Soha nem voltak igazi barátaim, valószínűleg a szokásaim miatt.
Ha valaki mégis mellém keveredett (mert amúgy jó fejnek tartottak az emberek), nagyon hamar le is kopott, mert nem bírta elviselni a hülyeségeimet: azokon a helyeken például, ahol csendesnek kellett volna lenni, általában üvöltöztem – és fordítva; ha valakinek elmeséltem, hogy még otthon se tolom le a bugyimat, csak félrehúzom az ülőke fölött guggolva, az rögtön lefagyott vagy szánakozó, esetleg gunyoros megjegyzést tett. (Ilyenkor én csak elmosolyodtam, mert szerintem tényleg gáz, ha több segg osztozik egyazon felületen.) Továbbá a balesetem óta a szimmetria nagyon fontos lett az életemben: ha hozzáérek valamihez a bal kislábujjammal, feltétlenül hozzá kell érnem a jobbal is. Így érzem magam nyugodtnak.
A legnagyobb defektusom viszont egyértelműen az, hogy csillapíthatatlanul imádom a rockzenét: főleg a hard rockot és a metált. Szinte mindent felülír az életemben a rockerségem. Képes voltam egyszer a családi karácsonyt is előrébb hozni három nappal, csak azért, hogy egy kontinenssel arrébb részt tudjak venni egy különleges szilveszteri koncerten. Tudom, hogy Isten nem haragudott meg rám ezért a húzásért, hiszen ezt a keresztet ő adta nekem – és én zokszó nélkül, örömmel viselem.
Velem születhetett ez a mánia, mert otthon senki sem hallgatott ilyesmit – de még csak hasonlót sem.
Arra is emlékszem, hogy fedeztem fel magamban a rockert. Anya egyszer megkért, menjek át és szóljak az új szomszédfiúnak, hogy vegye halkabbra a zenét, mert a kedvenc nippjei lassan lerázkódnak a polcról. Én átsétáltam, megkérdeztem, mit hallgat, és attól a naptól kezdve halomban gyűltek a szobámban a Deep Purple-, a Led Zeppelin-, a Black Sabbath-, a Motörhead-, a Helloween- és az Iron Maiden-albumok. Akkor jöttem rá, hogy nekem ez a zene jelent mindent.
Mind jobban éreztem, hogy egy igazi, tűzben edzett fémistennő lakozik bennem, aki csak a megfelelő hívószóra vár, hogy kiszabadulhasson – hiszen babás arcom, törékeny alkatom ellenére már egy fekete, szegecses bőrnadrág láttán a bugyim is rögtön felizzott. Előfordult, hogy spontán idegbaj tört rám egy buliban, mert megszólított egy hosszú hajú srác, de nem sokkal később kiderült róla, hogy nem is rocker. Sőt, mivel az első barátomat azért dobtam ki, mert rám szólt, hogy ,,Halkítsd már le azt a szart!”, teljesen biztos voltam benne, hogy acélozott méhben fogant tündérleány vagyok.
Egy koncertélményemnek köszönhetően el is jött a várva várt pillanat, amikor egyetlen este alatt metálhercegnővé váltam. Afféle született vérrajongóként az első sorban őrjöngtem, mikor a kedvenc dalom után a frontember beleszólt a mikrofonba, hogy a következő számot annak a cuki, szőke lánynak küldi az első sorban, aki szívószállal issza a meggysörét. Hiába vettem elő a legdémonibb tekintetemet, egyszerűen kinevetett; mondjuk dühösen se nézhetek ki félelmetesebbnek, mint egy meghúzott bajszú kiscica. A mellettem álló pasi fuldokolva röhögött – legszívesebben képen töröltem volna az idiótáját, de mivel a sörömet is fognom kellett, hagytam a fenébe.
Elhatároztam viszont, hogy megtanulok velőtrázóan hörögni, és ha legközelebb valaki beszól vagy kinevet, azonnal kopaszra hörgöm a fejét.
Koncert után bementem tehát a női mosdóba, hogy minden lendületemet és dühömet az első hörgésembe adhassam. A mosdó üres volt, de azért megköszörültem a torkomat, és ellenőrzésképpen kinyögtem egy hellót. Szerencsére tényleg egyedül voltam, így gátlások nélkül csillogtathattam meg a sivár falaknak metálságom legjavát. Megkapaszkodtam az egyik mosdókagylóba, belenéztem a tükörbe, és egy mély levegővétel után hörögni kezdtem.
Az első hörimet a legnagyobb ördögnek, magának a sátánnak ajánlottam: sipítottam, üvöltöttem, szárazon gurguláztam, mindent beleadtam, amire emberi légzőszerv képes lehet. Egészen jól ment, amíg nem jött a súlyos felismerés, hogy a torkomból feltörő hang inkább minősíthetetlen kiabálás, mint igazi, mellkasrepesztő metálhörgés.
Rögtön abba is hagytam, mielőtt a torkom bevérzett volna vagy maradandó hangszálkárosodást szenvedek. A sötétség fejedelmétől pedig nagyon gyorsan elnézést kértem, amiért ilyen kínos helyzetbe merészeltem hozni. Ekkor láttam meg a tükörben, hogy az egyik fülke ajtaja kinyílik, és egy kövér, szemüveges lány lép ki az ajtó mögül. Tekintete riadt volt, kezével a felsőjét gyűrögette.
– Ugye nem fogsz bántani? – kérdezte elcsukló hangon.
Méltóságteljesen megráztam a fejem, mire a lány kiszaladt a mosdóból.
Rettentően elszégyelltem magamat, hogy így megrémítettem, ugyanakkor büszke is voltam magamra: végre akadt valaki, aki megijedt tőlem. Egyetlen mozdulattal lehúztam a vállamról a pólómat, és a tükörben megnéztem a hiányzó bal karom helyét. Úgy döntöttem, csináltatok egy eddie-s tetoválást a hegre – csak épp jó nagy mellekkel. És Meddie-nek fogom hívni.
Metálos lelkem számára ez volt az első, igazi lépés a rockmennyországba vezető, szegecsekkel kivert lépcsősoron.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. május 23-i számában.)
Abban az évben Kythira görög szigeten töltöttem a nyarat. Egy a hét ion sziget közül, az egyik csendes sziget partján. Egy svéd nőt kerestem, azért mentem Kythirára. Azt képzeltem, Annelie a neve, hosszú lábú, magas, vékony, szőke és kék szemű, az arcbőre pedig feszes, edzett és barna, mert Indiából jött és sós, nedves szél meg forró nap érte.
Pali is azok közé a meghasonlott európaiak közé tartozott, akik képesek megfogalmazni sebeiket, de begyógyítani már nem tudják őket. Ezért vett feleségül egy teológust, nemzett neki gyermeket és szokott le a heroinról. Ahogy mondani szokta: aki a krisztusi kor előtt nem hal bele a rakendrollba, annak utána már nem illik.
Ezek a rózsák szúrnak. A kékek nem annyira, mint a feketék, de a vörösek nagyon. Emlékszem a sorrendre, azt hiszem, de most mind fekete. És ha a levéltetű betegséget terjeszt? Bár lenne itt fikusz. Valaha olvastam egy könyvet, ahol cigit nyomtak el rajta. Olajfa, ciprusfa, egérfarkfű. Van belőle vagy tíz. Kicsi ez a hely.
Már három napja nyaraltunk Trapaniban, mire eljutottam a templomba. Az első két napon teljesen lefoglalt a strand: szó esett ugyan arról, hogy meg kellene nézni a város történelmi nevezetességeit is, de a mediterrán nyár kiszívta belőlünk a kíváncsiságot és az energiát, úgyhogy csak hevertünk a homokon vagy lebegtünk a sós hullámokon, beszereztük a nyaralás első napégését, és a hőség ellen fagylaltot nyaltunk literszám.
Bandában volt a legkönnyebb.
Bandában követni a legerősebbeket, akiket nemcsak könnyű, de jó is volt követni. Jó volt ugyanazt tenni, mint ők. Átgázolni a patakon. Felmászni a meredek homokparton. Elindulni a barackfák piros sárga, zöld fényjelzései felé. Felmászni a rücskös törzsön. Habzsolni a tiltott gyümölcs édes gömbjeit. Kinevetni az öregasszony és a nyomában bicegő öregember siránkozását.
Hervadó rózsa volt már Bercsényiné, az egykor híres szépasszony, arcbőre, mint a pergamen, háta meggörbült, vállai előreestek, s a keze is reszketett, amikor kézcsókra nyújtotta a gavallérnak. Csak szív alakú szája, ovális szeme és büszke orrának íve őrizte hajdani, tündöklő szépségét.
Zsuzsi nem sokat törődött az etikett szabályaival, két hatalmas csókot cuppantott Kelemen arcára, amitől az még nagyobb zavarba jött.
Mr. Keaton már egy ideje nem találta a helyét a világban, így nem bánta, hogy meghalt.
Minden olyan hirtelen történt. Néhai asszonya szavajárása jutott eszébe. Mr. Keaton felesleges, már-már kedvezőtlen tulajdonsága volt, hogy a legváratlanabb szituációkban tudta benyögni családtagjai és ismerősei aforizmáit, de azok értelme legtöbbször nem képzett szoros kohéziót azzal az eseménnyel, amelynek kapcsán előhívta őket.
Végh Rezső félkopasz, 44 éves műszerész arckönyvüzenetnek örül, osztálytalit szerveznek az agilisabb ráérősök, akiknek valamiért fontos (vagy önmagukért, esetleg egyebekért) egy rég kimúlt közösség. Pontosítok: Végh Rezső, a félkopasz, egyébként (önmaga szerint is) dögunalmas műszerész előbb örül, majd aggódni kezd. Aggódni kezd, ugyanis megijed, mit is fog majd mondani ezeknek magáról.
Volt egyszer, hol nem volt egy medvebocs, aki repülni szeretett volna. Nézegette, hogyan köröznek a madarak az égbolt magasában, látta, hogyan rugaszkodnak el a fákról, és minden vágya az volt, hogy ő is ezt tehesse. „A medvék nem tudnak repülni”, ismételgette neki az apukája, előbb derülve, szelíd szóval, aztán egyre ingerültebben fia kívánsága hallatán.
Ősszel válik csak igazán nyüzsgő életté a völgy! Férfiak jönnek puttonyokkal, asszonyok színes fejkendőkkel és vödrökkel, szedik a szőlőt, még az aprócska gyerekek is beállnak az apjuk vagy anyjuk mellé a sorokba. A mézédes fürtöket behordják présházaikba, beletapossák vagy darálják ásító nagy kádjaikba. Mámoros méhek és darazsak keringenek a nektárt illatozó must fölött.