Szilágyi Zsófia Emma: Egy szóviccgyűlölő vallomásai

A kedvenc éttermünkben ültünk a legjobb barátnőmmel, és arról beszélgettünk, hogy melyikünk gyűlöli jobban a szóviccelőket. Be kell vallanom, ő nyert.

– Az a legnagyobb baj, hogy minden szóviccnél sorra halnak el az agysejteim, így egészségügyi okok miatt kerülnöm kell az ilyen emberek társaságát – kezdte a mondandóját.

– De Brigi, miután őszintén megmondod nekik, hogy minden szánalmad és megvetésed az övék, nem is kell kerülnöd őket, mert eltűnnek maguktól – kacsintottam rá, és folytattam: – Mondjuk lehetséges, hogy azért nem maradt fent egyetlenegy antik szóvicc sem, mert ha valaki elsütött egyet, az illetőt azonnal kiközösítették, börtönbe vitték. – Összenéztünk Brigivel, és nevetve koccintottunk.

Felebaráti szeretet ide vagy oda, Briginél eljött az a pont, amikor nem bírta tovább és kifakadt. Nála ezen a pénteki napon pattant el az az utolsó, vékony, gyönge húr (amin a szóviccelők táncoltak):

– Mert a szóviccelő ember nem vicces, nem humoros, és még csak nem is szellemes. Aki – mivel soha egy olyan eredeti, saját, szellemes gondolata nem volt, amin nevettek volna – teljesen meghasonult. – Ez után a mondat után arra jutottam, hogy rövidesen nem békák fognak hullani az égből, hanem szóviccelők fejei. – De mivel eldöntötte, hogy ha beledöglik is, ő lesz a viccmester, olyan magas szintre trenírozta magát szóvicc-ügyben, hogy mire a környezete észbe kapott, már tömegpusztító fegyvert alkotott. – Anélkül, hogy láttam volna, biztos voltam abban, hogy szabad keze ökölbe szorult az asztal alatt, miközben jeges, kék szemét rám villantotta. Végül elmosolyodtam, mert igazat kellett adnom neki. Valóban így válhat valaki teljesértékű szóviccszörnyeteggé. – A szóviccelő ember a szellemi fejlődés legalsó szintjén áll. Az a legjobb benne, hogy innen csak továbbfejlődni lehet.

– Így van, de vannak, akik élvezik, ha szóvicceket mondanak nekik – nyugtatgattam.

– Mind az élvezése, mind a terjesztése olcsó. Valaki minél magasabb szinten áll agyilag, annál kevésbé szóviccel.

– Azért valljuk be, az elején mindenki követ el hibákat… – ismertem be, hiszen volt, hogy én is éltem egy-egy lutri szóviccel. – Az ilyen ember pedig tekintet nélkül használja fel a másikat arra, hogy kiélhesse saját perverzióját. Az, aki szójátékra vetemedik, egyszerűen nem lehet normális! – egészítette ki gondolatát olyan vehemenciával, hogy a pincér döbbenetében nem tudta feljegyezni a tagliatellét, ezért én betűztem le neki. Azon csodálkoztam, hogy egy levegővételbe hogy fér bele ennyi utálat.

– Azért ez nem betegség. Mindenkinek megvan a saját, idegesítő szokása, nekik ez – pillantottam bocsánatkérőn a pincérre.

– Ó, valóban? – emelte magasba a szemöldökét, fejét pedig félrebillentette. – Mert milyen ember az, akinek kéjes élvezetet nyújt, hogy vigyorgó fejjel, mély, önmagára irányított áhítattal nézze végig, amint egyenként (vagy akár egyszerre) csapja ki a biztosítékot a környezetében élők agyában? – kérdezte vádlón.

– Jó, jó. Tudom, hogy az agyvérzés szándékos generálása nem jó, még csak nem is izgató. Ahogy téged elnézlek, már-már visszataszító, vérlázító cselekedet.

– Hát mi más lenne, mikor az ember fizikai fájdalmat érez egyegy szóvicc után?

– Tulajdonképpen…

– Tulajdonképpen a szadizmus egyik nemesebb fajtája, drága barátnőm! Csak épp máig nem tudjuk teljességgel bekategorizálni. Lényegében kínzás, a másik ember ellen gondosan kitervelt, majd elkövetett bűncselekmény. – Ennél a pontnál már biztos voltam abban, hogy az étteremben mindenki minket néz. Brigit még nem láttam ilyennek. Nyugodt, jóindulatú ember volt. Soha, egyetlenegy rossz szava sem volt senkihez. Mindig a pozitív dolgokra fektette a hangsúlyt. De úgy látszik, mindenkinél vannak témák, amik a legrosszabbat hozzák ki belőle.

– Értem, értem. De kicsit halkabban. Mindenki minket néz – suttogtam, miközben bocsánatkérően rápislogtam néhány vendégre.

– Miért kéne halkabban? Valójában mindenkit bosszantanak a szóviccelők. – Felemelte poharát, belekortyolt, majd bizalmaskodóan előrehajolt, és suttogni kezdett.

– Az ilyen intellektuális alkatú ember veszélyes a társadalomra. Minden beszélgetésre, kapcsolatra, közösségre és emberi érzésre. Mintha egy olyan emberrel ülnék be egy eldugott, rossz környéken kávézni, akinél tudom, hogy bicska van. Nem érzem magam biztonságban. Érted? Félek az olyanok társaságában, akik bármikor előhúzhatnak bármilyen szóviccet. Az ilyen emberek magányosan fognak meghalni, mert előbb-utóbb mindenki elmenekül a társaságukból. – Ekkor szerencsére kihozták a levesünket. A pincér amint letette Brigi elé a tányért, a férfi olyan sebességgel húzta el a kezét, mint egy meglepett gyerek, akire rászóltak, hogy ne nyúljon a konnektorhoz. Abban bíztam, ha eszik egy kicsit, attól biztosan lenyugszik.

– Ráadásul ezek az emberek nem értik, hogy mi a probléma a szóviccel. – Pechemre hozzá sem lehetett érni a leveshez; olyan forrón hozták ki, hogy amikor felé hajoltam, a rúzsom olvadni kezdett. – Mert egy terhelt elmének nem tudod elmagyarázni, hogy miért kibírhatatlan, amit művel – hiszen neki nem az. Imádja, ahogy szenvedni lát, ahogy a fájdalomtól eltorzul az arcod és a gyomrod összeszorul, mert ezt mind-mind ő okozta. A szóviccmester. – Rideg, üveges tekintettel, kimért mozdulatokkal kavargatta a levesét, anélkül, hogy felnézett volna. Vett egy nagy levegőt, végre felnézett, majd előrehajolt, és lassan, tagoltan, mint aki transzba esett, beszélni kezdett: – Ezek a merénylők milyen meghatározhatatlan, ismeretlen forrású kútból meríthetik újra és újra bátorságukat ahhoz, hogy azt gondolják: bárki elnézi nekik a szóviccet? Mi mehet végbe ilyenkor az illető fejében, hogy a mára szinte tökéletesen kifejlődött, finomra hangolt agyamra egy lórúgást mérjen? – Visszahúzódott, haját füle mögé simította, majd megkóstolta a levesét. – Mindig szerettem volna őket megérteni…

– Látod? Ilyen megértően kell hozzáállni a dolgokhoz! – vetettem oda gyorsan, majd olyan kedvesen, szeretettel néztem körbe az étteremben, hogy azt egy szépségkirálynő is megirigyelte volna.

– …de egy ilyen elmét teljesen más dimenzióban kellene látnom, ahhoz, hogy megtudjam, mi mozgatja.

– Shh! Nem érted, hogy így nem beszélünk! Még ha igazad is van… Ne beszélj így!

– De…

– Nincs de! Én ezt az éttermet szeretem, és máskor is szeretnék itt ebédelni! – Mint aki meg sem hallott engem, Brigi megállíthatatlanná vált:

– Engem mindig is két dolog akadályozott meg abban, hogy ne üssek meg egy szóviccelőt. Az egyik az, hogy anyukám nem így nevelt. A másik pedig, hogy nem akarok börtönbe menni.

– Pincér! A számlát! Kártyával fizetnék! – kértem sipítozó hangon, fuldokolva a szégyenben.

– Bár néha elgondolkozom, hogy utóbbit megérné megkockáztatni, ha akár egy szóviccelővel is kevesebb lehetne a bolygón. Még az is megeshet, hogy Nobel-békedíjat kapok, mert megszabadítottam a világot egy veszélyes elemtől. – Brigi kezeit úgy csapta össze, mintha élete legjobb ötletével állt volna elő. Hamarabb is eszébe juthatott volna a végszó. Ám mindenesetre úgy hatott ez az utolsó mondat Brigire, mintha kicserélték volna. Az összes harag és düh elszállt belőle. Ugyanaz a mosolygós, szelíd lány volt, mint egy órával ezelőtt. Némán ettüka levesünket, amikor közvetlenül mellettünk helyet foglalt egy pár, és rögtön rendeltek is.

– A hölgynek egy citromos limonádé lesz, nekem pedig egy sör.

– Milyen sört parancsol? – érdeklődött a pincér.

– Keserűt – nevetett fel a férfi. Brigi arcán felhő futott át, és lassan a retikülje után nyúlt.

(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2020. júliusi számában)