Gabrielle megszaporázta lépteit a girbegurba utcácska macskakövén. A párizsi Montmartre negyed lakói számára a Moulin de la Galette-ben tartott táncos összejövetel volt a hét legfontosabb eseménye. A lány nem szeretett volna lekésni róla.
Így is már javában folyt a mulatság, amikor odaért. Megigazította enyhén hullámos haját, gondosan lesimította világoskék ruháját, majd körülnézett. Bruno Goudek urat kereste tekintetével, akinek a meghívást köszönhette. A kerthelyiséget virágokkal és lampionokkal díszítették. A táncparkett zsúfolásig megtelt vidám párokkal, akik boldogan adták át magukat a szombat esti mulatságnak.
– Mademoiselle Pares! Örülök, hogy eljött! – kiáltotta Goudek úr, és üdvözlésképpen egy hosszú csókot lehelt a lány kezére, majd a karját nyújtotta. – Van kedve táncolni?
A hölgy válaszát meg sem várva már húzta is magával a sokadalomba. Gabrielle kacagva kapaszkodott Brunóba, ahogy vidáman suhantak a zene ritmusára.
Pár nappal ezelőtt még nem hitte, hogy eljuthat ebbe a bálba. A zsúfolt piacon véletlenül futott össze a barátnőjével. A cserfes Sophie lelkesen újságolta, hogy új festő költözött a környékre, egy bizonyos Goudek úr, aki modellt keres egyik festményéhez. Egy sötét hajú, vékony hölgyet szeretne lefesteni, és mivel Gabrielle pont ilyen, hát beajánlotta őt.
Gabrielle Pares fiatal kora ellenére nem félt a kihívásoktól, bátran elvállalta ezt a munkát. A szegénységben nem sok kitörési lehetőség adódott számára. Így amikor bekopogott az uraság ajtaján, határozottsága felkeltette Bruno Goudek figyelmét. Mivel addig egy megfelelő jelölt sem ajánlkozott, felfogadta Gabrielle-t.
Bruno Goudek a festés iránt érzett szenvedélye és mérhetetlen szabadságvágya miatt költözött a fővárosba. Egy bajtársával, Philippe Sorierrel együtt bérelte ki a művésznegyedben a Petite Fleur házat, ahol műtermét is berendezte. Bruno és Philippe gyerekkori pajtások voltak, az idők folyamán bensőséges barátság alakult ki köztük.
A lány rendszeresen eljárt a festőhöz, aki úriemberként viselkedett, és csak festett, csak festett rendíthetetlenül. Kezdetben nem sokat beszélgettek, csupán annyit, amennyi okvetlen szükséges volt a portréhoz. Goudek úr precízen dolgozott, Gabrielle pedig méltósággal viselte legújabb szerepét. Kis idő múlva a kettejük közti távolságtartás fokozatosan baráti viszonnyá alakult, és a mű befejeztével Bruno meghívta a kisasszonyt a szombati bálba.
Ahogy a kora nyári est éjszakába hajlott, úgy vált a táncparketten is egyre forróbbá a hangulat. A jeges italok helyett, hogy hűtötték volna, csak fokozták a mulatozók kedélyállapotát, és a szenvedély magával ragadott hölgyet, urat. Már senki nem foglalkozott egyegy félrecsúszott kalappal vagy hajtűvel, és ügyet sem vetettek a szomszéd táncolókra. Nem számított, ki honnan jött és mit csinált azelőtt.
Gabrielle is összesimulva táncolt Brunoval. Nem emlékezett már, mikor került ilyen bizalmasan közel táncpartneréhez, de nem bánta. Egyáltalán nem, sőt. Vére izzott, teste felhevült, alig tudta palástolni vonzódását a férfi iránt. Bruno egyre szorosabban tartotta, miközben kedves szavakat suttogott a fülébe. Mintha a szívük is felvette volna a zene ritmusát, egyszerre dobogott. Gabrielle érezte a férfi meleg leheletét a nyakán, és gyengéden közeledve finom, óvatos csókját. Bruno ezt követően kérdőn nézett rá, végül elindultak a ház irányába. A reménnyel és szenvedéllyel teli éjszakában ott vibrált a várakozás izgalma.
A lány már sokszor megfordult a tágas, padlástéri szobában, de ezúttal egyiküket sem érdekelte az ecset és a festőállvány. Hevességükben levertek néhány festéktartályt a polcról, és a fémdobozok irtózatos csörömpölése áthallatszott a szomszéd szobába is, ahol Philippe lakott. A lakótárs nem tudott úrrá lenni a kíváncsiságán, így elindult kideríteni a zaj okát.
Gabrielle talán az elfogyasztott italoktól, vagy a felfokozódott érzelmektől bódultan omlott Bruno karjába. Élvezte teste minden rezdülését, ahol az megérintette, és a férfi keze bizsergetően ott kalandozott minden porcikáján. A két test sürgetően még többet akart a másiktól. Ruhájukat letépve, egymást mohón csókolva új felfedezőutakra indultak. A forró éjszaka még jobban besűrűsödött, megtelve buja meglepetésekkel.
Gabrielle másnap reggel azt hitte, hogy csak álmodta az egészet. Annyira hihetetlennek tűnt mindez! Titkon viszont remélte, minden új tapasztalás, amit az éjszaka nyújtott, igaz volt. Óvatosan az ablak felé fordította a fejét, a felkelő nap első sugarai bágyadtan cirógatták Bruno arcát, aki időnként elégedetten horkantott egyet. A lány a fénytől kissé hunyorogva a másik irányba nézett, ahol a félhomályban egy csinos, chevron-bajuszú alak sziluettje körvonalazódott ki¬¬; Philippe mosolygott rá, huncutul.
Gabrielle felsóhajtott, apró keblei megremegtek, és felnézve a gerendás mennyezetre alig hallhatóan azt suttogta: Merci!
Távozáskor még diszkréten odasúgta Philippének:
– Úgy látom, te is olyan jól festesz, mint a barátod, Bruno...
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2022. augusztusi számában)
Nem tudtam meg, milyen becsmérlő kifejezés lett volna, melyet dühöngő elméje és a mentálhálójába ültetett Hermes 6000 nyelvi program kigenerált volna a megsértésemre. Amikor beütöttem a manuális irányításhoz szükséges vizuális felületet megjelenítő kódot, és az űrhajóm elülső ablaka elől felhúzódott a Tannhäuser-acél védőmembrán, mindketten felordítottunk. A megaüvegre fekete, sűrű szemipermeábilis anyag bőséges adagja csapódott.
Alig nyitott be a második emeleti lakásba, már az előszobából érezte azt a markáns szagot. Valami új tisztítószer? Vagy Melinda mosószert váltott? A lakásban szokatlanul nagy volt a csend – a felesége általában zenét hallgat, ha egyedül van –, lehet, hogy még haza sem ért a bevásárlásból? Hétvégén mindig hosszabb a sor a kasszáknál, futott át a fején, miközben hátizsákját felakasztotta az előszobafogasra, és cipőjét behajította a gardróbba.
Sofőrként értem a dolgom, mégis sikerült koccannom farolás közben. Annyira minimális volt a súrlódás, szinte észre sem vettem. A visszapillantó tükörben pedig azt láttam, hogy integetnek nekem. Jó, gondoltam, milyen kedves, s én is hevesen visszaintegettem, majd kiszálltam. Mosollyal az arcomon. Az integető nő hisztijét látva ez a mosoly egyre csak terebélyesedett.
A vármegyei áthelyezésekkel járó gyakori vándorlások során is megmaradt a családban az a határozott felfogás, hogy az életben csak úgy lehet érvényesülni, ha a férfiember orvosnak tanul. Bárhová kerüljön is, tanyacsoportokra vagy nagyvárosba, mindig szükség lesz rá, és mindenütt megbecsült tagja lesz a közösségnek, amelyben él. Így került haza nagyapa is az isonzói csatából a század elején, s így lett apám is a front mögötti Alekszejevka hadiorvosa a Donkanyari csatának, ahonnan a visszavonulókkal menekült meg.
Az építész nem értett sokat az egészből. Csak ült és bambán hörpölte a sörét. Hogyan lett egyszerre adósa az adóhatóságnak, ha másfél hete még azzal a jó hírrel ajándékozta meg a könyvelője, hogy jelenleg nincsen tartozása, tehát se pozitív, se negatív irányba nem billen az a rusnya mérleg. Akkor még, abban a mérsékelten vidám pillanatában Albee darabjának a címe is beugrott neki: Kényes egyensúly. Most meg itt ül, a söre egyre keserűbb. Már nem is igen ízlik. Ahogy semmi se körülötte.
Az öregasszony görnyedt háta és botjának koppanásai hangtalan sikolyt tükröztek, habár a járókelők csak egy keresztet láttak, ha messziről követték tekintetükkel az útját. A temető felé botorkált. Néha egy-egy jajszó elhagyta ugyan az ajkait, de ezt senki sem hallotta. A felhők föntről figyelték a jelenetet. Rámosolyogtak, amikor széttárták uszályukat, s hagyták, hogy a nap megsimogassa meggyötört csípőit.
Amikor anyám azt mondta, gonosz vagyok és kíméletlen, megrendültem, mert magamtól is foglalkoztatott a dolog. Nem volt dühös. Nyugodtan mondta. Mint aki alaposan megrágta, át gondolta a dolgot.
Te senkit sem szeretsz. Magadat sem. Gonosz vagy és kíméletlen.
Már háromnegyed éve ül éjjelenként ebben a cigarettafüsttel átitatott, rosszul világított, kopott őrszobában. Ide is csak ismeretsége révén, gyermekkori barátjának közbenjárásával alkalmazták, amikor a történtek után a gyülekezet érthető módon nem fogadta be, igaz, ő sem érezte volna már jól magát az új parókián. A püspökségben is nagyot csalódott, hiszen számára érthetetlenül a legkisebb segítő szándék nélkül teljesen magára hagyta, egyházon kívül, munka nélkül.
Anyám azt mondta, hogy menjünk, már az első nap. Először csak én jöttem. Akkor még nyitva volt a határ. Erzsike, a feleségem, és a kislányunk, Vicuska otthon maradtak édesanyámmal. Sor volt a határon, legalább öt órát kellett állni, mire átértünk. Az ukrán határőr mogorvább volt a szokottnál, de átengedett. A magyar oldalon meglepően kedvesen fogadtak. Kint, a határ szélén több ezer ember állt. Oroszok, ukránok, magyarok. Fotósok, tévések tolakodtak. Civilek szendvicset és vizet osztogattak. Bármerre néztem, kamerák vettek körül.