Gabrielle megszaporázta lépteit a girbegurba utcácska macskakövén. A párizsi Montmartre negyed lakói számára a Moulin de la Galette-ben tartott táncos összejövetel volt a hét legfontosabb eseménye. A lány nem szeretett volna lekésni róla.
Így is már javában folyt a mulatság, amikor odaért. Megigazította enyhén hullámos haját, gondosan lesimította világoskék ruháját, majd körülnézett. Bruno Goudek urat kereste tekintetével, akinek a meghívást köszönhette. A kerthelyiséget virágokkal és lampionokkal díszítették. A táncparkett zsúfolásig megtelt vidám párokkal, akik boldogan adták át magukat a szombat esti mulatságnak.
– Mademoiselle Pares! Örülök, hogy eljött! – kiáltotta Goudek úr, és üdvözlésképpen egy hosszú csókot lehelt a lány kezére, majd a karját nyújtotta. – Van kedve táncolni?
A hölgy válaszát meg sem várva már húzta is magával a sokadalomba. Gabrielle kacagva kapaszkodott Brunóba, ahogy vidáman suhantak a zene ritmusára.
Pár nappal ezelőtt még nem hitte, hogy eljuthat ebbe a bálba. A zsúfolt piacon véletlenül futott össze a barátnőjével. A cserfes Sophie lelkesen újságolta, hogy új festő költözött a környékre, egy bizonyos Goudek úr, aki modellt keres egyik festményéhez. Egy sötét hajú, vékony hölgyet szeretne lefesteni, és mivel Gabrielle pont ilyen, hát beajánlotta őt.
Gabrielle Pares fiatal kora ellenére nem félt a kihívásoktól, bátran elvállalta ezt a munkát. A szegénységben nem sok kitörési lehetőség adódott számára. Így amikor bekopogott az uraság ajtaján, határozottsága felkeltette Bruno Goudek figyelmét. Mivel addig egy megfelelő jelölt sem ajánlkozott, felfogadta Gabrielle-t.
Bruno Goudek a festés iránt érzett szenvedélye és mérhetetlen szabadságvágya miatt költözött a fővárosba. Egy bajtársával, Philippe Sorierrel együtt bérelte ki a művésznegyedben a Petite Fleur házat, ahol műtermét is berendezte. Bruno és Philippe gyerekkori pajtások voltak, az idők folyamán bensőséges barátság alakult ki köztük.
A lány rendszeresen eljárt a festőhöz, aki úriemberként viselkedett, és csak festett, csak festett rendíthetetlenül. Kezdetben nem sokat beszélgettek, csupán annyit, amennyi okvetlen szükséges volt a portréhoz. Goudek úr precízen dolgozott, Gabrielle pedig méltósággal viselte legújabb szerepét. Kis idő múlva a kettejük közti távolságtartás fokozatosan baráti viszonnyá alakult, és a mű befejeztével Bruno meghívta a kisasszonyt a szombati bálba.
Ahogy a kora nyári est éjszakába hajlott, úgy vált a táncparketten is egyre forróbbá a hangulat. A jeges italok helyett, hogy hűtötték volna, csak fokozták a mulatozók kedélyállapotát, és a szenvedély magával ragadott hölgyet, urat. Már senki nem foglalkozott egyegy félrecsúszott kalappal vagy hajtűvel, és ügyet sem vetettek a szomszéd táncolókra. Nem számított, ki honnan jött és mit csinált azelőtt.
Gabrielle is összesimulva táncolt Brunoval. Nem emlékezett már, mikor került ilyen bizalmasan közel táncpartneréhez, de nem bánta. Egyáltalán nem, sőt. Vére izzott, teste felhevült, alig tudta palástolni vonzódását a férfi iránt. Bruno egyre szorosabban tartotta, miközben kedves szavakat suttogott a fülébe. Mintha a szívük is felvette volna a zene ritmusát, egyszerre dobogott. Gabrielle érezte a férfi meleg leheletét a nyakán, és gyengéden közeledve finom, óvatos csókját. Bruno ezt követően kérdőn nézett rá, végül elindultak a ház irányába. A reménnyel és szenvedéllyel teli éjszakában ott vibrált a várakozás izgalma.
A lány már sokszor megfordult a tágas, padlástéri szobában, de ezúttal egyiküket sem érdekelte az ecset és a festőállvány. Hevességükben levertek néhány festéktartályt a polcról, és a fémdobozok irtózatos csörömpölése áthallatszott a szomszéd szobába is, ahol Philippe lakott. A lakótárs nem tudott úrrá lenni a kíváncsiságán, így elindult kideríteni a zaj okát.
Gabrielle talán az elfogyasztott italoktól, vagy a felfokozódott érzelmektől bódultan omlott Bruno karjába. Élvezte teste minden rezdülését, ahol az megérintette, és a férfi keze bizsergetően ott kalandozott minden porcikáján. A két test sürgetően még többet akart a másiktól. Ruhájukat letépve, egymást mohón csókolva új felfedezőutakra indultak. A forró éjszaka még jobban besűrűsödött, megtelve buja meglepetésekkel.
Gabrielle másnap reggel azt hitte, hogy csak álmodta az egészet. Annyira hihetetlennek tűnt mindez! Titkon viszont remélte, minden új tapasztalás, amit az éjszaka nyújtott, igaz volt. Óvatosan az ablak felé fordította a fejét, a felkelő nap első sugarai bágyadtan cirógatták Bruno arcát, aki időnként elégedetten horkantott egyet. A lány a fénytől kissé hunyorogva a másik irányba nézett, ahol a félhomályban egy csinos, chevron-bajuszú alak sziluettje körvonalazódott ki¬¬; Philippe mosolygott rá, huncutul.
Gabrielle felsóhajtott, apró keblei megremegtek, és felnézve a gerendás mennyezetre alig hallhatóan azt suttogta: Merci!
Távozáskor még diszkréten odasúgta Philippének:
– Úgy látom, te is olyan jól festesz, mint a barátod, Bruno...
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2022. augusztusi számában)
