Egy istennő állta el az Opera szalonjának ajtaját, de még csak hozzá sem akart érni.
Armand tekintetével utat kért és belépett a zsúfolt, levegőtlen szalonba. A nők egyszerre kapták fel a fejüket, mint akik megérkezésük pillanata óta arra várnak, hogy a fiatalember megjelenjen. Vállával udvariasan tolta el az embereket maga elől, miközben a hölgyek le nem vették szemüket szoborszabású arcáról. Mellüket előretolva, kívánatos akadályként állták útját a fiatalembernek, aki meglepő könnyedséggel surrant át a kicicomázott nők tömegén. Rezzenéstelen arccal szívta a pipadohánytól, a nőcskék illatszerével keveredett sült haltól és az emberszagtól megromlott levegőt. Vágyakozó, titokzatos kezek érintették testét, amíg haladt előre.
A hatalmas rózsafaasztal rogyásig volt gyümölcsökkel, tortákkal és egy megkezdett, ízléstelenül feldíszített sültmalaccal. Kegyetlen, vidám mosoly futott végig Armand ajkán, miközben az asztalterítő rojtjával játszadozott. Végigsimított a selyemvirágokkal tarkított abroszon. Épp amikor diszkréten benézett volna az asztal alá, Madame Duran lépett oda hozzá, kezében konyakospohárral. Az asszony szabad, meztelen kézfejét a fiatalember elé nyújtotta. Armand udvariasan kezet csókolt, majd rápillantott. Habár enyhén zöldben játszott az arcszíne, az a fajta nő volt, aki igazán kellemes látványt nyújtott. Az asszony szemével bizalmas dolgokat súgott neki, de a fiatalember nem vágyott efféle titkokra. Sem úrinők, sem rendes polgárlányok simogatására, sem közönséges utcalányok forró csókjaira. Ám amikor tapintatosan odébbállt volna, egy fiatal lány érintette meg a vállát.
– Armand!
A fiatalember – efféle csecsebecséket nem gyűjtő – műbarát kíváncsiságával nézegette. Elbűvölő teremtés volt, gyengéd és meleg, cirógatnivaló szőkeség. Épp hogy ki kell volna nyújtania a kezét, és leszakítani a lányt, mint valami friss virágot.
– Nem keresett, pedig megígérte! – Armand szemlátomást kutatott emlékei közt, majd homályosan ugyan, de visszaemlékezett, hogy valahol már látta a fiatal lány arcát.
– Végül eljött? Micsoda meglepetés! – Egy vörös, kissé potrohos hölgy termett a fiatalember és a szőke tünemény között, akit kishíján arcon vágott csipkelegyezőjével. Armand igyekezett volna mondani valamit az előtte sorakozó, csillogó tekintetű hölgyeknek, de mivel semmi sem jutott eszébe, töltött két pohár pezsgőt és odanyújtotta nekik.
Egyre többen gyűltek a fiatalember köré. Voltak, akiket ismert és voltak, akiket bárcsak elfelejthetett volna. Miközben a nők Párizsról, a Szajnáról, divatról, külföldi szórakozásokról és egyéb kézenfekvő, banális témákról fecsegtek, Armand elképedve nézte, ahogy az egyik pezsgővel teli pohárban egy légy fuldoklik. A hangok zűrzavara olyan vadul csapkodta Armand dobhártyáját, hogy feje egészen megfájdult. Ekkor valaki határozottan rámarkolt a férfi ágyékára, ám ő egyáltalán nem volt kíváncsi, kihez tartozik a mohó kéz: közönyös mosollyal nyugtázta az érintést, majd elhúzódott. Egyre szűkült a hölgykoszorú, a fiatalember combját a rózsafaasztal vastag, lekerekített sarkához nyomták. Armand hirtelen felszisszent, majd kecses ugrással újra a tömegben termett, és kifele igyekezett a szalonból.
– Elnézést hölgyeim, szívok egy kis friss levegőt! – Színpadias kézlendítéssel elköszönt közönségétől, mintha csókot dobna. Ez szemlátomást feltüzelt néhány hölgyet, akik – mint a cilinderből kiugró nyulak – halk sikkantások kíséretében sebesen követték a makacsul tolongó sokaságba.
Miközben Armand kipréselte magát a szalonból, majdnem átesett egy karcsú, barna nőn. Mellkasa a csillámportól ezüstösen fénylett, szénnel kihúzott szemét sötétre satírozott szemöldök boltozta be. A nő megnyalta vörösre festett, cserepes ajkát, és ettől úgy tűnt, mintha frissen vágott sebet viselt volna.
– Jön a második felvonás! Belopódzhatok a páholyodba? – kérdezte bizalmas, szelíd hangon, miközben vékony, izmos lábát kidugta felsliccelt szoknyájából. A fiatalember szerette a csinos lábakat, de ez a villantás hidegen hagyta. Emlékezett a nőre, már több alkalommal visszautasította.
– Ideje volna, hogy megöljelek! – Egy másodpercig némán meredtek egymásra, majd hangosan felnevettek. Armand megsimította a kurtizán arcát és lendületesen elindult a folyosón. Lesietett a vörös szőnyeggel borított márványlépcsőn és a legelső ajtón, amit megpillantott, bevágódott.
Az Opera belső udvarára keveredett, ahol még sosem járt – pedig azon kevés emberek közé tartozott, akik valóban az ünnepi hangulat és zenei élmény kedvéért váltottak bérletet. Végre egyedül volt. Komótosan körbesétált a négyzetalakú ívtornác alatt, ahol gázlámpák világították meg a fehér és ezüst mozaikcsempével kirakott falakat.
A belső udvaron mindössze egy hosszú tölgyfaasztal, bársonyfotelek, néhány nagy cserép babérrózsa és egy kis kőmedence állt. A friss levegő és a virágzó növények illata megnyugtatta. Armand kilépett a tornác alól és az udvar közepére épített, aranyozott szélű medencéhez sétált. A víz tetején friss rózsaszirmok lebegtek, a fenekén pénzérmék csillogtak és néhány hatalmas, vörös-fekete foltos koi ponty úszkált benne. Mellényéből elővett egy érmét és ujjai között türelmetlenül forgatni kezdte. Szemét behunyta és közben erősen koncentrált. Miután megcsókolta az érmét, a medencébe dobta.
Aztán a hosszú tölgyfaasztalra pillantott, melyet gyöngyös selyemposztóval takartak le, és megnyalta az ajkát. A könnyű selymen kirajzolódó, éles körvonalak láttán felsóhajtott. Odasétált az asztalhoz, mutatóujját lassan végighúzta a finom anyagon, majd gyors mozdulattal lerántotta róla a posztót. Egy ideig állt, meredten nézte a bútordarabot, majd leült az egyik fotelbe. Amikor érezte, hogy a fotel rugalmas, puha anyaga meghajlik alatta, kényelmesen hátradőlt. Élvezte a bútordarab támogató ölelését, melynek vörösbársonnyal bevont háta és karfája olyan gyöngéden fogta körül, mintha valami új, varázslatos dolog venné a birtokába. A lecsupaszított asztalra pillantott. A bútordarab szélét aprólékosan kifaragott levelek díszítették, melyek aranyozott nyelvként, kecsesen borultak vissza annak lakkozott lapjára. Armand felszisszent, majd tekintete az asztal tökéletesen ívelt, karcsú lábára siklott – és ágyéka hirtelen megfeszült.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. október 10-i számában.)
Nem tudtam meg, milyen becsmérlő kifejezés lett volna, melyet dühöngő elméje és a mentálhálójába ültetett Hermes 6000 nyelvi program kigenerált volna a megsértésemre. Amikor beütöttem a manuális irányításhoz szükséges vizuális felületet megjelenítő kódot, és az űrhajóm elülső ablaka elől felhúzódott a Tannhäuser-acél védőmembrán, mindketten felordítottunk. A megaüvegre fekete, sűrű szemipermeábilis anyag bőséges adagja csapódott.
Alig nyitott be a második emeleti lakásba, már az előszobából érezte azt a markáns szagot. Valami új tisztítószer? Vagy Melinda mosószert váltott? A lakásban szokatlanul nagy volt a csend – a felesége általában zenét hallgat, ha egyedül van –, lehet, hogy még haza sem ért a bevásárlásból? Hétvégén mindig hosszabb a sor a kasszáknál, futott át a fején, miközben hátizsákját felakasztotta az előszobafogasra, és cipőjét behajította a gardróbba.
Sofőrként értem a dolgom, mégis sikerült koccannom farolás közben. Annyira minimális volt a súrlódás, szinte észre sem vettem. A visszapillantó tükörben pedig azt láttam, hogy integetnek nekem. Jó, gondoltam, milyen kedves, s én is hevesen visszaintegettem, majd kiszálltam. Mosollyal az arcomon. Az integető nő hisztijét látva ez a mosoly egyre csak terebélyesedett.
A vármegyei áthelyezésekkel járó gyakori vándorlások során is megmaradt a családban az a határozott felfogás, hogy az életben csak úgy lehet érvényesülni, ha a férfiember orvosnak tanul. Bárhová kerüljön is, tanyacsoportokra vagy nagyvárosba, mindig szükség lesz rá, és mindenütt megbecsült tagja lesz a közösségnek, amelyben él. Így került haza nagyapa is az isonzói csatából a század elején, s így lett apám is a front mögötti Alekszejevka hadiorvosa a Donkanyari csatának, ahonnan a visszavonulókkal menekült meg.
Az építész nem értett sokat az egészből. Csak ült és bambán hörpölte a sörét. Hogyan lett egyszerre adósa az adóhatóságnak, ha másfél hete még azzal a jó hírrel ajándékozta meg a könyvelője, hogy jelenleg nincsen tartozása, tehát se pozitív, se negatív irányba nem billen az a rusnya mérleg. Akkor még, abban a mérsékelten vidám pillanatában Albee darabjának a címe is beugrott neki: Kényes egyensúly. Most meg itt ül, a söre egyre keserűbb. Már nem is igen ízlik. Ahogy semmi se körülötte.
Az öregasszony görnyedt háta és botjának koppanásai hangtalan sikolyt tükröztek, habár a járókelők csak egy keresztet láttak, ha messziről követték tekintetükkel az útját. A temető felé botorkált. Néha egy-egy jajszó elhagyta ugyan az ajkait, de ezt senki sem hallotta. A felhők föntről figyelték a jelenetet. Rámosolyogtak, amikor széttárták uszályukat, s hagyták, hogy a nap megsimogassa meggyötört csípőit.
Amikor anyám azt mondta, gonosz vagyok és kíméletlen, megrendültem, mert magamtól is foglalkoztatott a dolog. Nem volt dühös. Nyugodtan mondta. Mint aki alaposan megrágta, át gondolta a dolgot.
Te senkit sem szeretsz. Magadat sem. Gonosz vagy és kíméletlen.
Már háromnegyed éve ül éjjelenként ebben a cigarettafüsttel átitatott, rosszul világított, kopott őrszobában. Ide is csak ismeretsége révén, gyermekkori barátjának közbenjárásával alkalmazták, amikor a történtek után a gyülekezet érthető módon nem fogadta be, igaz, ő sem érezte volna már jól magát az új parókián. A püspökségben is nagyot csalódott, hiszen számára érthetetlenül a legkisebb segítő szándék nélkül teljesen magára hagyta, egyházon kívül, munka nélkül.
Anyám azt mondta, hogy menjünk, már az első nap. Először csak én jöttem. Akkor még nyitva volt a határ. Erzsike, a feleségem, és a kislányunk, Vicuska otthon maradtak édesanyámmal. Sor volt a határon, legalább öt órát kellett állni, mire átértünk. Az ukrán határőr mogorvább volt a szokottnál, de átengedett. A magyar oldalon meglepően kedvesen fogadtak. Kint, a határ szélén több ezer ember állt. Oroszok, ukránok, magyarok. Fotósok, tévések tolakodtak. Civilek szendvicset és vizet osztogattak. Bármerre néztem, kamerák vettek körül.