Évekkel ezelőtt fogadtam fel magam mellé Krisztinát.
Életem egyik legjobb döntése volt, annak ellenére is, hogy majdnem meghalt egy ember.
A történtekért nem engem – legalábbis nem csak engem – lehet okolni, hanem anyámat, azt az egykori dámát, akiről sok jó emlékem nem maradt; mindössze három lehúzott exférj fotója és az örök elégedetlenség velem kapcsolatban.
Akárhányszor elment mellettem a házban, mindig belém csípett, hogy megállapítsa: híztam-e. (Még ma is előfordul, amint valaki túl közel jön hozzám, hogy reflexből elhúzódom, mert szinte érzem, ahogy megcsíp.) Ha úgy érezte, változott a súlyom, azonnal megragadta a karomat, beráncigált a fürdőszobába és mérlegre állított.
Az ilyen viselkedés elképesztő pusztítást végez egy kamasz önképében. Egy fiatal lány a lehető legkevésbé szeretné elképzelni, hogy az esetleges elhízás miatt egyedül haljon meg, kövér testét pedig a napokig éhező macskái zabálják fel. Anyám módszereinek több emésztési zavart, bulémiás és anorexiás időszakot köszönhettem.
Az elhízás miatti szorongásom húszéves koromra annyira komolyra fordult, hogy stresszoldásként zugevő lettem, és hízni kezdtem. Minden reggel megálltam a tükör előtt és néztem, ahogy a könnycseppjeim lassan gurulnak le egyre kerekedő képemen. Láttam magam, ahogy bájos vonásaimat felfújja és lassan eltorzítja a háj. (Szinte számoltam, hogy napról napra mennyivel tart tovább a nyomorult könnycseppnek az államra gördülnie.)
De most boldog vagyok. Hiszen a legjobb az egészben, hogy mindenki elégedett. Az én seggem nem nő, míg másnak álommelót biztosítok. Krisztina unásig ehet mellettem, miközben elképesztő összegeket fizetek neki ezért.
Az élmény pedig, hogy valaki parancsra azt, úgy és annyit eszik, amennyit kívánok tőle, olyan énemet hívja elő, amelyet addig nem is ismertem. És ez sokkal kielégítőbb, mint a szimpla éhségérzet csillapítása, a cigaretta vagy a potyaszex.
Krisztinát egy Vályú nevű helyen ismertem meg. Itt gyűlnek össze azok a szerencsétlen alakok, akik még a levegőt is megrágnák. Tipikus ,,all you can eat”, csak ez durvább; valóságos étellebuj. Egy barátnőm említette, hogy beültek csak azért, hogy elrettentő példaként szolgáljon számukra az élmény.
Amikor beléptem, az egyik pincér egy akkora somlóis üvegedénnyel viharzott el mellettem, amivel, ha megstukkolja a fejem, az biztosan léket kap.
Ilyet még életemben nem láttam: egymás után szolgálták fel a töltött húsokkal, hurkákkal, halakkal, különféle köretekkel és savanyúságokkal rogyásig pakolt tálakat. A sültek gőzölögtek, miközben átszaladt velük egy-egy felszolgáló az ételbáron. Egész párafelhőt húztak maguk után, ami a pállott testszaggal keveredve még elviselhetetlenebbé tette az amúgy is áporodott, sűrű levegőt. A meleg köd teljesen elhomályosította és betöltötte a helyiséget. A padlótól a plafonig nem volt egy zsebkendőnyi hely vagy tárgy, ami ne izzadt volna a zsírtól.
Ebben a fojtogató, zsírgőzös levegőben ült vagy harminc pogácsaképű, fénylő arcú, kövér vendég.
– Egy kávét kérnék! – intettem a pincérnek, majd gyorsan leültem, és nézelődtem tovább.
Legtöbben egyedül ültek, vagy maximum ketten, de senki sem beszélgetett, csak szótlanul ettek, miközben tányérjukról vagy éppen testükről hajtották a legyeket. Néha azonban gyanakvóan felnéztek és már-már állati pillantásokat vetettek egymás tányérjára.
Feltűnt egy nő, aki már jó ideje csak ült és meredten nézte a púposra pakolt tányérját. Később vettem csak észre, hogy nem várakozik, hanem sír. Megfogtam a kávéscsészém, és odasétáltam az asztalához.
– Leülhetek? – A nő rámpillantott, majd zavartan bólintott.
– Nem az én dolgom, de megkérdezhetem, miért sír?
– Miért érdekli ez magát? – válaszolta némi habozás után, én pedig látványosan végignéztem a telepakolt asztalon.
– Amikor magára néztem, eszembe jutott valaki. De el is mehetek, csak meg szerettem volna hallgatni – jegyeztem meg, majd fészkelődni kezdtem, és indulni akartam vissza az asztalomhoz.
– Nézzen rám…
– Nekem is voltak gondjaim az evéssel. – A nő elfordította a fejét és újra könnyezni kezdett.
– Az étel a mindenem – nyöszörögte, majd közelebb hajolt. – Este is azon jár az eszem, hogy mit fogok reggelizni. És amint befejezek egy étkezést, már a következőn gondolkozom. Hát normális ez? Bármennyire is próbálom magam rávenni, hogy ne egyek bele semmibe, sosem tudom megállni, és minden ilyen alkalom után elkap a sírógörcs.
– És a környezete? Van férje? – kérdezősködtem, mert nem tudtam elképzelni, hogy van férfi, aki minden nap hegyet akarna mászni. Nem válaszolt jó ideig, csak bambán pislogott, miközben a sültcsirke recés bőrét piszkálta.
– Anyámmal nem túl jó a viszonyom – hebegte. – A férfiak pedig nem érdekelnek... vagyis szeretem a szexet… de ezt mindennél jobban – azzal bekapott egy kis bőrkét.
– Akkor hol itt a probléma? Elég egyszerű a maga boldogságképlete.
– Lassan nincs rá pénzem… – A pincér közben letett egy tál levest elénk, a nő pedig mosolyogva elfordította a fejét, mintha zavarba ejtette volna a tetején úszó kolbászdarabka látványa. Az én orromat viszont olyan tömény ecetszag csapta meg, hogy eltüsszentettem magam.
– Bocs, de ennek az istenverte bablevesnek szörnyen erős a szaga. – A nő kövér, szeplős kezével magához húzta a levest. Nyelt egyet, majd suttogva beszélni kezdett, egyenesen a bablevesnek, mintha transzba esett volna.
– Egyszerűen lenyűgöz, amikor lecsavarom a sültcsirke combját és hallom, ahogy reccsen a csont. Imádom kipaskolgatni a megfőtt velőt vagy azt, ahogy minden harapásnál megszívom a húst, miközben a meleg zsír szétolvad a nyelvemen. De már nincs pénzem arra, hogy órákig itt üljek és...
– Nekem van.
– Nem kell, hogy kifizesse a vacsorám – vágta rá, amitől ez a hegyomlás méretű lény hirtelen egész kislányossá vált.
– Tudja, egyszer a lakást is majdnem magamra gyújtottam – tört egy falatot a kenyeréből, belemártotta a levesbe, majd bekapta és teli szájjal folytatta. – Késő este volt, de megkívántam az oldalast. Betettem párat a sütőbe, és leültem mellé, mert nagyon hangulatos, amikor sercegni kezd az olaj. De sajnos elaludtam, és a füstjelzőm fülsiketítő hangja ébresztett fel.
Áthajoltam az asztalon, majd az arcára tapadt, lapos, fekete tincseit a füle mögé egyengettem és simogatni kezdtem nyirkos, rózsás arcát. Másik kezemmel megfogtam egy kanalat és áhítattal locsolgatni kezdtem a megkezdett gömbölyű sültcsirke testes, barnára pirult húsát.
– Én megértelek és nem ítéllek el – suttogtam, majd az ujjammal lassan végigsimítottam egy megkezdett halszerűség ezüstös hátán; sorra haladtam a kiugró gerinccsigolyákon, egészen a merev, sikamlós uszonyig. – Hogy hívnak?
– Krisztina – nyöszörögte, de épp, hogy el nem csuklott a hangja.
– Én Noémi vagyok, és sokkal többet ajánlok annál, mint hogy itt ücsörögjünk, ebben a dögletes és fullasztó bűzben. Benne vagy?
– Persze – bólintott szinte azonnal.
Az első hónapokban végigetettem Krisztinával a legnagyobb kedvenceimet, a tészták összes variációját, a vadhúsok egész sorát, valamint mindenféle válogatott tejes-cukros-desszertkreációkat.
Kifejezetten izgatónak találtam, amikor kézből etethettem, és a nyelve néha a tenyeremhez ért. Imádtam végignézni, ahogy szürcsöli mellettem a levest, az asztalon hasalva, meztelenül. Bevallom, miután lemászott az asztalról, mámorosan néztem, ahogy a fekete márványlapon maradt izzadtságfoltok apránként felszáradnak.
És azt, hogy hízik. Napról napra, helyettem.
Persze vigyáztam rá, mert hasznos volt.
Mielőtt megkapta a munkát, allergiatesztet csináltattunk, vérvizsgálatokon is jártunk, valamint rendszeresen egyeztettünk dietetikussal.
Voltak pillanatok, amikor elsírta magát. Ilyenkor az ölembe hajtotta a fejét, én pedig addig cirógattam, amíg jólesett neki.
A szövetségesem lett, a bizalmasom.
– Krisztina, kövér nőm! – így szólítottam, amin mindketten nevettünk.
Miután egy év alatt nyolcvanról száz kilóra hizlaltam, úgy éreztem, legyőzhetetlenné váltunk.
Kettőnk rendíthetetlensége be is bizonyosodott azon az evőversenyen, amit évente egyszer tartanak meg a Vályúban. Krisztina szeretett volna bizonyítani, én pedig úgy voltam vele, ha neki papír kell arról, mennyi pizzát tud megenni, csináljuk, de akkor nyerjük is meg.
Erre az alkalomra nem szól meghívó, csak egy bődületes összegű jegyárat kell kitenni, aki viszont megnyeri, egy teljes évig ingyen eheti magát halálra.
A játék egyszerű: a résztvevők egy hosszú asztalhoz ülnek, és egy végeláthatatlan menüsort kell időre elfogyasztaniuk. A férfiak és nők külön versenyeznek. Az ételeket ki lehet ugyan köpni és hányni, de akkor újra meg kell enni, különben az illető kizárásra kerül. Minden más azonban megengedett. Lehet etetni, itatni őket, felvágni a húsokat, pépesíteni a köreteket és természetesen hangosan bátorítani a résztvevőket. Az a férfi és nő nyer, aki utoljára fordul le a székről.
Az egész olyan volt számomra, mint egy szürreális, eksztatikus rituálé, ahol a komoly fogadások miatt a szurkolóknak még jobban izzad, vörösödik a fejük, és fröcsög a nyáluk az őrjöngéstől, mint az asztalnál fuldokló, szinte kómás állapotba került zabagépeknek.
Hiszen a legutolsó, amit egy versenyszellemű ember elfogad: az a kudarc.
Ezzel én is így vagyok.
Miután kihoztak egy jókora olasz ciabattát, benne vagy fél kiló steakkel és zöldségekkel, szinte biztos voltam a győzelmünkben. Többen borultak arccal a földre, mint ahányan nekiláttak az új fogásnak. Krisztinával szemben így csak egy ellenfél maradt állva.
Azonban egyre nehezebben birkózott meg a falatokkal. Rendre levegőért kapkodott, hörgött, a szeme fel-felakadt és a csípős szósztól izzadt; miközben én hiába toltam magamba két martinit, percről percre frusztráltabbá váltam.
Ezért úgy döntöttem, kicsit besegítek.
– Edd meg! – kiáltottam vicsorogva, majd a Krisztina mellett habzsoló, pörköltszaftban úszó bálnára mutattam.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2020. novemberi számában)
