Három napja távozott a nagyi, azóta várom, hogy hazaérjen. A fotel üres, nem szól a tévé, a falak kíváncsi fülükkel hallgatják, mikor veri ismét a radiátort. A horgolt terítőn – ami valójában egy bazári portéka – fekszik egy félig üres pohár, a műfogsora már nincs benne. Belelapozok a receptes könyvbe. Hullámos lapjai ropognak a kezem alatt, mint az a kétszersült, amit utoljára őröltek a fogai. A képviselőfánk receptjéhez lapozok. A nagyi szerint a nagyapa és az én kedvencem is. Bezárom magam mögött az ajtót, megállok egy pillanatra. Kopognak a radiátoron, de mire visszaérek a horgolt terítőhöz és a félig üres pohárhoz, addigra bottal üthetem a nagyi nyomát.
Három napja távozott a nagyi, véreset köhögött, azóta várom, hogy hazaérjen.
Amióta nagypapa fejfájára arany betűket gravíroztak, azóta nem sütött a nagyi aranybarna képviselőfánkot. Képzeletem összes képviselőfánkja koromfekete. Megcsörren a pohár a horgolt terítőn, mintha a nagyi fogsora beszélni akarna, de a pohár félig üres. Matatnak a bejárat előtt, egy fokossal sántikálnak, talán ő az, talán a nagyi. Kihajtom az ajtót, a busma szemöldökű szomszéd gyászos pillantást vet felém. Retteg, mert tudja, hamarosan ő következik.
Három napja távozott a nagyi, hordágyon tolták be a Honvédbe, azóta várom, hogy hazaérjen.
A horgolt terítő irányából hallom a civakodásukat. Nagypapa eldugta a távirányítót, nagyi pedig rápakolt egy köteg ruhát. A legnagyobb problémájuk a semmi volt. Nagyapa az utolsó közös karácsonyukon azzal a rágalommal illette őt, hogy valójában a nagyi kedvence a képviselőfánk. Csörgőkígyótól bujkáló fióka a tekintetem, el kell kerülnöm a gardrób látványát.
Három napja távozott a nagyi, covid-gyanús tüdőgyulladás, azóta várom, hogy hazaérjen.
A konyhából áramlik a vaníliaillat, képviselőfánk sül aranybarnára, mintha csörögnének az edények, és összetörne egy újabb herendi porcelán tányér. A fokos és a nagyi műfogsora jár a fejemben, nem akarok emlékezni. A horgolt terítő felett a félig üres pohár, de a gardróbból hiányzik a ruha, azért esett a lilára a választás, mert a nagyi szerint a fekete öregíti. Az ember adjon magára, főleg ha mindenki azért érkezik, hogy zokogjon miatta. Nagyapától kapta ezt a darabot, ha már örökkön örökké veszekedni fognak, legalább legyen csinos.
Három napja távozott a nagyi, meztelen testéről egy slaggal mosták le az emberi méltóság utolsó cseppjét, azóta várom, hogy hazaérjen.
Kiveszem a tepsit, a szabálytalan gombócokat megtöltöm vajkrémmel, és fekete dobozba teszem a képviselőfánkokat. Nem olyan, mintha a nagyi készítette volna, mert neki készítették. Kóborló tekintetem a gardróbra téved, a fogas üres. A horgolt terítő felett félig üres pohár, a műfogsorát a koporsójába helyezték, a fokos nem veri többé a radiátort, vele együtt temetik el. A járvány miatt meztelenül, egy nem lebomló zsákban helyezik el a nagyit a koporsóba, elernyedt lábánál a képviselőfánk és a lila ruha az idők végezetéig arra fog várni, hogy végre elfogyasszák, és felöltsék az ünnepségre.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2023. februári számában)
Elhanyagolt gyümölcsöst örököltem atyai nagybátyámtól; barátom tanácsára határoztam el, hogy valamikor a közeljövőben felkeresem a dombhajlatra kapaszkodó telket. Néhány hét múlva, lassan kúszó árnyak szemlélése közben döntöttem el, hogy másnap utazom. Kakasszóra ébredtem, bőségesen reggeliztem, vidám szavakkal búcsúztam a szomszédos ház előtt kapálgató öregasszonytól; emlékek között kutatva indultam.
A családi ház mellett, majdhogynem közvetlenül ott folyik a Rima. Nem nagy folyó. Nem is különösebben széles. Valamikor az anyja, akit néhány hete látogatott meg a kórházban, amikor behívták hozzá elbúcsúzni, de ő nem igazán tudott elbúcsúzni az anyjától, és ezért is szégyellte magát, szóval, valamikor az anyja, még kislányként itt, a Rima partján szeretett volt játszani.
Éva és Mari régebben ugyanazon a munkahelyen dolgoztak. Eléggé eltérő a jellemük, mégis gyorsan összebarátkoztak, a közös munkának köszönhetően. Mari később munkahelyet változtatott, de továbbra is kapcsolatban maradtak. Leginkább telefonon keresték egymást, de olykor egy kávézóba is beültek, névnap és születésnap alkalmából pedig együtt ebédeltek valamelyik vendéglőben. Most már mindketten nyugdíjasok. Egyiküknek sincs családja, így aztán jólesik időnként találkozni, cseverészni egy kicsit, habár Mari már-már terhesnek tartja barátnője bogarait.
A szeretetszkenner kíméletlen őszinteséggel tárta az emberek elé ingyen és bérmentve a valóságot. Volt olyan, aki valóban betegen jött az SZTK-ba, de a szereretszkenner úgy beolvasott neki, hogy inkább eloldalgott, és öngyógyításba kezdett. Egyszer Kiss Jolán hallotta, amint hajnalban Molnár igazgató úrnak is megmondta a magáét.
Nagy kincs, ha a sors tehetséges unokákkal áldja meg az embert. Mi négynél tartunk, a három tavaly született még pici, de a rangidős már kilencéves. A foci elkötelezett híve, regisztrált ififocista. Tavasszal volt a születésnapja, gondolkodtam, mivel lephetném meg. Eszembe jutott, hogy a magyar válogatott a Puskás Stadionban játszik két nemzetközi mérkőzést, gondoltam, akár nevelő célzattal is elmehetnénk oda.
Máté tehát fél órával később itt ül ezzel a modellszépségű nővel Budapest legmenőbb éttermében. Mellettük a sötéten hömpölygő Duna szívja magába a város fénypontjait. Mátét jelenleg a vele szemben ülő tünemény érdekli. Figyeli, ahogy vérvörös ajkaival csacsog, öntudatlanul végigsimít vörös körmeivel a haján. Máté nem szereti a hosszú műkörmöket, de a gondolatra, hogy az est alakulásától függően akár a hátába is mélyedhet az örömtől, feléled a vágya. Ez a nő egy valóságos szirén.
Semmi sem jelzi a szabad világ és az Intézmény közötti határt. Régóta ballag a széles, salakos úton. Kétoldalt – ritkásan bár, de az úthoz is, egymáshoz is közel – tanyák fészkelnek a szikes kaszálók, kifésült szántók között. Lágyan hullámzó vidék: lekoptatott kunhalmok tucatját sejteni a zsendülő búza alatt.
– Nem, dehogy, nem hiszek a vámpírokban – válaszoltam, és beszélgetni kezdtünk. Folyamatosan engem nézett meleg barna szemével. Megtudtam, hogy építész szeretne lenni, és zenész is, szereti az éjszakát, akkor alkot. Ha csalódik, akkor egyszerűen továbblép, és új álmokat épít. Arra gondoltam, ilyen ez a nyugati világ, meg lehet valósítani mindent. Ha nem sikerül, akkor meg továbblépünk, és új álmokat szövünk.
Egyébként imádom őket. Gyönyörű, izmos, okos állatok. Különös érzés bársonyosan puha orrukat megsimítani… Nem csodálkozom azon, hogy a jobb érzésű paraszt- és fuvaros embereknek mindig volt egy-egy olyan történetük, amelyben a Csillag, Szellő, Csinos, Fakó vagy akármilyen nevű lovuk főszerepelt. Érthető, hiszen jó esetben egy-egy patás húsz-huszonöt évig szolgálta gazdáját.
A faluban egyszer az a pletyka kapott szárnyra, hogy valaki leskelődik a házaknál esténként, bekukucskál az ablakokon, s időnként be is kopogtat rajtuk. Csak suttogásokat és feltételezéseket lehetett hallani. Nálunk is járt, meg nálunk is. Még abban sem voltak biztosak, hogy férfi-e vagy nő. Volt, aki azt állította, hogy nem is ember. Hogy csak teliholdkor jár. Volt, aki megesküdött volna, hogy ruha nélkül, ádámkosztümben látta. Abban viszont egyetértettek, hogy gyorsan tud futni, mert még senki sem érte utol, és még senkinek a kutyája sem.