Évekkel ezelőtt hatalmas vagyont örököltem, amikor szegény bácsikám – akiről addig azt sem tudtam, hogy létezik, nemhogy egy gyógyszergyár van birtokában – egy lovasbalesetben nyakát szegte. Egész pontosan egy megvadult versenyló átszakította a pályát övező korlátot és halálra taposta.
A temetés után nem sokkal szeretett feleségemmel, Marionnal Párizsba költöztünk. Mióta az eszünket tudtuk, ebbe a városba vágytunk; a világ fővárosa, így emlegettük mindig.
A várost meglepően hamar a szívembe zártam: éppen ilyennek képzeltem. Az utcák kellemesen koszosak, az emberek elegánsan faragatlanok, a gazdagok és a szegények között kellőképpen széles szakadék húzódik. A nincstelenek épp annyira voltak szem előtt, amennyi ahhoz kellett, hogy jól érezzem magam a bőrömben, de ne bízzam el magam nagyon. Az Eiffel-torony messziről is lenyűgöző látványnak számított, közelről még inkább. Ahogy az a monumentális acélszörnyeteg ökölnyi csavarokkal az ember fölé tornyosul, abban van valami egészen földöntúli érzés. És arra is emlékeztetett, hogy én magam mit akarok kiváltani az emberekből.
Sokkal kecsegtetőbbnek tűnt számomra a drága ,,Párih”, mint a ködös és unalmas London. Marion Franciaországban nőtt fel, és az új, rendkívül előkelő barátaink, ismerőseink kivétel nélkül Párizsba vagy vonzáskörzetébe költöztek – így a mi maradásunk is egészen biztossá vált. Londonnak egyébként sem volt jövője, Párizsnak annál inkább. Hiszen ami Franciaországban elismertté tehet, az Angliában a végítéletedet jelenti. Legalábbis a társaságban ezt beszélték, és ami ott szárnyra kelt, az úgy is volt.
Igyekeztünk minden olyan szokásunkat levetkőzni, ami kicsit is emlékeztetett bennünket – vagy bárki mást – a gyári munkásként töltött éveimre. Isten óvott attól, hogy bármilyen társaságból kinézzenek bennünket. Marionnal árgus szemmel figyeltük egymás mozdulatait, gesztusait, és ha jelét láttuk, hogy valamelyikünk illetlenül viselkedik, finoman figyelmeztettük a másikat: a feleségem ilyenkor általában akkorát rúgott belém, mint egy ló, én pedig – előfordult – lilára szorítottam a karját.
A hirtelen meggazdagodásunk utáni években szinte minden olyan európai országot és várost bejártunk, amelyet egy valamirevaló, jómódú házaspár meglátogathat. Ám a társaságban senkit nem villanyozott fel, hogy micsoda operákat néztünk Milánóban, milyen nagyszerű tánckoreográfiák közepette készítették el nekünk a kardhalmártást Görögországban, és az sem, hogy Barcelona egyik elitklubjában a gyömbérsört félmeztelen, mellbimbójukban csontpiercinget viselő hölgyek szolgálták fel. Kivétel nélkül mindenki Cécile-éket irigyelte, akik gondoskodtak arról, hogy ne legyen olyan összejövetel, ahol a kis gigerli férjével ne dicsekedtek volna méregdrága, szafarival egybekötött afrikai körútjaikról. A napbarnított bőr egyáltalán nem volt divatos, kivéve persze, ha valami messzi, szokatlan helyen szerezted. Ha előkelő társaságban piros foltos volt az arcod, nem kinevettek, mint a földeken dolgozó parasztot, hanem ámulattal forgattak körbe, mint egy becses holmit. Cécile ráadásul hetekig mutogatta lepirult arcát.
Így volt ez egyik teadélutánon is, amikor Cécile előadta, hogy a tehénfarok olajban kisütve igazi csemegének számít Afrikában. Eszembe jutott az Eiffel-torony, és vele együtt a nagyság, a hatalom érzése. Ez egyszer nem bírtam magammal, elöntött a düh és az irigység, ezért fennhangon azt mondtam:
– A héten utazunk Kairóba!
Vártam egy kicsit, míg mindenki felém fordult.
– Most már elárulhatom, Marion, kedvesem, hogy megcélozzuk a rejtélyes és izgalmas Afrikát, amelyről már annyit beszéltünk a társaságban! – villantottam a szemem Cécile-re, akinek az irigység úgy összerántotta az ajkait, mintha szája tulajdon ánuszával cserélt volna helyet. Már láttam is a kíváncsiskodó tekinteteket, amikor körbeadok majd egy igazi, pompás egyiptomi szivart, Marion pedig csillogó szemmel mutatja be a vöröses henna használatát a hölgyeknek… miközben Céci dührohamot kap. És a kicsi Antonkánk is hogy fog örülni egy kézzel faragott teveszobornak.
Rövidesen útnak indultunk. Szűk másfél hét alatt értünk Kairóba, egészen kényelmes tempóban. Először kocsival haladtunk, aztán hajóra szálltunk, és úgy folytattuk utunkat. Sem én, sem Marion nem utaztunk hajóval ilyen hosszú ideig, ráadásul a Földközi-tengert sem láttuk soha. A kabinunk az első osztályon volt, a fedélzetről a látvány lehengerlőnek bizonyult. Még vidáman ficánkoló delfineket is láttunk, amelyeket addig még képről sem. Szegény feleségem azonban az út során többször is rosszul lett. Kérésemre a személyzet egyik tagja felajánlott nekünk egy másik kabint, ahol kevésbé érezhető a hullámzás, de mivel az a másodosztályon volt, Marion (miután jól bokán rúgott) úgy döntött: kibírja.
Amikor a reggeli órákban megérkeztünk Kairóba, legalább harminc fok és töméntelen pára fogadott bennünket. Miközben a hordárt irányítottuk, hogy minden bőröndünk felkerüljön kocsira, valaki megszólított bennünket:
– Maguk Európából jöttek, igaz?
Egy fiatal, jól öltözött férfi állt mellettünk. Fürkésző tekintettel nézte, ahogy a hordár végzi a munkáját, majd ránk pillantott, és biztatóan elmosolyodott.
– Igen, jól gondolja. A nevem Benett Lucas, a feleségem pedig Marion Delacroix.
– Akkor a kedves felesége francia, maga pedig angol. És ha egészen pontos akarok lenni – elnézve madame Delacroix divatos külsejét –, valószínűleg egyenesen a francia fővárosból érkeztek. Az úr kiejtését tekintve pedig megkockáztatom, hogy ön Anglia déli részéről származik. – A fiatalember tökéletesen olvasott le mindent rólunk, kiváló megfigyelőnek bizonyult, valamint roppant tehetősnek tűnt. Tekintetem órájára, majd cipőjére siklott. Igen, rendkívül gazdag. Mint mi. Talán még vagyonosabb is, állapítottam meg azonnal.
– Igen, bizony. Londonban születtem. És az ön rendkívül szimpatikus személyében kit tisztelhetünk?
– Elnézésüket kérem. Annyira megörültem, hogy végre európai emberekkel találkozom, hogy egészen megfeledkeztem a jó modorról. A nevem Adam Ignac Bukowski.
Ahogy kiejtette e három remekül csengő nevet, még inkább összezavarodtam. Kitűnően beszélt angolul, de a neve szláv felmenőkre utalt. Talán cseh, lengyel, de még az is lehet, hogy német. Egy dologban voltam csak biztos: sem a feleségem, sem pedig egy ilyen megnyerő, gazdag, világlátott úr előtt nem kívántam felfedni, hogy fogalmam sincs róla, hová valósi, ezért mintha teljesen egyértelmű lett volna számomra, lelkesen reagáltam:
– Micsoda öröm, hogy találkoztunk! Ráadásul egy ilyen mesés helyen.
– A számból vette ki a szót. Csak az ilyen kivételes emberek, mint maguk és én, jutnak el efféle csodás, messzi tájakra.
Az, hogy ez a rendkívül gazdag ember magával egy szinten állónak említett bennünket, varázserővel hatott rám. Hirtelen megjelent a szemem előtt az Eiffel-torony, de már nem lentről néztem a hatalmas monstrumot, hanem az egyik legfelső emeletéről integettem le Cécile-éknek és a többi fennhéjázó barátunknak.
– Támadt egy remek ötletem! Nagyon örülnék, ha velem tartanának és megismernénk egymást!
Kicsit elbizonytalanodtam, mert eszembe jutott, hogy a társaságban milyen látnivalókat és programokat emlegettek. Azonban nem okozhattam csalódást Bukowski úrnak, így elfogadtam az ajánlatát. Szemem sarkából láttam, hogy Marion félrebiccentett fejjel, kérdőn néz rám, de úgy tettem, mint aki észre sem veszi.
– Nagyszerű! Nincs is annál hervasztóbb, mint amikor térképekkel és előre megszervezett programokkal érkeznek egy felfedezetlen helyre. Igazi korlátolt európai szokás. Hol marad a kaland és az izgalom, ha órára pontosan be van osztva az ember? De mi, haladó szelleműek diktáljuk a tempót!
– I-igen… magunk is a… a haladó szellemben hiszünk. – Marionnal egymásra néztünk, majd határozottan bólintottunk, mintha nem lapulna a feleségem retiküljében egy térkép és egy teljes lista – napra beosztva – a látványosságokról.
– Igen, én ezt már az első percben láttam. Tudják, magukra van írva – jegyezte meg Bukowski. Ebben a percben már nem az Eiffel-torony egyik magasan lévő emeletéről integettem le, hanem egészen a tetején éreztem magamat, ahonnan belátni Párizst, Cécile-ék pedig apró, jelentéktelen hangyáknak tűntek, amint irigyen futkosnak a fűben.
Mariont besegítettem az autóba, megvártam, míg új barátunk helyet foglal a sofőr mellett, majd magam is belibbentem. A boldogságtól nem néztem se jobbra, se balra. Csak arra tudtam gondolni, hogy új barátunkat meg kell majd hívnom Párizsba: legalább egy hétre vagy akár többre is. Egy hétre mindenképpen, mert annyi időre feltétlenül szükség lesz, hogy a társaságban mindenkinek – egyenként – bemutassam. Én majom. Pár napja még azt gondoltam, hogy valami díszes, autentikus csecsebecsével és flancos piperecikkekkel térünk haza, erre összetalálkozunk egy közülünk valóval, aki igazolja majd nagyságunkat! Mintha csak meghallotta volna a gondolataimat, Bukowski úr hátrafordult:
– Olyat mutatok önöknek, amelyben nyugati embernek még nem volt része… de még csak hallani sem hallott róla.
Marionra pillantottam, aki legalább annyira izgatott lett, mint én. Kihúztam magam, feszesen hátradőltem és diadalittasan kinéztem az kocsi ablakán. Jócskán elhagytuk a kikötőt, de már az óvárostól is egészen eltávolodtunk. Megszűnt a nyüzsgés, az emberek eltűntek, és csak egy-egy romos épület állt a földút szélén. Ekkor döbbentem rá, mennyire megtisztel bennünket ez az ember. Hiszen nem a megszokott látványosságokat fogja nekünk megmutatni, amivel a buta turisták beérik, hanem az igazi, mesebeli Kairót tárja elénk. Igyekeztem uralkodni az arckifejezésemen: mint aki pontosan ezt várta. Számat kicsit előretoltam, mintha csücsörítenék.
– Megérkeztünk – jelentette ki Bukowski úr, és kipattant a kocsiból.
Marionnal mi is kiszálltunk és körbenéztünk. Hihetetlen látvány tárult elénk! Egészen messze rengeteg piramis magasodott ki a földből. Mi tagadás, meglepődtem. Teljesen máshogy néztek ki a valóságban, mint ahogy az újságokban.
– Ez már valami, ugye? – lelkendezett új barátunk.
– Igen! Pontosan így képzeltük! – vágtam rá buzgón. Igyekeztem, hogy hangom véletlenül se árulkodjon csalódottságról, de Marionra rá sem mertem nézni, nehogy leolvasson valamit az arcomról. Azért bíztam is magamban, mert ha valamit elrontottam volna, a feleségem már rég megcélozza a bokámat. Bukowski elindult a piramisok irányába, én lendületesen követtem. Ahogy közeledtünk a látványosságokhoz, egyre világosabbá vált, hogy ezek az építmények még csak nem is hasonlítanak azokra, amelyekről a társaságban beszéltek. De nem érdekelt, mert tudtam, hogy ezek a mi piramisaink. És ezerszer jobb piramisok voltak, mint a Cécile-éké.
Ekkor Bukowski elkiáltotta magát, valószínűleg arabul. Egy barna, tíz év körüli, csipás kislány futott oda hozzánk a semmiből. Új barátunk valamit magyarázott neki, mire a kislány ránk mosolygott.
– Foglaljanak helyet – vágott hátba Bukowski melegen.
Zavartan pislogtam, mert nem volt más körülöttünk, csak fölénk magasodó szeméthegyek. A feleségem tekintetét továbbra is igyekeztem kerülni. Elmosolyodtam, és gyorsan leültem a poros, mocsok borította a földre, sőt megfogtam Marion kezét, és őt is lehúztam magam mellé. A kislány felszaladt a szemétdomb tetejére és lázasan kutakodni kezdett. Bukowski leült velünk szembe, felpattintotta díszes cigarettatartója fedelét és megkínált bennünket. Marion udvariasan visszautasította, én viszont kihúztam egy szálat.
Percekig meg sem szólaltunk, csak élveztük az arab dohányt. A hátam mögül egyszer csak ott termett a kislány. Ruhája egészen fel volt húzva, amitől én rémesen megilletődtem. Európában még a gyermekek is bugyogót és alsóöltözetet viselnek, de ez a lány teljesen meztelen volt. Ruhájának alját két marokra fogta, mert meg volt pakolva, majd hirtelen elengedte. Minden, amit összegyűjtött, kiborult elénk.
– Jó étvágyat! – csapta össze két tenyerét Bukowski, majd felvett egy megzöldült, fonnyadt gyümölcsféleséget és beleharapott.
Nemhogy nem mertem Marionra nézni, de még a szememet is behunytam. Nyeltem egy nagyot, majd vakon, gépiesen végigtapogattam az előttünk heverő hulladékkupacot, és kivettem valamit. Kinyitottam a szemem, és a gyomrom tartalma megindult felfelé. Egyszerre küzdöttem a hányás visszatartásával és arcom minden izmával, nehogy megbántsam kedves új barátunkat… a bokámról nem is beszélve. Pár órával ezelőtt még nem gondoltam volna, hogy a semmi közepén, egy szemétdombon, hideg, romlott halfejet fogok enni kézzel, amihez egy alulöltözött, fekete gyerek épp köretet turkál valahol a hátam mögött. Ám ekkor megjelent előttem Cécile önelégült arca, ahogy arról beszél, milyen különleges fogásokat kóstolt. Megragadtam a halat, benyomtam a számba, és miközben rágtam, önmérsékletet gyakorolva mondogattam magamban: Eiffel-torony, Eiffel-torony, Eiffel-torony…
– Egyen, madame – nyújtott át Marionnak valami száraz kenyérszerűséget Bukowski.
– Köszönöm, most inkább… napoznék – vetett rám gyilkos pillantást a feleségem.
Gondterhelten piszkáltam a fülem tövét, majd úgy tettem, mintha pontosan tudnám: azért dühös rám a feleségem, mert elfelejtettem elhozni az kocsiból a csipke napernyőjét.
– Bukowski úr, bocsásson meg egy pillanatra – hebegtem. – Visszamennék a kocsihoz, mert nem gondoskodtam napernyőről.
– Ó, hát nem tudták? – emelte magasba szemöldökét vendéglátónk.
– Mit? – kérdezte feszülten Marion, én pedig gyorsan megszorítottam a karját.
– Hogy a barna az új fehér! Azt gondoltam, hogy már Európában is teret hódított magának a napbarnított bőrszín. Arra viszont megesküdtem volna, hogy maguk tisztában vannak vele, hogy már nem az a divat, amit látunk… hanem amit nem látunk, de tudjuk, hogy le van égve!
Ezt már nem tűrhettem tovább. Annyira dühbe gurultam, hogy már az Eiffel-torony se érdekelt. Épp fel akartam állni és úriemberhez méltón tiltakozni, hogy haladásról volt szó, nem pedig rohanásról, de a feleségem váratlanul megelőzött, így csak néhány izgatott pislogásra volt lehetőségem.
– Hát persze! – pattant fel Marion. – Igen, ezt már olvastam az… Hol is… Mindegy. – Majd sebesen kioldotta a fűzőjét, lerúgta magáról a selyemcipőjét, térdharisnyáját, és szép sorban lekerült róla minden ruhanemű.
Nem láttam meztelenül Mariont, amióta meggazdagodtunk. Mostanában az ágyban is csak feltűrt hálóingben, takaró alatt volt hajlandó hálni velem. Álmomban nem gondoltam, hogy verőfényes napsütésben, egy másik férfi társaságában, mi több, egy másik férfi bújtatott unszolására fogom ismét teljesen pucéran látni.
– Erről van szó, látja! Párizsban mindenki csodájára fog járni, hogy hol szerezte ezt a tökéletes barnaságot!
Feleségem e szavak hallatán levágta magát a földre, kezével megtámaszkodott és hátradőlt. Nem is emlékeztem, hogy ilyen csodálatos, telt keblei vannak. Úgy terültek szét fehér mellkasán, mint két nagy sületlen cipótészta. Kétség nem fért hozzá, ez a haladó szelleműség nekünk való volt!
Egész délután beszélgettünk, ettünk, ittunk, napoztunk. Megtudtuk, hogy Bukowski valóban lengyel származású, apja tulajdonában egy vagongyár van, és neki tényleg nincs más dolga, mint kalandozni szerte a világban. A társaságban biztos azt mondták volna róla, hogy az efféle gyökértelen élet nem túl elegáns, kivéve, ha annyi pénzed van, hogy bárhol is fordulj meg, az otthonoddá tudd tenni. Közben a barna kislány rengeteg holmit pakolt elénk. Kopott szőnyegeket, megviselt cserépedényeket és egy kosárba mindenféle apró, ócska holmit. Munkája végeztével megállt mellettünk, és bal tenyerét felénk nyújtotta. Mi értetlenül Bukowskira néztünk.
– Tízezer egyiptomi font lesz.
Bukowski szavai olyan rosszulestek, mintha Marion rúgott volna bokán. Sőt, azt kívántam, bár inkább rúgott volna bokán, sípcsonton vagy bárhol, mint hogy ennyi pénzt adjak ezért az egészért. Ekkor azonban bevillant, hogy Cécile-éknek egy hét kellett ahhoz, hogy ennyi pénzt elverjenek – nekünk viszont elég volt egyetlen délután. Elővettem a tárcámat, és nagy kört leírva, elegáns keccsel átadtam a pénzt a kislánynak. Különösnek találtam ugyan, hogy meghívó félként nem Bukowski állja a számlát, de aztán rájöttem, hogy egy vérbeli üzletemberrel hozott össze a sors. Ahhoz pedig, hogy egy ilyen ember örökre a lekötelezetted legyen, előbb neked kell felmutatnod valamit, hogy aztán – elnyerve a bizalmát – ennek a többszörösét adja majd vissza.
Mivel összesen annyi pénzünk maradt, hogy a hazaútra elég legyen, rögvest indulunk kellett. Én azonban nem bántam semmit. Mellkasom dagadt, büszke voltam magunkra. Igazi, előkelő európaiként jöttünk Afrikába, és most modern, haladó szellemű európaiként térünk vissza Franciaországba. Már alig vártam, hogy a társaságban elmeséljük, mi minden történt velünk az utazáson. Boldogan rápillantottam az én drága feleségemre, aki ugyan vörösre sült a napon, de egyáltalán nem bánta, hiszen biztosak voltunk benne, mire hazaérünk: a vörös lesz az új fehér.
