát, a betonút sokkal egyszerűbb és simább, könnyebb rajta menni, mint a földes úton bukdácsolni. Jobb megoldás nekem a könnyebb út a karrierem és az életem szempontjából, mint ha itt, ezekben az elszegényedett falvakban próbálnék meg boldogulni. Itt nem tudnék fejlődni, jobb jövőt megalapozni, csak bukdácsolnék, szűkölködnék.

Most már nem nevettem ki.

– És te melyik úton mész?

Törődötten elmosolyodott, és megvonta a vállát.

– A betonúton.

 

(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2021. októberi számában)