Anyuka fekete főkötőben ül a sötétben, lágyan ringatózik a karosszékben. Biztosan alszik. Vágó István éppen abban a pillanatban győzi meg a versenyzőt, hogy felezzenek, amikor a palóc szőtteshez érek. A távirányítóért nyúlok, de ahogy elérem, anyuka keze görcsösen szorongatja azt. Anyuka szeme nyitva, értelem nélkül figyel maga elé. Szája körül fehér fátyol fut végig, mint füstölt húsra lerakódott sóréteg.
– Anyuka! Anyuka! – megszólítom, megrázom a vállát, válaszul csak a megnyúlt bőr integet a karján. Anyuka nem tud hallgatni. Amikor apukát temették, még akkor is a sógornőjéről sutyorgott, sötétkéket viselt fekete helyett. Száz szempár fürkészte az özvegyet, erőltetve préselte ki magából a könnyeket, sírnia kellett, mert ha az egerek szomjasak maradnak, még a végén megszólják őt. Apuka tíz éve várja a márványtömb alatt, hogy anyuka megfossza őt a végső nyugalmától.
Anyuka mellkasán a horgolt pulóver megemelkedik, még lélegzik. A versenyző lélegzetvisszafojtva jelöli meg a „B”-t.
Apuka utolsó lélegzetvételével helyezte el a kúpcserepet a tetőnkön, anyuka egész életében azért fújtatott, hogy rabok legyünk a saját otthonunkban, mert a falak kötőanyaga a vérük és a verejtékük volt.
Anyukát megnyomorította az építkezés, egy életen át vonszolta magával az ingatlan ólomsúlyát, apukának szárnyai lettek, ha felhúzhatott a ház mellé egy újabb sufnit, azt remélve, hogy a falak megőrzik az emlékezetét.
Anyuka orvostól orvosig járt, de minden alkalommal megállapították, hogy egészséges. Apukának egyetlen egészségmegőrzési technikája volt, minden doktort elkerülni egész életében.
Anyuka keze elengedi a távirányítót, tekintete megenyhül, olvadt jég alól kibújó hóvirág az arca.
Apuka húsvét előtt közölte velem, hogy rákos, áttétes, de anyukának ne szóljak, mert beteg. Anyukát hónapokon keresztül szolgálta ki egy halálos beteg, de amikor tudomást szerzett róla, a kórság eltűnt.
Apuka testéből pár hét leforgása alatt facsart ki minden életerőt a rák, az utolsó pillanatig küzdött ellene. Még a Bibliába is belelapozott, holott a templomot is legalább olyan nagy ívben kerülte, akárcsak az orvosi rendelőt. Anyuka egész életében küzdött a láthatatlan ellenséggel, de az élet minden alkalommal felülkerekedett rajta.
Anyuka lehorgasztotta a fejét, pontosan úgy lógott a feje, ahogy apukáé azon a pünkösdvasárnapon. Vágó István húzza az időt, elárulja, hogy Rodostóban van II. Rákóczi Ferenc fejedelem emlékháza.
Apukának egyetlen kívánsága volt csupán, ágyban párnák között az otthonában érje a halál. De ahogyan összerogyott előttem a galambteste, nem bírtam betartani az ígéretem, apukáért jöttek a szirénák. A bejárati kapu már akkor is nyikorgott, azóta sem olajozta meg senki, a német juhász úgy ugatta meg az öreget, ahogyan előtte és utána soha többé.
Minden este kísért apuka utolsó kérdése. Az „A” válasz a helyes, a játéknak vége. A rongyszőnyegre esik a távirányító.
Szól a sziréna a házunk előtt, anyukáért jönnek. Lélegzik, de a nyál már kifutott a szájából. Tolószékben szállítják a beteget, a kapu úgy nyikorog, ahogyan tíz évvel ezelőtt, és a német juhász úgy ugatta meg anyukát, ahogyan előtte és utána soha többé.
Anyuka megmarkolja a karomat, majd felteszi apuka utolsó kérdését.
– Ugye, nem a kórházba visztek?
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2023. márciusi számában)
Nem tudtam meg, milyen becsmérlő kifejezés lett volna, melyet dühöngő elméje és a mentálhálójába ültetett Hermes 6000 nyelvi program kigenerált volna a megsértésemre. Amikor beütöttem a manuális irányításhoz szükséges vizuális felületet megjelenítő kódot, és az űrhajóm elülső ablaka elől felhúzódott a Tannhäuser-acél védőmembrán, mindketten felordítottunk. A megaüvegre fekete, sűrű szemipermeábilis anyag bőséges adagja csapódott.
Alig nyitott be a második emeleti lakásba, már az előszobából érezte azt a markáns szagot. Valami új tisztítószer? Vagy Melinda mosószert váltott? A lakásban szokatlanul nagy volt a csend – a felesége általában zenét hallgat, ha egyedül van –, lehet, hogy még haza sem ért a bevásárlásból? Hétvégén mindig hosszabb a sor a kasszáknál, futott át a fején, miközben hátizsákját felakasztotta az előszobafogasra, és cipőjét behajította a gardróbba.
Sofőrként értem a dolgom, mégis sikerült koccannom farolás közben. Annyira minimális volt a súrlódás, szinte észre sem vettem. A visszapillantó tükörben pedig azt láttam, hogy integetnek nekem. Jó, gondoltam, milyen kedves, s én is hevesen visszaintegettem, majd kiszálltam. Mosollyal az arcomon. Az integető nő hisztijét látva ez a mosoly egyre csak terebélyesedett.
A vármegyei áthelyezésekkel járó gyakori vándorlások során is megmaradt a családban az a határozott felfogás, hogy az életben csak úgy lehet érvényesülni, ha a férfiember orvosnak tanul. Bárhová kerüljön is, tanyacsoportokra vagy nagyvárosba, mindig szükség lesz rá, és mindenütt megbecsült tagja lesz a közösségnek, amelyben él. Így került haza nagyapa is az isonzói csatából a század elején, s így lett apám is a front mögötti Alekszejevka hadiorvosa a Donkanyari csatának, ahonnan a visszavonulókkal menekült meg.
Az építész nem értett sokat az egészből. Csak ült és bambán hörpölte a sörét. Hogyan lett egyszerre adósa az adóhatóságnak, ha másfél hete még azzal a jó hírrel ajándékozta meg a könyvelője, hogy jelenleg nincsen tartozása, tehát se pozitív, se negatív irányba nem billen az a rusnya mérleg. Akkor még, abban a mérsékelten vidám pillanatában Albee darabjának a címe is beugrott neki: Kényes egyensúly. Most meg itt ül, a söre egyre keserűbb. Már nem is igen ízlik. Ahogy semmi se körülötte.
Az öregasszony görnyedt háta és botjának koppanásai hangtalan sikolyt tükröztek, habár a járókelők csak egy keresztet láttak, ha messziről követték tekintetükkel az útját. A temető felé botorkált. Néha egy-egy jajszó elhagyta ugyan az ajkait, de ezt senki sem hallotta. A felhők föntről figyelték a jelenetet. Rámosolyogtak, amikor széttárták uszályukat, s hagyták, hogy a nap megsimogassa meggyötört csípőit.
Amikor anyám azt mondta, gonosz vagyok és kíméletlen, megrendültem, mert magamtól is foglalkoztatott a dolog. Nem volt dühös. Nyugodtan mondta. Mint aki alaposan megrágta, át gondolta a dolgot.
Te senkit sem szeretsz. Magadat sem. Gonosz vagy és kíméletlen.
Már háromnegyed éve ül éjjelenként ebben a cigarettafüsttel átitatott, rosszul világított, kopott őrszobában. Ide is csak ismeretsége révén, gyermekkori barátjának közbenjárásával alkalmazták, amikor a történtek után a gyülekezet érthető módon nem fogadta be, igaz, ő sem érezte volna már jól magát az új parókián. A püspökségben is nagyot csalódott, hiszen számára érthetetlenül a legkisebb segítő szándék nélkül teljesen magára hagyta, egyházon kívül, munka nélkül.
Anyám azt mondta, hogy menjünk, már az első nap. Először csak én jöttem. Akkor még nyitva volt a határ. Erzsike, a feleségem, és a kislányunk, Vicuska otthon maradtak édesanyámmal. Sor volt a határon, legalább öt órát kellett állni, mire átértünk. Az ukrán határőr mogorvább volt a szokottnál, de átengedett. A magyar oldalon meglepően kedvesen fogadtak. Kint, a határ szélén több ezer ember állt. Oroszok, ukránok, magyarok. Fotósok, tévések tolakodtak. Civilek szendvicset és vizet osztogattak. Bármerre néztem, kamerák vettek körül.