– Bocsánat, de ez az én helyem.
A férfi felkapta a fejét. Már éppen elbóbiskolt volna, amikor meghallotta maga mellett a mély, rekedtes hangot. Sötét volt a buszon, de az elsuhanó utcalámpák fényében ki tudta venni, hogy egy nagydarab öregember áll előtte. Nem szívesen szállt volna vele vitába, holott tudta, hogy a késői járaton legfeljebb öten-hatan utaznak, így egy bizonyos ülőhely követelése az öregember részéről puszta kicsinyeskedés. Átadta neki a helyet, és leült mellé.
– Köszönöm – mormolta az öregember, közben nehézkesen helyezkedett. A férfi észrevette, hogy csak a jobb karját használja, a másikat nem tudja mozgatni. – Néha már azt hiszem, csak álmodok, de az ilyen véletlenek, mint hogy maga a helyemre ül, bizonyosságot adnak róla, hogy ez a valóság.
A férfi alig fért el a termetes ember mellett, ez a váratlan vallomás pedig még inkább feszélyezetté tette. Hümmögő hangot adott, hogy ne hagyja válasz nélkül, majd lehunyta a szemét. Kis idő múltán azonban az öregember ismét megszólalt.
– Én mindig itt ülök, ezen a buszon, ezen a helyen. Ha az emberrel történik valami, utána nehezen engedi el. Folyton azon töpreng, mit lehetett volna másképp csinálni. Én is már több százszor átéltem ezt az egészet, mégsem jövök rá, mi a szerepem benne. – Hirtelen cinkos suttogással fordult a férfihoz. – Most például nem húztam trikót az ingem alá, így fél perccel korábban értem a ki buszmegállóba.
Ábrázata torz vigyorba fordult. A férfi ekkor látta meg, hogy a fél arca le van bénulva. A szája csak jobb oldalra húzódott, és szemei közül is csak a jobb kerekedett ki, a másik kifejezéstelen maradt.
– Elnézést, de nem értem – mondta bizalmatlanul a férfi.
– Persze, látszólag semmi értelme. Hiszen mi köze lehet az öltözékemnek a busz menetidejéhez? Semmi! De minden összefügg, én már rájöttem! Talán éppen ez lesz a kulcs. Vagy az, hogy maga a helyemre ült, az időt ez is befolyásolja. Nézzen az órára! Ha a következő megállóba menetrend szerint érkezünk, akkor nyertünk. – Beszéd közben nyál gyűlt a szája bal sarkába, amit most megszokott mozdulattal az inge ujjába törölt.
Csendben figyelték a busz zölden világító óráját. Habár a férfi megállapítása magában az volt, hogy az öregember részeg lehet vagy gyengeelméjű, az izgatottsága rá is átragadt. Mindketten szinte remegtek. A számlap végül váltott, és a busz egy percet késett.
– Kár – mondta a férfi.
– Kár. Tehát nem ez volt a megoldás. Így a vonattal egy időben fogunk odaérni.
– Ez biztos?
– Mindig így történik. Próbálok rájönni, mit tehettem volna, hogy megelőzzem a tragédiát, de egyszerűen nem találom a megoldást. Néha már úgy érzem, nincs is befolyásom az eseményekre. Akárhogy is igyekszem, mindig ugyanakkor érünk oda, mint az a fránya vonat.
– Ön szerint balesetet fogunk szenvedni?
– Hiszen ez egyértelmű – vigyorodott el ismét az öregember. – Pontosan úgy haladunk előre az időben, ahogy akkor. Minden ugyanúgy fog történni. A vasúti jelzőlámpa fehéren villog, a buszsofőr nem lassít, a sötétből pedig egyszer csak puff, belénk jön egy tehervonat.
A férfi mosolyogva ingatta a fejét.
– Nem hiszem, hogy ez meg fog történni – mondta, mire az öregember arca elkomorodott.
– Ne haragudjon, de egyedül én éltem túl a tragédiát. Én tudom a legjobban, hogy mi fog történni.
A férfi gondolkodóba esett. Akármennyire is észszerűtlennek tartotta a dolgot, aggodalom tört rá, és az utat lesve folyton a villogó fehér jelzőfényt kereste. Az időre gondolt, és arra, mennyire nem számít, hogy most történik a baleset, vagy évekkel ezelőtt, ha azon a buszon ül, amelyikbe a vonat beleütközik, az egyetlen, ami számít, hogy a vesztébe rohan. Az öregember lesz az egyetlen túlélő. Nyilvánvaló, hogy az arca és a karja lebénult, hiszen halálosan megsebesült. Mindegy, hogy az idő mely pontján, a lényeg az, hogy neki van bizonyítéka arról, hogy a teste tovább él a baleset után. A férfinak viszont nincsen.
Megköszörülte a torkát, és feltette a számára legfontosabb kérdést.
– Én is ott voltam a buszon, amikor történt?
Az öregember lenézően felelt.
– Uram, ez a szerencsétlenség rajtam kívül mindenkivel csak egyszer fordul elő. Én azért vagyok itt, hogy rájöjjek, mi a bűnöm, de ez egészen személyes. Ha egyszer sikerül, megmenekülünk.
A férfinak ekkor elfogyott a türelme. Felpattant a helyéről, és a sötétben tapogatózva megkereste a vészjelzőt.
– Hogy maga milyen gyáva – szidta le az öregember. – Nem ez a megoldás.
A buszsofőr félreállt, felkapcsolta az utastér lámpáit, és hátrakiabált. Minden szem értetlenül a férfira szegeződött. Ő egy darabig csak motyogott valamit, majd elnézést kért. Azt mondta, rosszul van, fülledt a levegő.
– Szólhatott volna. Ezért nem kell megállítani a buszt – felelte a sofőr, és kinyitotta a tetőablakokat.
A férfi visszaült a helyére. Az öregember többet nem szólt hozzá, kifelé nézett az ablakon. Néhány perc múlva áthajtottak a vasúti átkelőhelyen, a lámpák fehéren villogtak, a síneken nem jött semmi.
Nem tudtam meg, milyen becsmérlő kifejezés lett volna, melyet dühöngő elméje és a mentálhálójába ültetett Hermes 6000 nyelvi program kigenerált volna a megsértésemre. Amikor beütöttem a manuális irányításhoz szükséges vizuális felületet megjelenítő kódot, és az űrhajóm elülső ablaka elől felhúzódott a Tannhäuser-acél védőmembrán, mindketten felordítottunk. A megaüvegre fekete, sűrű szemipermeábilis anyag bőséges adagja csapódott.
Alig nyitott be a második emeleti lakásba, már az előszobából érezte azt a markáns szagot. Valami új tisztítószer? Vagy Melinda mosószert váltott? A lakásban szokatlanul nagy volt a csend – a felesége általában zenét hallgat, ha egyedül van –, lehet, hogy még haza sem ért a bevásárlásból? Hétvégén mindig hosszabb a sor a kasszáknál, futott át a fején, miközben hátizsákját felakasztotta az előszobafogasra, és cipőjét behajította a gardróbba.
Sofőrként értem a dolgom, mégis sikerült koccannom farolás közben. Annyira minimális volt a súrlódás, szinte észre sem vettem. A visszapillantó tükörben pedig azt láttam, hogy integetnek nekem. Jó, gondoltam, milyen kedves, s én is hevesen visszaintegettem, majd kiszálltam. Mosollyal az arcomon. Az integető nő hisztijét látva ez a mosoly egyre csak terebélyesedett.
A vármegyei áthelyezésekkel járó gyakori vándorlások során is megmaradt a családban az a határozott felfogás, hogy az életben csak úgy lehet érvényesülni, ha a férfiember orvosnak tanul. Bárhová kerüljön is, tanyacsoportokra vagy nagyvárosba, mindig szükség lesz rá, és mindenütt megbecsült tagja lesz a közösségnek, amelyben él. Így került haza nagyapa is az isonzói csatából a század elején, s így lett apám is a front mögötti Alekszejevka hadiorvosa a Donkanyari csatának, ahonnan a visszavonulókkal menekült meg.
Az építész nem értett sokat az egészből. Csak ült és bambán hörpölte a sörét. Hogyan lett egyszerre adósa az adóhatóságnak, ha másfél hete még azzal a jó hírrel ajándékozta meg a könyvelője, hogy jelenleg nincsen tartozása, tehát se pozitív, se negatív irányba nem billen az a rusnya mérleg. Akkor még, abban a mérsékelten vidám pillanatában Albee darabjának a címe is beugrott neki: Kényes egyensúly. Most meg itt ül, a söre egyre keserűbb. Már nem is igen ízlik. Ahogy semmi se körülötte.
Az öregasszony görnyedt háta és botjának koppanásai hangtalan sikolyt tükröztek, habár a járókelők csak egy keresztet láttak, ha messziről követték tekintetükkel az útját. A temető felé botorkált. Néha egy-egy jajszó elhagyta ugyan az ajkait, de ezt senki sem hallotta. A felhők föntről figyelték a jelenetet. Rámosolyogtak, amikor széttárták uszályukat, s hagyták, hogy a nap megsimogassa meggyötört csípőit.
Amikor anyám azt mondta, gonosz vagyok és kíméletlen, megrendültem, mert magamtól is foglalkoztatott a dolog. Nem volt dühös. Nyugodtan mondta. Mint aki alaposan megrágta, át gondolta a dolgot.
Te senkit sem szeretsz. Magadat sem. Gonosz vagy és kíméletlen.
Már háromnegyed éve ül éjjelenként ebben a cigarettafüsttel átitatott, rosszul világított, kopott őrszobában. Ide is csak ismeretsége révén, gyermekkori barátjának közbenjárásával alkalmazták, amikor a történtek után a gyülekezet érthető módon nem fogadta be, igaz, ő sem érezte volna már jól magát az új parókián. A püspökségben is nagyot csalódott, hiszen számára érthetetlenül a legkisebb segítő szándék nélkül teljesen magára hagyta, egyházon kívül, munka nélkül.
Anyám azt mondta, hogy menjünk, már az első nap. Először csak én jöttem. Akkor még nyitva volt a határ. Erzsike, a feleségem, és a kislányunk, Vicuska otthon maradtak édesanyámmal. Sor volt a határon, legalább öt órát kellett állni, mire átértünk. Az ukrán határőr mogorvább volt a szokottnál, de átengedett. A magyar oldalon meglepően kedvesen fogadtak. Kint, a határ szélén több ezer ember állt. Oroszok, ukránok, magyarok. Fotósok, tévések tolakodtak. Civilek szendvicset és vizet osztogattak. Bármerre néztem, kamerák vettek körül.