– Bocsánat, de ez az én helyem.
A férfi felkapta a fejét. Már éppen elbóbiskolt volna, amikor meghallotta maga mellett a mély, rekedtes hangot. Sötét volt a buszon, de az elsuhanó utcalámpák fényében ki tudta venni, hogy egy nagydarab öregember áll előtte. Nem szívesen szállt volna vele vitába, holott tudta, hogy a késői járaton legfeljebb öten-hatan utaznak, így egy bizonyos ülőhely követelése az öregember részéről puszta kicsinyeskedés. Átadta neki a helyet, és leült mellé.
– Köszönöm – mormolta az öregember, közben nehézkesen helyezkedett. A férfi észrevette, hogy csak a jobb karját használja, a másikat nem tudja mozgatni. – Néha már azt hiszem, csak álmodok, de az ilyen véletlenek, mint hogy maga a helyemre ül, bizonyosságot adnak róla, hogy ez a valóság.
A férfi alig fért el a termetes ember mellett, ez a váratlan vallomás pedig még inkább feszélyezetté tette. Hümmögő hangot adott, hogy ne hagyja válasz nélkül, majd lehunyta a szemét. Kis idő múltán azonban az öregember ismét megszólalt.
– Én mindig itt ülök, ezen a buszon, ezen a helyen. Ha az emberrel történik valami, utána nehezen engedi el. Folyton azon töpreng, mit lehetett volna másképp csinálni. Én is már több százszor átéltem ezt az egészet, mégsem jövök rá, mi a szerepem benne. – Hirtelen cinkos suttogással fordult a férfihoz. – Most például nem húztam trikót az ingem alá, így fél perccel korábban értem a ki buszmegállóba.
Ábrázata torz vigyorba fordult. A férfi ekkor látta meg, hogy a fél arca le van bénulva. A szája csak jobb oldalra húzódott, és szemei közül is csak a jobb kerekedett ki, a másik kifejezéstelen maradt.
– Elnézést, de nem értem – mondta bizalmatlanul a férfi.
– Persze, látszólag semmi értelme. Hiszen mi köze lehet az öltözékemnek a busz menetidejéhez? Semmi! De minden összefügg, én már rájöttem! Talán éppen ez lesz a kulcs. Vagy az, hogy maga a helyemre ült, az időt ez is befolyásolja. Nézzen az órára! Ha a következő megállóba menetrend szerint érkezünk, akkor nyertünk. – Beszéd közben nyál gyűlt a szája bal sarkába, amit most megszokott mozdulattal az inge ujjába törölt.
Csendben figyelték a busz zölden világító óráját. Habár a férfi megállapítása magában az volt, hogy az öregember részeg lehet vagy gyengeelméjű, az izgatottsága rá is átragadt. Mindketten szinte remegtek. A számlap végül váltott, és a busz egy percet késett.
– Kár – mondta a férfi.
– Kár. Tehát nem ez volt a megoldás. Így a vonattal egy időben fogunk odaérni.
– Ez biztos?
– Mindig így történik. Próbálok rájönni, mit tehettem volna, hogy megelőzzem a tragédiát, de egyszerűen nem találom a megoldást. Néha már úgy érzem, nincs is befolyásom az eseményekre. Akárhogy is igyekszem, mindig ugyanakkor érünk oda, mint az a fránya vonat.
– Ön szerint balesetet fogunk szenvedni?
– Hiszen ez egyértelmű – vigyorodott el ismét az öregember. – Pontosan úgy haladunk előre az időben, ahogy akkor. Minden ugyanúgy fog történni. A vasúti jelzőlámpa fehéren villog, a buszsofőr nem lassít, a sötétből pedig egyszer csak puff, belénk jön egy tehervonat.
A férfi mosolyogva ingatta a fejét.
– Nem hiszem, hogy ez meg fog történni – mondta, mire az öregember arca elkomorodott.
– Ne haragudjon, de egyedül én éltem túl a tragédiát. Én tudom a legjobban, hogy mi fog történni.
A férfi gondolkodóba esett. Akármennyire is észszerűtlennek tartotta a dolgot, aggodalom tört rá, és az utat lesve folyton a villogó fehér jelzőfényt kereste. Az időre gondolt, és arra, mennyire nem számít, hogy most történik a baleset, vagy évekkel ezelőtt, ha azon a buszon ül, amelyikbe a vonat beleütközik, az egyetlen, ami számít, hogy a vesztébe rohan. Az öregember lesz az egyetlen túlélő. Nyilvánvaló, hogy az arca és a karja lebénult, hiszen halálosan megsebesült. Mindegy, hogy az idő mely pontján, a lényeg az, hogy neki van bizonyítéka arról, hogy a teste tovább él a baleset után. A férfinak viszont nincsen.
Megköszörülte a torkát, és feltette a számára legfontosabb kérdést.
– Én is ott voltam a buszon, amikor történt?
Az öregember lenézően felelt.
– Uram, ez a szerencsétlenség rajtam kívül mindenkivel csak egyszer fordul elő. Én azért vagyok itt, hogy rájöjjek, mi a bűnöm, de ez egészen személyes. Ha egyszer sikerül, megmenekülünk.
A férfinak ekkor elfogyott a türelme. Felpattant a helyéről, és a sötétben tapogatózva megkereste a vészjelzőt.
– Hogy maga milyen gyáva – szidta le az öregember. – Nem ez a megoldás.
A buszsofőr félreállt, felkapcsolta az utastér lámpáit, és hátrakiabált. Minden szem értetlenül a férfira szegeződött. Ő egy darabig csak motyogott valamit, majd elnézést kért. Azt mondta, rosszul van, fülledt a levegő.
– Szólhatott volna. Ezért nem kell megállítani a buszt – felelte a sofőr, és kinyitotta a tetőablakokat.
A férfi visszaült a helyére. Az öregember többet nem szólt hozzá, kifelé nézett az ablakon. Néhány perc múlva áthajtottak a vasúti átkelőhelyen, a lámpák fehéren villogtak, a síneken nem jött semmi.
Tél van, gyerekkorom hava, még minden csak most kezdődik. A kerekes kút mellett hóbabák sorakoznak, várják, hogy reggelre belepje őket a hó, annyira, hogy föl se lehessen már ismerni őket. De időnk van, ráérünk, gyúrunk helyettük újakat, nem számít a hideg, vörösre égeti kezünket a könnyen tapadó hó, ahogy formázzuk a hógyerekeket. A hóember nekünk még túl nagy, mi is magunkhoz mérjük a világot.
Amikor a zsákmány nagyon csapkodott a fedélzeten, Ankersen kedélyesen morogva biztatta, de ha valamelyik nagyobb tőkehal valahogy kiszabadult és visszacsúszott a tengerbe, hangosan átkozódni kezdett, húsz éve mindig pontosan ugyanazokkal a szavakkal. Nem szerette a csöndet, amikor nem az aznapi fogáshoz beszélt, rádióslágereket dúdolgatott. Régebben egy, az apjától, a szintén halász Hendriktől örökölt egyszerű fapipát tartott a foga között halászat közben, de három évvel ezelőtt egy viharban a tengerbe esett. Mivel úgyse gyújtotta meg soha, nem bánkódott a veszteségen, és nem is pótolta.
Sanyi, vegyed a melledre azt a gyereket! Hogy csináljak rólad szoptatós fotót a sajtónak, ha egész nap csak a sörösüveg van a kezedben? Maga meg tegye köréje a virágokat, meg az ajándékokat, hadd lássa mindenki, nálunk minden férfi meg van becsülve, ha szül. Van a disznóól mögött üres doboz, csomagoljon be még néhányat, jó nagy masnikat is tegyen rá, irigykedjenek csak a szomszédok.
Többféle tél létezik, de mindig egyféle hóval. Ez a hó karácsony után már igen magas, a szőlőkarók teteje látszik csak ki belőle. Az udvaron pedig még magasabbra tornyosul, mint bárhol, mert a kúthoz, pincéhez, ólakhoz és a kapuhoz vezető utakra hullott havat el kell dobálni.
Ültetek az angyallal egy felhő szélén, és hallgattatok. Odalent lassan leszállt az este, elcsendesedett a világ. Fények gyúltak szerteszét, mintha millió szentjánosbogár szállt volna le a földre. Távol, a hegyek alján, sűrű pelyhekben hullott a hó. Arra gondoltál, most nem szabad megszólalni, megtörni a varázst. Nem szabad megmoccanni sem, széttörni ezt a csodás állapotot.
Hanyatt fekszünk, fogjuk egymás kezét, karácsonyok emléke szeplőzi az eget. Fáradt csipkeangyalok, torzó csúcsdíszek, szomorúra kopott csengettyűk közül kikukucskál a tegnap, rászáradt mosolyok anyámtól, kihűlt simogatások apám tenyeréből. Hanyatt fekszünk öten, két felnőtt, három gyerek – koszorút kerít körénk a csendes tél.
Ha a Riska nem volna, nem tudom, hová lennénk – gondolja az öreg, és jóleső büszkeség tölti el. Riska a család eltartója, ellátja a gyereksereget tejjel, vajjal és túróval. No, de dédelgetik is ám az apróságok. Mindnek büszkesége a Riska. Nincs is még egy ilyen szép tehén a faluban.