Gabrielle megszaporázta lépteit a girbegurba utcácska macskakövén. A párizsi Montmartre negyed lakói számára a Moulin de la Galette-ben tartott táncos összejövetel volt a hét legfontosabb eseménye. A lány nem szeretett volna lekésni róla.
Így is már javában folyt a mulatság, amikor odaért. Megigazította enyhén hullámos haját, gondosan lesimította világoskék ruháját, majd körülnézett. Bruno Goudek urat kereste tekintetével, akinek a meghívást köszönhette. A kerthelyiséget virágokkal és lampionokkal díszítették. A táncparkett zsúfolásig megtelt vidám párokkal, akik boldogan adták át magukat a szombat esti mulatságnak.
– Mademoiselle Pares! Örülök, hogy eljött! – kiáltotta Goudek úr, és üdvözlésképpen egy hosszú csókot lehelt a lány kezére, majd a karját nyújtotta. – Van kedve táncolni?
A hölgy válaszát meg sem várva már húzta is magával a sokadalomba. Gabrielle kacagva kapaszkodott Brunóba, ahogy vidáman suhantak a zene ritmusára.
Pár nappal ezelőtt még nem hitte, hogy eljuthat ebbe a bálba. A zsúfolt piacon véletlenül futott össze a barátnőjével. A cserfes Sophie lelkesen újságolta, hogy új festő költözött a környékre, egy bizonyos Goudek úr, aki modellt keres egyik festményéhez. Egy sötét hajú, vékony hölgyet szeretne lefesteni, és mivel Gabrielle pont ilyen, hát beajánlotta őt.
Gabrielle Pares fiatal kora ellenére nem félt a kihívásoktól, bátran elvállalta ezt a munkát. A szegénységben nem sok kitörési lehetőség adódott számára. Így amikor bekopogott az uraság ajtaján, határozottsága felkeltette Bruno Goudek figyelmét. Mivel addig egy megfelelő jelölt sem ajánlkozott, felfogadta Gabrielle-t.
Bruno Goudek a festés iránt érzett szenvedélye és mérhetetlen szabadságvágya miatt költözött a fővárosba. Egy bajtársával, Philippe Sorierrel együtt bérelte ki a művésznegyedben a Petite Fleur házat, ahol műtermét is berendezte. Bruno és Philippe gyerekkori pajtások voltak, az idők folyamán bensőséges barátság alakult ki köztük.
A lány rendszeresen eljárt a festőhöz, aki úriemberként viselkedett, és csak festett, csak festett rendíthetetlenül. Kezdetben nem sokat beszélgettek, csupán annyit, amennyi okvetlen szükséges volt a portréhoz. Goudek úr precízen dolgozott, Gabrielle pedig méltósággal viselte legújabb szerepét. Kis idő múlva a kettejük közti távolságtartás fokozatosan baráti viszonnyá alakult, és a mű befejeztével Bruno meghívta a kisasszonyt a szombati bálba.
Ahogy a kora nyári est éjszakába hajlott, úgy vált a táncparketten is egyre forróbbá a hangulat. A jeges italok helyett, hogy hűtötték volna, csak fokozták a mulatozók kedélyállapotát, és a szenvedély magával ragadott hölgyet, urat. Már senki nem foglalkozott egyegy félrecsúszott kalappal vagy hajtűvel, és ügyet sem vetettek a szomszéd táncolókra. Nem számított, ki honnan jött és mit csinált azelőtt.
Gabrielle is összesimulva táncolt Brunoval. Nem emlékezett már, mikor került ilyen bizalmasan közel táncpartneréhez, de nem bánta. Egyáltalán nem, sőt. Vére izzott, teste felhevült, alig tudta palástolni vonzódását a férfi iránt. Bruno egyre szorosabban tartotta, miközben kedves szavakat suttogott a fülébe. Mintha a szívük is felvette volna a zene ritmusát, egyszerre dobogott. Gabrielle érezte a férfi meleg leheletét a nyakán, és gyengéden közeledve finom, óvatos csókját. Bruno ezt követően kérdőn nézett rá, végül elindultak a ház irányába. A reménnyel és szenvedéllyel teli éjszakában ott vibrált a várakozás izgalma.
A lány már sokszor megfordult a tágas, padlástéri szobában, de ezúttal egyiküket sem érdekelte az ecset és a festőállvány. Hevességükben levertek néhány festéktartályt a polcról, és a fémdobozok irtózatos csörömpölése áthallatszott a szomszéd szobába is, ahol Philippe lakott. A lakótárs nem tudott úrrá lenni a kíváncsiságán, így elindult kideríteni a zaj okát.
Gabrielle talán az elfogyasztott italoktól, vagy a felfokozódott érzelmektől bódultan omlott Bruno karjába. Élvezte teste minden rezdülését, ahol az megérintette, és a férfi keze bizsergetően ott kalandozott minden porcikáján. A két test sürgetően még többet akart a másiktól. Ruhájukat letépve, egymást mohón csókolva új felfedezőutakra indultak. A forró éjszaka még jobban besűrűsödött, megtelve buja meglepetésekkel.
Gabrielle másnap reggel azt hitte, hogy csak álmodta az egészet. Annyira hihetetlennek tűnt mindez! Titkon viszont remélte, minden új tapasztalás, amit az éjszaka nyújtott, igaz volt. Óvatosan az ablak felé fordította a fejét, a felkelő nap első sugarai bágyadtan cirógatták Bruno arcát, aki időnként elégedetten horkantott egyet. A lány a fénytől kissé hunyorogva a másik irányba nézett, ahol a félhomályban egy csinos, chevron-bajuszú alak sziluettje körvonalazódott ki¬¬; Philippe mosolygott rá, huncutul.
Gabrielle felsóhajtott, apró keblei megremegtek, és felnézve a gerendás mennyezetre alig hallhatóan azt suttogta: Merci!
Távozáskor még diszkréten odasúgta Philippének:
– Úgy látom, te is olyan jól festesz, mint a barátod, Bruno...
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2022. augusztusi számában)
Nagy kincs, ha a sors tehetséges unokákkal áldja meg az embert. Mi négynél tartunk, a három tavaly született még pici, de a rangidős már kilencéves. A foci elkötelezett híve, regisztrált ififocista. Tavasszal volt a születésnapja, gondolkodtam, mivel lephetném meg. Eszembe jutott, hogy a magyar válogatott a Puskás Stadionban játszik két nemzetközi mérkőzést, gondoltam, akár nevelő célzattal is elmehetnénk oda.
Máté tehát fél órával később itt ül ezzel a modellszépségű nővel Budapest legmenőbb éttermében. Mellettük a sötéten hömpölygő Duna szívja magába a város fénypontjait. Mátét jelenleg a vele szemben ülő tünemény érdekli. Figyeli, ahogy vérvörös ajkaival csacsog, öntudatlanul végigsimít vörös körmeivel a haján. Máté nem szereti a hosszú műkörmöket, de a gondolatra, hogy az est alakulásától függően akár a hátába is mélyedhet az örömtől, feléled a vágya. Ez a nő egy valóságos szirén.
Semmi sem jelzi a szabad világ és az Intézmény közötti határt. Régóta ballag a széles, salakos úton. Kétoldalt – ritkásan bár, de az úthoz is, egymáshoz is közel – tanyák fészkelnek a szikes kaszálók, kifésült szántók között. Lágyan hullámzó vidék: lekoptatott kunhalmok tucatját sejteni a zsendülő búza alatt.
– Nem, dehogy, nem hiszek a vámpírokban – válaszoltam, és beszélgetni kezdtünk. Folyamatosan engem nézett meleg barna szemével. Megtudtam, hogy építész szeretne lenni, és zenész is, szereti az éjszakát, akkor alkot. Ha csalódik, akkor egyszerűen továbblép, és új álmokat épít. Arra gondoltam, ilyen ez a nyugati világ, meg lehet valósítani mindent. Ha nem sikerül, akkor meg továbblépünk, és új álmokat szövünk.
Egyébként imádom őket. Gyönyörű, izmos, okos állatok. Különös érzés bársonyosan puha orrukat megsimítani… Nem csodálkozom azon, hogy a jobb érzésű paraszt- és fuvaros embereknek mindig volt egy-egy olyan történetük, amelyben a Csillag, Szellő, Csinos, Fakó vagy akármilyen nevű lovuk főszerepelt. Érthető, hiszen jó esetben egy-egy patás húsz-huszonöt évig szolgálta gazdáját.
A faluban egyszer az a pletyka kapott szárnyra, hogy valaki leskelődik a házaknál esténként, bekukucskál az ablakokon, s időnként be is kopogtat rajtuk. Csak suttogásokat és feltételezéseket lehetett hallani. Nálunk is járt, meg nálunk is. Még abban sem voltak biztosak, hogy férfi-e vagy nő. Volt, aki azt állította, hogy nem is ember. Hogy csak teliholdkor jár. Volt, aki megesküdött volna, hogy ruha nélkül, ádámkosztümben látta. Abban viszont egyetértettek, hogy gyorsan tud futni, mert még senki sem érte utol, és még senkinek a kutyája sem.
„Evés, evés, evés!” – zakatolta egyvégtében a szörny agya, miközben vérben forgó szemmel csörtetett a testét teljesen elrejtő kék fűtengerben. Ő volt a BK 6-os bolygó nappali csúcsragadozója. Első ránézésre olyan benyomást keltett, mint egy víziló méretű égkék sündisznó. Leginkább abban különbözött földi hasonmásaitól, hogy nem volt se füle, se orra. Nem érzett szagokat, és nem hallott hangokat. Csupán a hatalmas látószerve vezérelte, mely a színekre specializálódott. A formák másodlagosak voltak számára. Amikor evésre gondolt, a piros és a zöld színre csorgott a nyála.
A legrosszabb az, hogy titoktalan a világ. Kisebb koromban sok érdekes, sőt csudálatos dolgokkal, lényekkel, emberekkel találkoztam, s minden hatalmas és változatos volt. Mára összementek és kifakultak. Persze, ebben is van jó – a részletekben olyan érdekes elveszni. Már ha – amint Gazda mondaná – van valakinek ilyesmire érzéke. Nekem, úgy vélem, van. Annak ellenére, hogy nagy kutya lettem, még mindig jó kihasalni a fűbe, elnézni a fehér csíkos fűszálakat, a szirombontó virágokat, a lepkék cikázását, s jó sétálni, bámészkodni, beleolvasni a könyvekbe. Ezt egyébként az emberek életnek mondják. Bár nekik hozzátartozik a munka is.
Az öreg tárcsás hegedűn játszott, olvastam már róla, de csak most láttam először. Lassan vijjogott a zene, lépegetett a vicinális. Aztán folytatta az öreg tovább, néha magyarul, néha románul, néha azon a különleges hegyi nyelven. Néha rakott valaki a tűzre, a sarokban álló vaskályha kellemes meleggel töltötte meg a vagont. Kézről kézre járt a cujkás üveg és az alvadt sör, én is kaptam belőle, kaparta a torkom, égett a gyomrom, úgy éreztem, mintha lassan megalvadt volna a vérem.
A létra megbillent alattam, amikor a karácsonyfa tetejére felraktam a giccses, csillogó díszt. Bosszankodva csaptam tenyerem a fehér falra, hogy megtámasszam magam, és ne zuhanjak hátra. Ezt régen te szoktad csinálni. Neked ehhez nem kellett létra, még lábujjhegyre sem kellett állnod. Mindig megmosolyogtad, hogy alacsony vagyok, de nem rosszindulatból.