Három napja távozott a nagyi, azóta várom, hogy hazaérjen. A fotel üres, nem szól a tévé, a falak kíváncsi fülükkel hallgatják, mikor veri ismét a radiátort. A horgolt terítőn – ami valójában egy bazári portéka – fekszik egy félig üres pohár, a műfogsora már nincs benne. Belelapozok a receptes könyvbe. Hullámos lapjai ropognak a kezem alatt, mint az a kétszersült, amit utoljára őröltek a fogai. A képviselőfánk receptjéhez lapozok. A nagyi szerint a nagyapa és az én kedvencem is. Bezárom magam mögött az ajtót, megállok egy pillanatra. Kopognak a radiátoron, de mire visszaérek a horgolt terítőhöz és a félig üres pohárhoz, addigra bottal üthetem a nagyi nyomát.
Három napja távozott a nagyi, véreset köhögött, azóta várom, hogy hazaérjen.
Amióta nagypapa fejfájára arany betűket gravíroztak, azóta nem sütött a nagyi aranybarna képviselőfánkot. Képzeletem összes képviselőfánkja koromfekete. Megcsörren a pohár a horgolt terítőn, mintha a nagyi fogsora beszélni akarna, de a pohár félig üres. Matatnak a bejárat előtt, egy fokossal sántikálnak, talán ő az, talán a nagyi. Kihajtom az ajtót, a busma szemöldökű szomszéd gyászos pillantást vet felém. Retteg, mert tudja, hamarosan ő következik.
Három napja távozott a nagyi, hordágyon tolták be a Honvédbe, azóta várom, hogy hazaérjen.
A horgolt terítő irányából hallom a civakodásukat. Nagypapa eldugta a távirányítót, nagyi pedig rápakolt egy köteg ruhát. A legnagyobb problémájuk a semmi volt. Nagyapa az utolsó közös karácsonyukon azzal a rágalommal illette őt, hogy valójában a nagyi kedvence a képviselőfánk. Csörgőkígyótól bujkáló fióka a tekintetem, el kell kerülnöm a gardrób látványát.
Három napja távozott a nagyi, covid-gyanús tüdőgyulladás, azóta várom, hogy hazaérjen.
A konyhából áramlik a vaníliaillat, képviselőfánk sül aranybarnára, mintha csörögnének az edények, és összetörne egy újabb herendi porcelán tányér. A fokos és a nagyi műfogsora jár a fejemben, nem akarok emlékezni. A horgolt terítő felett a félig üres pohár, de a gardróbból hiányzik a ruha, azért esett a lilára a választás, mert a nagyi szerint a fekete öregíti. Az ember adjon magára, főleg ha mindenki azért érkezik, hogy zokogjon miatta. Nagyapától kapta ezt a darabot, ha már örökkön örökké veszekedni fognak, legalább legyen csinos.
Három napja távozott a nagyi, meztelen testéről egy slaggal mosták le az emberi méltóság utolsó cseppjét, azóta várom, hogy hazaérjen.
Kiveszem a tepsit, a szabálytalan gombócokat megtöltöm vajkrémmel, és fekete dobozba teszem a képviselőfánkokat. Nem olyan, mintha a nagyi készítette volna, mert neki készítették. Kóborló tekintetem a gardróbra téved, a fogas üres. A horgolt terítő felett félig üres pohár, a műfogsorát a koporsójába helyezték, a fokos nem veri többé a radiátort, vele együtt temetik el. A járvány miatt meztelenül, egy nem lebomló zsákban helyezik el a nagyit a koporsóba, elernyedt lábánál a képviselőfánk és a lila ruha az idők végezetéig arra fog várni, hogy végre elfogyasszák, és felöltsék az ünnepségre.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2023. februári számában)
Nézem, ahogy beszél. Elkalandozom. Néha nem is tudom, mit mond, csak a száját nézem, időnként a szemébe pillantok. Mélykék. Mi az, hogy mélykék? Hogy mélyen belé látok? Hogy elveszek benne? Hogy ott a mélységben összekapcsolódunk? Vajon ő tudja ezt? Vagy a személyiségrétegei most, ebben az életünkben elrejtik még a tudást önmaga elől?
Harminc év után sem múlt el úgy nap az életében, hogy ne jutott volna eszébe az a kora délután, amikor a dunakeszi révre várakoztak, mint most ezek a fiatalok itt, akik, bár még csak szürkület van, máris fáklyát gyújtottak, nyilván odaátról várnak valakit, és tudják, mire átér a komp, be is sötétedik. Annak idején ők a túlsó partra szerettek volna átjutni. A többi fiúval együtt János is hallotta Vera felharsanó kacagását az ártéri fák közül, aztán közvetlenül utána a sikoltást, amitől meghűlt ereiben a vér, jó darabig mozdulni sem tudott, mire leért a partra, Verát már körbevették a többiek.
Yarden már kora reggeltől forgott, mint a ringlispíl: vendéget várt. Ritkaságszámba ment nála akkoriban a látogató, így nem bízta teljes mértékben a gépekre a takarítást. Persze azért ne gondold, hogy felmosott vagy porszívózott – nem ment el az esze! Inkább azon lakássejteket rendezgette, amelyeket vendégének is megmutat majd.
Régen valahogy úgy képzeltem, az ördög azért teremtette meg a gitárszólót, hogy az énekesnek legyen ideje whiskyt inni két üvöltés között. Látom, ahogy ott remeg az üveg a lábdob előtt, a szesz már félig „elpárolgott” belőle, én meg egyre jobban szédülök. Ahogy a gitárosunk belekezd a szólóba, kitekerem a kupakot, nagyot kortyolok, és hagyom, hogy a hangszálaim felforrósodjanak, rövid időre tisztára pucolja a torkomat a szesz.
Sudár, égre csodálkozó fák között kígyózó, süppedős ösvény viszi lábam. Erdei sudárút. Az óriások lombkoronáján át beszórja fényét a nap. Mintha mindenfelé aranypor lebegne. Avar- és gombaillat lengi be a levegőt, teret adva a kesernyés szagú friss zöldnek is. Ballagok. Mintha álmodnék. Távol a város zajától minden más értelmet nyer.
Hallottál már a ravasz vándordiákról, aki mágikus könyvéből képes akár egy sárkányt is kiolvasni? Akitől reszketnek a népek, hiszen sötét varázserejével irányítani tudja az időjárást? Nem? Hát akkor éppen itt az ideje! De mégis ki is ő? És tényleg oly rémisztő, mint ahogyan mondják?
Almabál. Azt szerveztek itt, a Székelyföld eme eldugott zugában minden ősszel. Bár egyre nehezebben jött össze, a fiatalság ugyanis egyre fogyott. Lejjebb, ahol a szőlő megterem, ha nem is nagy mennyiségben, de bár mutatóban, háztájékon, szüreti bálokat szerveztek, de itt a szőlő nem igazán volt honos (bár néhányan próbálkoztak a direkttermő fajtákkal), itt a vendég csak akkor kért bort a házigazdától, ha sérteni akart.
Legendák terjednek az újságírók között, hogy vajon miképpen alakulhatott meg a Kelet Az Új Nyugat folyóirat. Mivel az alapítás után húsz évvel csatlakoztam a szerkesztőséghez, így szokásommá vált, hogy kérdéseket tegyek fel ezzel kapcsolatban a munkatársaimnak. Tudni kell rólam, hogy még csak két éve kezdtem el újságírással foglalkozni. Ám a kollégáim sem tudnak többet, mint én, talán csak egyikük-másikuk, de persze ők sem mondhatják el. Miért? Mert titok övezi az alapítók kilétét, vagy csupán nem szeretnék, hogy megtudjuk, ki kicsoda volt akkortájt.
De íme, az ajtó nyílik. Apám érkezik. Vállára vetett kabátban belép és körülnéz. Az aranyozott székek, karcsú lábú, kecses asztalkák, festmények világa nem az övé. De apám, ez az én szülőm, minden képtelen helyhez és helyzethez azonnal, dühítően és villámgyorsan alkalmazkodik. Shit!, mondom magamban, nem változott. Nem remélhetek semmit tőle. Csak pénzt. De azt nagyon.
Klára azt kérte, csak fehér virágokat vigyünk a temetésére. Nem valami ötletes. Ha én lettem volna a helyében, kékeket vagy feketéket kérek, hogy a rokonoknak ne legyen olyan könnyű dolguk. És ragaszkodtam volna hozzá, hogy ne legyen a temetésen pap – utálom a papokat –, és hogy rendes zenét játsszanak, ne azt a templomi nyavalygást. Talán Vangelist. Vagy valami sötét, kétségbeesett rockot.