Három napja távozott a nagyi, azóta várom, hogy hazaérjen. A fotel üres, nem szól a tévé, a falak kíváncsi fülükkel hallgatják, mikor veri ismét a radiátort. A horgolt terítőn – ami valójában egy bazári portéka – fekszik egy félig üres pohár, a műfogsora már nincs benne. Belelapozok a receptes könyvbe. Hullámos lapjai ropognak a kezem alatt, mint az a kétszersült, amit utoljára őröltek a fogai. A képviselőfánk receptjéhez lapozok. A nagyi szerint a nagyapa és az én kedvencem is. Bezárom magam mögött az ajtót, megállok egy pillanatra. Kopognak a radiátoron, de mire visszaérek a horgolt terítőhöz és a félig üres pohárhoz, addigra bottal üthetem a nagyi nyomát.
Három napja távozott a nagyi, véreset köhögött, azóta várom, hogy hazaérjen.
Amióta nagypapa fejfájára arany betűket gravíroztak, azóta nem sütött a nagyi aranybarna képviselőfánkot. Képzeletem összes képviselőfánkja koromfekete. Megcsörren a pohár a horgolt terítőn, mintha a nagyi fogsora beszélni akarna, de a pohár félig üres. Matatnak a bejárat előtt, egy fokossal sántikálnak, talán ő az, talán a nagyi. Kihajtom az ajtót, a busma szemöldökű szomszéd gyászos pillantást vet felém. Retteg, mert tudja, hamarosan ő következik.
Három napja távozott a nagyi, hordágyon tolták be a Honvédbe, azóta várom, hogy hazaérjen.
A horgolt terítő irányából hallom a civakodásukat. Nagypapa eldugta a távirányítót, nagyi pedig rápakolt egy köteg ruhát. A legnagyobb problémájuk a semmi volt. Nagyapa az utolsó közös karácsonyukon azzal a rágalommal illette őt, hogy valójában a nagyi kedvence a képviselőfánk. Csörgőkígyótól bujkáló fióka a tekintetem, el kell kerülnöm a gardrób látványát.
Három napja távozott a nagyi, covid-gyanús tüdőgyulladás, azóta várom, hogy hazaérjen.
A konyhából áramlik a vaníliaillat, képviselőfánk sül aranybarnára, mintha csörögnének az edények, és összetörne egy újabb herendi porcelán tányér. A fokos és a nagyi műfogsora jár a fejemben, nem akarok emlékezni. A horgolt terítő felett a félig üres pohár, de a gardróbból hiányzik a ruha, azért esett a lilára a választás, mert a nagyi szerint a fekete öregíti. Az ember adjon magára, főleg ha mindenki azért érkezik, hogy zokogjon miatta. Nagyapától kapta ezt a darabot, ha már örökkön örökké veszekedni fognak, legalább legyen csinos.
Három napja távozott a nagyi, meztelen testéről egy slaggal mosták le az emberi méltóság utolsó cseppjét, azóta várom, hogy hazaérjen.
Kiveszem a tepsit, a szabálytalan gombócokat megtöltöm vajkrémmel, és fekete dobozba teszem a képviselőfánkokat. Nem olyan, mintha a nagyi készítette volna, mert neki készítették. Kóborló tekintetem a gardróbra téved, a fogas üres. A horgolt terítő felett félig üres pohár, a műfogsorát a koporsójába helyezték, a fokos nem veri többé a radiátort, vele együtt temetik el. A járvány miatt meztelenül, egy nem lebomló zsákban helyezik el a nagyit a koporsóba, elernyedt lábánál a képviselőfánk és a lila ruha az idők végezetéig arra fog várni, hogy végre elfogyasszák, és felöltsék az ünnepségre.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2023. februári számában)
Pócsmegyer, huszonhárom június huszonegy, szerda. Tegnap láttam egy képet. Eszter csinálta, fekete-fehér, mindössze két szalag kék rajta. Anya gyermekével. A gyermek anyjával játszik. Az a játék, hogy a gyermek kék szalagokkal díszíti fel az anyját. Az egyik szalagot az anyja kezére köti, a másikat a fülére.
Nem tudtam meg, milyen becsmérlő kifejezés lett volna, melyet dühöngő elméje és a mentálhálójába ültetett Hermes 6000 nyelvi program kigenerált volna a megsértésemre. Amikor beütöttem a manuális irányításhoz szükséges vizuális felületet megjelenítő kódot, és az űrhajóm elülső ablaka elől felhúzódott a Tannhäuser-acél védőmembrán, mindketten felordítottunk. A megaüvegre fekete, sűrű szemipermeábilis anyag bőséges adagja csapódott.
Alig nyitott be a második emeleti lakásba, már az előszobából érezte azt a markáns szagot. Valami új tisztítószer? Vagy Melinda mosószert váltott? A lakásban szokatlanul nagy volt a csend – a felesége általában zenét hallgat, ha egyedül van –, lehet, hogy még haza sem ért a bevásárlásból? Hétvégén mindig hosszabb a sor a kasszáknál, futott át a fején, miközben hátizsákját felakasztotta az előszobafogasra, és cipőjét behajította a gardróbba.
Sofőrként értem a dolgom, mégis sikerült koccannom farolás közben. Annyira minimális volt a súrlódás, szinte észre sem vettem. A visszapillantó tükörben pedig azt láttam, hogy integetnek nekem. Jó, gondoltam, milyen kedves, s én is hevesen visszaintegettem, majd kiszálltam. Mosollyal az arcomon. Az integető nő hisztijét látva ez a mosoly egyre csak terebélyesedett.
A vármegyei áthelyezésekkel járó gyakori vándorlások során is megmaradt a családban az a határozott felfogás, hogy az életben csak úgy lehet érvényesülni, ha a férfiember orvosnak tanul. Bárhová kerüljön is, tanyacsoportokra vagy nagyvárosba, mindig szükség lesz rá, és mindenütt megbecsült tagja lesz a közösségnek, amelyben él. Így került haza nagyapa is az isonzói csatából a század elején, s így lett apám is a front mögötti Alekszejevka hadiorvosa a Donkanyari csatának, ahonnan a visszavonulókkal menekült meg.
Az építész nem értett sokat az egészből. Csak ült és bambán hörpölte a sörét. Hogyan lett egyszerre adósa az adóhatóságnak, ha másfél hete még azzal a jó hírrel ajándékozta meg a könyvelője, hogy jelenleg nincsen tartozása, tehát se pozitív, se negatív irányba nem billen az a rusnya mérleg. Akkor még, abban a mérsékelten vidám pillanatában Albee darabjának a címe is beugrott neki: Kényes egyensúly. Most meg itt ül, a söre egyre keserűbb. Már nem is igen ízlik. Ahogy semmi se körülötte.
Az öregasszony görnyedt háta és botjának koppanásai hangtalan sikolyt tükröztek, habár a járókelők csak egy keresztet láttak, ha messziről követték tekintetükkel az útját. A temető felé botorkált. Néha egy-egy jajszó elhagyta ugyan az ajkait, de ezt senki sem hallotta. A felhők föntről figyelték a jelenetet. Rámosolyogtak, amikor széttárták uszályukat, s hagyták, hogy a nap megsimogassa meggyötört csípőit.
Amikor anyám azt mondta, gonosz vagyok és kíméletlen, megrendültem, mert magamtól is foglalkoztatott a dolog. Nem volt dühös. Nyugodtan mondta. Mint aki alaposan megrágta, át gondolta a dolgot.
Te senkit sem szeretsz. Magadat sem. Gonosz vagy és kíméletlen.
Már háromnegyed éve ül éjjelenként ebben a cigarettafüsttel átitatott, rosszul világított, kopott őrszobában. Ide is csak ismeretsége révén, gyermekkori barátjának közbenjárásával alkalmazták, amikor a történtek után a gyülekezet érthető módon nem fogadta be, igaz, ő sem érezte volna már jól magát az új parókián. A püspökségben is nagyot csalódott, hiszen számára érthetetlenül a legkisebb segítő szándék nélkül teljesen magára hagyta, egyházon kívül, munka nélkül.