Szombati Gréta: Megoldás

2022. január 14., 08:00
Takáts Márton: Casanova az alvilágban (repesztés, aquatinta, 35 × 50 cm, 2004)

– Bocsánat, de ez az én helyem.

A férfi felkapta a fejét. Már éppen elbóbiskolt volna, amikor meghallotta maga mellett a mély, rekedtes hangot. Sötét volt a buszon, de az elsuhanó utcalámpák fényében ki tudta venni, hogy egy nagydarab öregember áll előtte. Nem szívesen szállt volna vele vitába, holott tudta, hogy a késői járaton legfeljebb öten-hatan utaznak, így egy bizonyos ülőhely követelése az öregember részéről puszta kicsinyeskedés. Átadta neki a helyet, és leült mellé.

– Köszönöm – mormolta az öregember, közben nehézkesen helyezkedett. A férfi észrevette, hogy csak a jobb karját használja, a másikat nem tudja mozgatni. – Néha már azt hiszem, csak álmodok, de az ilyen véletlenek, mint hogy maga a helyemre ül, bizonyosságot adnak róla, hogy ez a valóság.

A férfi alig fért el a termetes ember mellett, ez a váratlan vallomás pedig még inkább feszélyezetté tette. Hümmögő hangot adott, hogy ne hagyja válasz nélkül, majd lehunyta a szemét. Kis idő múltán azonban az öregember ismét megszólalt.

– Én mindig itt ülök, ezen a buszon, ezen a helyen. Ha az emberrel történik valami, utána nehezen engedi el. Folyton azon töpreng, mit lehetett volna másképp csinálni. Én is már több százszor átéltem ezt az egészet, mégsem jövök rá, mi a szerepem benne. – Hirtelen cinkos suttogással fordult a férfihoz. – Most például nem húztam trikót az ingem alá, így fél perccel korábban értem a ki buszmegállóba.

Ábrázata torz vigyorba fordult. A férfi ekkor látta meg, hogy a fél arca le van bénulva. A szája csak jobb oldalra húzódott, és szemei közül is csak a jobb kerekedett ki, a másik kifejezéstelen maradt.

– Elnézést, de nem értem – mondta bizalmatlanul a férfi.

– Persze, látszólag semmi értelme. Hiszen mi köze lehet az öltözékemnek a busz menetidejéhez? Semmi! De minden összefügg, én már rájöttem! Talán éppen ez lesz a kulcs. Vagy az, hogy maga a helyemre ült, az időt ez is befolyásolja. Nézzen az órára! Ha a következő megállóba menetrend szerint érkezünk, akkor nyertünk. – Beszéd közben nyál gyűlt a szája bal sarkába, amit most megszokott mozdulattal az inge ujjába törölt.

Csendben figyelték a busz zölden világító óráját. Habár a férfi megállapítása magában az volt, hogy az öregember részeg lehet vagy gyengeelméjű, az izgatottsága rá is átragadt.  Mindketten szinte remegtek. A számlap végül váltott, és a busz egy percet késett.

– Kár – mondta a férfi.

– Kár. Tehát nem ez volt a megoldás. Így a vonattal egy időben fogunk odaérni.

– Ez biztos?

– Mindig így történik. Próbálok rájönni, mit tehettem volna, hogy megelőzzem a tragédiát, de egyszerűen nem találom a megoldást. Néha már úgy érzem, nincs is befolyásom az eseményekre. Akárhogy is igyekszem, mindig ugyanakkor érünk oda, mint az a fránya vonat.

– Ön szerint balesetet fogunk szenvedni?

– Hiszen ez egyértelmű – vigyorodott el ismét az öregember. – Pontosan úgy haladunk előre az időben, ahogy akkor. Minden ugyanúgy fog történni. A vasúti jelzőlámpa fehéren villog, a buszsofőr nem lassít, a sötétből pedig egyszer csak puff, belénk jön egy tehervonat.

A férfi mosolyogva ingatta a fejét.

– Nem hiszem, hogy ez meg fog történni – mondta, mire az öregember arca elkomorodott.

– Ne haragudjon, de egyedül én éltem túl a tragédiát. Én tudom a legjobban, hogy mi fog történni.

A férfi gondolkodóba esett. Akármennyire is észszerűtlennek tartotta a dolgot, aggodalom tört rá, és az utat lesve folyton a villogó fehér jelzőfényt kereste. Az időre gondolt, és arra, mennyire nem számít, hogy most történik a baleset, vagy évekkel ezelőtt, ha azon a buszon ül, amelyikbe a vonat beleütközik, az egyetlen, ami számít, hogy a vesztébe rohan. Az öregember lesz az egyetlen túlélő. Nyilvánvaló, hogy az arca és a karja lebénult, hiszen halálosan megsebesült. Mindegy, hogy az idő mely pontján, a lényeg az, hogy neki van bizonyítéka arról, hogy a teste tovább él a baleset után. A férfinak viszont nincsen.

Megköszörülte a torkát, és feltette a számára legfontosabb kérdést.

– Én is ott voltam a buszon, amikor történt?

Az öregember lenézően felelt.

– Uram, ez a szerencsétlenség rajtam kívül mindenkivel csak egyszer fordul elő. Én azért vagyok itt, hogy rájöjjek, mi a bűnöm, de ez egészen személyes. Ha egyszer sikerül, megmenekülünk.

A férfinak ekkor elfogyott a türelme. Felpattant a helyéről, és a sötétben tapogatózva megkereste a vészjelzőt.

– Hogy maga milyen gyáva – szidta le az öregember. – Nem ez a megoldás.

A buszsofőr félreállt, felkapcsolta az utastér lámpáit, és hátrakiabált. Minden szem értetlenül a férfira szegeződött. Ő egy darabig csak motyogott valamit, majd elnézést kért. Azt mondta, rosszul van, fülledt a levegő.

– Szólhatott volna. Ezért nem kell megállítani a buszt – felelte a sofőr, és kinyitotta a tetőablakokat.

A férfi visszaült a helyére. Az öregember többet nem szólt hozzá, kifelé nézett az ablakon. Néhány perc múlva áthajtottak a vasúti átkelőhelyen, a lámpák fehéren villogtak, a síneken nem jött semmi.