Béla és Ani sötétedés után gyújtottak egy gyertyát, együtt kanalazták a meleg juharszirupot a bécsikávés bögrékből, Ani kiskanállal, Béla nagykanállal, mert neki nagy volt a szája, de most hallgatott.
– Meséljen valamit! A kocsmában mit hallott?
– Jó most hallgatni.
Így hallgattak tovább. Ani sem szólt, tudta, hogy Béla úgyis mindig a kocsmában issza meg a kávéját, hozzá kér egy körte Cappyt, és közben meghallgatja a híreket a helyi törzsközönségtől, melyeket aztán este továbbad neki. Béla törte meg a csendet:
– Meghalt a Norbi.
– Mi van?! Ez nem lehet!
– De. Valamit elcseszett a dózisokkal, bevitték sürgősséggel, de pár órán belül kivérzett. Mindenhol vérzett, orrán, száján, a bőre pórusain.
– Öngyilkosság?
– Nem. Az egyik ügyfele hívta ki rá a mentőt csótányirtás közben. Valamit összekeverhetett vagy elnézett a szerencsétlen. Pedig hétfőn még beszéltem vele! Olyan feldobottnak, boldognak tűnt.
– Az Etel miatt. Pont most! Össze akartak költözni. Hat éve szeretők, és most Etel, mesélte a múlt héten, elszánta magát végre. A gyerekek már nagyok, a férje egy büdös bunkó, egy otromba állat.
– Jó kis ember az a Karcsi, csak az a baja, hogy utál mindenkit.
– Azt mondom, amit az Etel mondott, én nem látok bele. Nem voltak meg jól, azt mondta. Az első pár év szép volt, aztán elromlott. Állítólag a Karcsi nem akart szexelni.
– Karcsi szerint meg az Etel.
– Most ezt nem fogjuk eldönteni. De mi van, ha a Karcsi csak rákeni az Etelre? De nem is csak a szexről van szó ilyen esetekben. A kedvesség. A szeretetteljesség hiányzott. Hát csak be kellett menni hozzájuk, máris érezte az ember, hogy a falhoz csapja a szeretetlenség, ami az otthonukat átjárta.
– Ja, maga érezte, mert maga erre van kiélezve.
– Erre mindenki érzékeny. Ez látszik abból is, hogy nem voltak meg jól. Amúgy kitől hallotta?
– Maga a Karcsi mondta a kocsmában. De nem tudta, hogy a felesége meg a Norbi szeretők. Meg le is szarta volna, ha tudja. Igen, magának van igaza, ez a szerencsétlen Karcsi magasról szarta le a feleségét.
– Akkor az Etel is nyilván tudja. Hogy viseli?
– Nem tudom, már napok óta hiányzik a pénztárból.
Béla és Ani itt megállt. Egymásra néztek, és egyszerre csapták le az ablakpárkányra a csészéket. Kocsiba ültek, és Etelékhez siettek, akik az újfaluban laktak. Tök sötét volt, a kutya sem volt kint, bentről sem jelentkezett. Hiába kongatták a madzagos kolompot, ami helyi divat szerint itt is a kiskapu mellett lógott, semmi, és beköszöngetésre sem mutatkozott mozgás. A kocsmába hajtottak. Béla feltépte az ajtót, és egyenesen hátrament, mert ott volt a Karcsi törzshelye, ott ivott mindennap. Most is ott ült a homályos sarokban.
– Hol a feleséged? – kérdezte Béla.
– Mit tudom én – vonta meg flegmán a vállát a férj.
Béla pofon vágta Károlyt, aki ettől sem élénkült fel.
– Hol a feleséged, te vadbarom?! – ordította Béla, mert úgy érezte, nincs idő kerülgetni a forró kását.
– Tegnap óta bezárkózik a konyhába a hülye kurva.
Béla búcsúzóul szájon vágta Károlyt.
– Mosd ki a mocskos szád! – fűzte hozzá, majd kiviharzott az ajtón. Ani már az autóban várta, az eligazítás alatt kiment és beindította, hogy ne veszítsenek időt.
Hiába siettek, a Szabadság utcában keresztben állt egy kamion, erre-arra próbált manőverezni.
– Mit akarsz itt keresztben, te hülye?! Kotródj már innen! – kiabált Ani, mert rossz szokása volt, hogy vezetés közben adta ki az indulatait. Nyáron, letekert ablaknál volt ez igazán kellemetlen.
– Nyugodjon meg, kis babám!
Béla letekerte az ablakot, és kikiabált a sofőrnek, aki a vezetőfülkéből egy ácsorgóval váltott szót.
– Jó napot kívánok! Mi a probléma, segíthetünk?
– Jaj, elnézést, mindjárt félreállok. Gumit kellett cserélnem.
– De miért az úton keresztben, te faszfej?! – Ani nem tudta türtőztetni magát.
– Fordulás közben akkora defektet kaptam...
Visszatolatni már nem lehetett, mert a fél falu, mivel sokan a búcsúra igyekeztek, feltorlódott mögöttük.
– Bocs, de sietnénk – ösztökélte Béla a kamionost. Amíg a manőverre vártak – közben a kamion szétzúzott néhány krizantémot, amire öreg nénik sereglettek elő jogos felindulással házaik mélyéről –, Béla figyelme elkalandozott.
– Képzelje, a Fröccsös Béla olyan szexeket küldött át nekem tegnap, hogy csak úgy görcsölt a hasam, mire végignéztem. A nő beleült a pasinak, hátulról mutatták, ahogy lovagolja és rezeg a feneke, és akkorát élvezett a nő, hogy majdnem én is elmentem, és aztán...
– Na jól van, elég. Ez most nem a megfelelő idő – vágott közbe Ani, aki már megszokta, hogy Béla egyik szenvedélye a pornó. Bélának elég sok szenvedélye volt, és Ani mindegyiket békésen viselte.
– Bocsánat. Na indítson!
És végre mehettek. Etel házához érve már nem csöngettek, átmásztak a kapun, betörték az ajtót, a bezárt konyhaajtó erősebben tartott, mint gondolták, Béla nem tudta elsőre feltépni. Ani kirohant az autóhoz, még hallotta, ahogy Béla kiabál:
– A pajszert hozza, meg a nehéz kalapácsot!
Felfeszíteni sem tudta az ajtót.
– Törje be, a kazettákban csak vékony farost van!
Béla betörte a farost lapot, benyúlt a kulcshoz, és az ajtó kinyílt. De már ahogy a benti levegő a lyukon kiáramlott a konyhából, rögtön tudták, hogy villanyt nem érdemes gyújtani.
Szemben állt a sütő a kis konyhában. Etel előtte térdelt, feje a sütőben, élettelen teste békésen pihent a kinyitott sütőajtón.
Bent nem jutottak levegőhöz, csak a kertben tudtak megszólalni:
– Megölte magát a szerencsétlen – mondta Béla.
– A holnapnak élt, az ölte meg.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. július 4-i számában.)
Ahogy így vonszolta magát még beljebb a halott erdő mélyére, reményvesztve, gondolatok nélkül, kiüresedett lélekkel, egyszerre mégiscsak zajok ütötték meg a fülét hirtelen. Prüsszögés és kacarászás, szipogás és motyogás oda nem illő hangjai hasítottak a végtelen éjszaka csendjébe. Aztán egyszer csak még fények is! Zöld a gúnyája, zöld a bőre, zöld tán még a lelke is.
Délelőtt tíz óra tájban megcsördült a telefon. Nem vettem föl. Épp fennhangon próbálgattam egy novella kezdő sorait, fel s alá járkálva a konyhában. Miután az első mondat már elég jól hangzott, leültem az asztalhoz, és beírtam a jegyzetfüzetembe. Kíváncsi voltam, hogy a (kettészakított) közmondás: Ember tervez… (szünet) Isten végez leírva ugyanúgy hat-e, mint az imént, amikor fennhangon ismételgettem.
Éjszaka szeretem nézni a Földet, amikor nem homályosítja el a Nap fénye. Általában optikai, analóg eszközöket használok, a bolygó által visszavert fényt magát fogom be, ahogy egykor az emberek nézték a csillagos eget. A látványt persze digitálisan följavítom, hogy gyönyörködhessem a kékségében, ne csak egy fénypontnak tűnjék a többi milliárd között a sötét égbolton. Akkorára nagyítom, amekkorának egy teniszlabdát látna egy ember a maga elé nyújtott tenyerén, ha még volnának emberek meg teniszlabdák. Így a kontinensek is kivehetők.
A nő befejezte a fésülködést. Jobbra, majd balra fordította a fejét. Elégedett volt a látvánnyal: dús haja, amire oly büszke volt, gazdag kontya tökéletesen állt, mint mindig.
– Rendben vagyok? – fordult kis kacér mosollyal a férfi felé. Az már a nyakkendőjét igazgatta az állótükör előtt. Kritikusan végignézett asszonyán.
…a legjobb, ha az elején kezdem. Hivatalos megnyitóját követően cirka két évvel indult könnyezésnek a Rose Plaza Hotel. A jelenség hamar felkeltette a média figyelmét, lázba hozta az érdeklődést, de hamar rá is untak, szép lassan elmaradoztak a tévétársaságok kamerái, csökkent a könnyszomj, a hirtelen felindulás abbamaradt, mert hát az épület hiába volt ennyire individuálisan önkifejező, nem nagyon csinált mást, csak időszakosan sírt, hang és magyarázat nélkül… Azóta menetrendszerűen jön belőle a folyékony érzelem, így a sajtó hamar el is keresztelte „bőgőmasinának” a hotelt.
Pedig, ha odatűzött a nap a fészer oldalához, már egész jól meg lehetett melegedni. R. el-elnézte, ahogy anyja újsággal a kezében valahova messzire néz, mintha az érkező tavaszt lesné. A kiskutya is szaladgált volna, szegény, ha a lába engedte volna. De valahogy rosszul nőtt az elülső két lába, mintha nem lett volna tartás bennük, minduntalan összecsuklott. Így is próbált járni csúszva-mászva, rossz volt nézni.
Hogy finoman fogalmazzak, kissé szétestünk most. Tulajdonképpen, ha belegondolok, nem most, hanem már egy ideje esegetünk, csak a kérdés az, hogy má’ hova… Tudod, hogy van-e még hova? Ekkor mondod azt (tegyük hozzá, te gerjesztetted): „Halljátok, innën mán nincs lëjjebb!” No, aztán másnap kiderül, hogy mégis. Hát álljon már meg a menet!
Pócsmegyer, huszonhárom június huszonegy, szerda. Tegnap láttam egy képet. Eszter csinálta, fekete-fehér, mindössze két szalag kék rajta. Anya gyermekével. A gyermek anyjával játszik. Az a játék, hogy a gyermek kék szalagokkal díszíti fel az anyját. Az egyik szalagot az anyja kezére köti, a másikat a fülére.
Nem tudtam meg, milyen becsmérlő kifejezés lett volna, melyet dühöngő elméje és a mentálhálójába ültetett Hermes 6000 nyelvi program kigenerált volna a megsértésemre. Amikor beütöttem a manuális irányításhoz szükséges vizuális felületet megjelenítő kódot, és az űrhajóm elülső ablaka elől felhúzódott a Tannhäuser-acél védőmembrán, mindketten felordítottunk. A megaüvegre fekete, sűrű szemipermeábilis anyag bőséges adagja csapódott.
Alig nyitott be a második emeleti lakásba, már az előszobából érezte azt a markáns szagot. Valami új tisztítószer? Vagy Melinda mosószert váltott? A lakásban szokatlanul nagy volt a csend – a felesége általában zenét hallgat, ha egyedül van –, lehet, hogy még haza sem ért a bevásárlásból? Hétvégén mindig hosszabb a sor a kasszáknál, futott át a fején, miközben hátizsákját felakasztotta az előszobafogasra, és cipőjét behajította a gardróbba.