Visszatértem a szobámba, a cipősdoboz méretű homályos helyiségbe, ahol záptojás színű falak vettek körül. Az ajtóval szemben varangyzöld ablak volt, amelyen a lakk már felhólyagosodott, a festék hullása kíméletlenül jelezte az idő múlását. Az ablaktól jobbra állt a ruhásszekrényem, amelyet egy lomtalanítás alkalmával vásároltam egy csövestől. Ezer forintot fizettem érte, ő ötszázat kért, de nem tudott visszaadni, így pironkodva, de elfogadta a teljes összeget. Sokáig kellett csiszolni, hogy lejöjjön róla az évtizedekkel korábbi máz, majd gondosan bekentem valami színtelen fapáccal. Újnak tűnt, csak amikor kinyitottam, akkor lehetett érezni, hogy a nagypapa dohos, kockás pulóvere mellett a nagypapa csontvázát is bent felejtették a szekrényben.
Otthonosan éreztem magam ebben a cseppet sem hangulatos, inkább hangutálatos lyukban. A gardróbommal szemben hevert egy téglavörös széthúzható kanapé és egy csótány színű asztal, rajta a közös képünk Endrével, ami több mint öt évvel ezelőtt készült a Vörösmarty téri karácsonyi vásáron. A sokadik forralt bor benyakalása után egy utcai árustól két usankát vettünk, csak azon az estén viseltük. Endre vállig érő haja seprűként bomlott ki a szőrme alól, és zavaros kék tekintetével bámult az objektívbe, annyira nevetett, hogy a középső metszőfogai közötti apró hézag is kilátszódott. Ahogyan a haja is egyre kurtább lett az évek múlásával a munkahelyi protokoll betartása miatt, úgy olvadt le az arcáról az őszinte gyermeki mosoly.
Elővettem az edzőcuccaimat a ruhásszekrényem gyomrából. Jobb híján fekete melegítőszettet és neonsárga sapkát öltöttem föl. Egy meleg fekete zoknit is felhúztam, amelyen citromsárga csibék csipogtak, a lelombozott november végén a csupasz kórók ágain túl a testem is extra hőszigetelésre vágyott. Belebújtam a királykék sportcipőmbe, amit már megrágott az idő vasfoga.
– Noémi, kész vagy már? – kérdezte Adrienn, miközben az ajtómat verte. – Bele kell húznunk, nehogy találkozzunk vele…
– Megyek, megyek! – szóltam, és kicsaptam a szobaajtót, ami arcon vágta Adriennt.
– A francba! – bosszankodott, ahogyan fejen találtam az ajtóból kikandikáló tompa szöggel. Fehér szabadidőruhában toporzékolt, ami lógott a csontváz testén, de optikailag megnyújtotta a nyakig érő lábait.
– Induljunk, veszélyességi pótlékot számolok fel, amiért még mindig nem csináltál semmit ezzel a közveszélyes szöggel – mondta, miközben a cipőjével visszaütögette a helyére.
– Endre majd megcsinálja! – feleltem, de tudtam, hogy hiú ábrándokat kergetek, ha arra várok, hogy életem szerelme kalapácsot fogjon a kezébe. Olyan óvatosan haladtunk a közlekedő nyikorgó parkettáján, mintha aknamezőn sétálnánk, mert attól tartottunk, a szomszéd Ilonka néni meghallja, hogy a közös folyosónkhoz közelítünk. Kinyitottam a bejárati ajtót, zajtalanul lépkedtünk a mustársárga linóleumon, majd a folyosó bejárati ajtaját elérve Adrienn a kulcsával csörömpölt.
– Siess már, mindjárt itt lesz! – mondtam, de Adrienn kezei reszkettek, nem tudott betalálni a lyukba. A szomszéd lepusztult rezidenciájából motoszkálás hallatszott, és jellegzetes hang közelített felénk.
A papucs csoszogása felgyorsult.
– Közeledik – súgtam Adrienn fülébe, mire a zár kattanása után kinyílt az ajtó. Kiviharzottunk a lakóház lift-folyosójához, de akkor elkövettünk egy fatális hibát.
Nyitva hagytuk az ajtót.
A távolból az olajozatlan ajtópánt öklendezte magából a lerakódott rozsdát. Nem maradt több időnk. Két lift is üzemelt, de mire az egyik megérkezik, addigra kelepcébe csal bennünket Ilonka néni, ezért a gumi élvédőkkel borított lépcsőfokokon rohantunk le a földszintre. Akkor még azt hittük, hogy megmenekültünk az üldözőnktől.
*
A közeli parkon sétáltunk át Adriennel, a gesztenyefák dús lombkoronája helyén töviskoszorú derengett át a ködön. Csörgős, roppanós levelek borították a talajt, motoszkálás hallatszott az avarból. Nem tudtam, hogy az enyhe szél teszi próbára buja fantáziámat, esetleg valami apró lény a szemét dörzsölgetve ébredezik a levéltakaró alatt. Minden alkalommal összerezzentem, amikor odasodródott elém egy levél, mert attól tartottam, hogy egy szénszínű egér rohan át a járdán. Előttem. A védtelen óriás előtt.
A Rákos-patak keskeny medréhez értünk, melyben egy erecske csordogált. Átkeltünk a túloldalra, ahol egy Mars-felszínre emlékeztető futósávot alakítottak ki. Megkönnyebbültem. Az én kasztom nem hajnalban járt kocogni, így el tudtam kerülni az ismerősöket; ilyentájt az elhivatott acélvádlik járnak sprintelni, az olyan koca kocogókkal szemben, mint amilyenek mi voltunk.
Adrienn utált futni, egy italozás alkalmával árulta el nekem, hogy miért. A tesi óráikon a lányok futottak és a fiúk fociztak. Fannika, a kerek potrohú méhkirálynő gyakran kizárta őt az öltözőből. Adrienn magas, sovány lány volt, fiús alkata miatt Andrásnak csúfolták, és virslit rejtettek a tolltartójába. Az is előfordult vele, hogy a forgalmas folyosón kellett átöltöznie.
– Mi a helyzet a melóban? A kolléganőid még mindig kretének? – kérdezte, amint elindultunk a kavicsos talajon.
– Adrienn, hogy mondhatsz ilyet?
– Te magad állítottad, hogy utálod a munkádat, és bolondok vesznek körül…
– Ez nem teljesen igaz. Szeretem a munkámat, de nem túl szívderítő a kollektíva – lihegtem, és tartottam a csigatempót.
– Pedig azt hittem, ha többségben vannak a nők, akkor empátiára épít a közösség.
– Empátiára, persze, ők inkább pszichopátiára építenek. Ildikó tegnap délben fogta a szarvasmarhabőr táskáját, és elment ebédelni. Nyilván egyen, ha korog a gyomra, de elmondása szerint túlette magát, ezért nem jött vissza az irodába. Én pedig vártam, hogy az ebédszünet után majd segít nekem. Végül kénytelen voltam este hétig egyedül iktatni a beérkező számlákat.
– Szörnyű lehet kollégákkal együtt dolgozni. Festenék egy portrét, szürke képű nagypapa ülne középen, két oldalán rózsás babaarcú ikerlányok vigyorognának. Ebéd után visszaülnék a helyemre, és a papa kopasz feje helyén kerek alma fogadna, a lányok helyén rózsaszín tulipánok nyílnának. Lehet, a kolléga kezelés nélkül vágná le a palettára az ecsetjeimet, én pedig vehetnék egy új garnitúrát – mesélte mérgesen Adrienn.
– Ellenben neked ügyfelekkel kell egyeztetned.
– Igen, az sem leányálom. Az egyik mintapéldány azért nem fizetett, mert pocsék volt a festményen a fény. Kizárólag fénykép alapján készítek portrét, pontosan tudom, hogy mi alkalmas arra, hogy megfessék. Figyelmeztettem az ügyfelet, hogy a fotó túlexponált, a kiválasztott vászon mérete pedig kicsi. Most meg fel volt háborodva, hogy miért néznek ki úgy, mintha post mortem kép készült volna róluk – mondta Adrienn, majd megálltunk egy pillanatra, a térdének támaszkodva vett mély levegőt. – Legalább neked ott van Endre.
– Még szerencse – rezzenéstelen arccal reagáltam, mire egy magányos verejtékcsepp apró gömbként gördült végig a mezítelen hátamon, kiegyenesedtem, az pedig lehullott, és fakó felületet kivilágosítva hagyott egy parányi foltot.
– Amióta dobtam Oszkárt, nem találok olyan pasit, aki ne lenne nyálas, mint egy meztelencsiga. Mindig azt kell hallgatnom, hogy milyen gyönyörű vagyok.
– Ez szörnyen hangzik – kuncogtam Adrienn panaszán.
– Az utóbbi hetekben minden randim arról szólt, hogy a palik magukat fényezték előttem; az összes a ragyogó sportautójáról, a felújítás alatt álló lakásáról és a jólfizető rabszolgatartó állásáról beszélt – mérgelődött Adrienn, majd látva az értetlenséget az arcomon, témát váltott. – De legalább megünnepeljük a születésnapod. Hatalmas meglepivel készülök, úgy fogsz örülni neki, mint én a karácsonyi hátkefének. Várod már az ünnepséget? – kérdezősködött, amikor elértük a lámpát és az pirosra váltott. Szünetet tartottam, mert elámultam a látványtól.
Leszállt a köd, így magasodtak ki előttem a felhők lábujjait csiklandozó tízemeletesek. A sápadt lakóházakon lisztfehér ablakok és szürke redőnyök voltak, mögöttük megdermedt márványszemekkel a világ dolgaira közönyös lakók figyeltek. A lámpa zöldre váltott, így átvágtunk a gyalogátkelőn. Őszintén feleltem Adriennnek.
– Csalódott vagyok. Pár évvel ezelőtt még más életet képzeltem el magamnak, arra számítottam, hogy lesz egy barátságos munkahelyem, családom és lakásom. Ehelyett veled élek, a munkahelyem kénkövei minden hétköznap megperzselnek, és a petesejtjeim is fogyatkoznak. Amikor megérkeztem a fővárosba, arra vágytam, hogy ez az izgalomtól és újdonságtól lüktető város legyen az otthonom. Az itt eltöltött nyolc év után a mindennapjaim a monotonitás ékszíjában keringenek. Hiányzik Szeleskő. Ha kikukucskáltam a házunk ablakából, egyenesen a Karancshegységet és a széltől lágyan ingadozó vegyes erdőt láttam magam előtt. Vasárnap fortyogott a húsleves a fazékban, ami más volt, mint a többi, mert került bele egy csipet anyai szeretet – áradoztam Adriennek, majd lassítottam, hogy kifújjam magam.
– Mindig is utáltam a húslevest, mondjuk én nem ismertem anyámat, aki adagolhatta volna bele a szeretet csipetkéjét. Nekem is hiányzik az Alföld, van benne valami misztikus. Amikor magad elé tekintesz, olyan, mintha a horizont soha nem érne össze, mintha a látóhatár zakatolna a végtelenbe.
A lakóházak már reggeli napsütésben fürdőztek, az acélszürke redőnyök felgördültek, és egyre több ablakból ütött át a lámpafény. Az ürességtől pangó szemüket dörgölve ébredtek a lakók. Egyre több piros troli és személyautó indult útnak. Émelyegve nekitámaszkodtam egy cserjének, úgy fújtattam. Forgott körülöttem a világ, feketére váltottak a színek, mintha a látvány negatívját láttam volna. Amint visszatért a látásom, egy cicanadrágos, tökéletes mellderék-csípő arányokkal rendelkező nő várakozott mellettünk edzőruhában. Adrienn is irigyen bámulta meg a nő kerek barackjait. A nő megvető pillantásokat vetett ránk. Mielőtt még zöldre váltott a lámpa, nagy lendülettel rugaszkodott el a földtől, és futott át az út másik oldalára.
– Nem bírom megszokni ezeket az agyatlan tyúkokat – morgott Adrienn, majd átrohantunk a gyalogátkelőn.
– Én a fővárost nem bírom megszokni – válaszoltam, amire Adrienn arcára fagyott a mosoly.
– Remélem, nem azt fontolgatod, hogy elköltözöl. – Könnybe lábadó szemekkel fordult felém.
– Még ha akarnálak, sem tudnálak levakarni, te kis ragacs – feleltem, majd egyszerre tört ki belőlünk a nevetés.
Az utolsó jelzőlámpához érkeztünk, itt ért véget ez az ominózus futópálya. A másik oldalon már csak parlagfűvel és lucernával teliprüszkölt rét várt kéretlen behatolókra. Elhullajtott sörösüvegek és pléhdobozok jelölték az elfeledett bulik emlékét. A patak már csak orrfacsaró sárként csordogált kitaposott medrében. Ismét elkapott az az érzés, ami korábban – egy pillanatra megint a valóság negatívját láttam.
Pislogtam, de a milliónyi szín helyett monokróm világ tárult elém. Amit eddig ragyogó világosság borított, oda a legsötétebb színárnyalatok költöztek. Szénfekete arcok és ablakkeretek, a ragyogó függönyök helyén koszos drapéria, a nap úgy festett az égen, mint egy sötét lék a mennybolton, amelyen keresztül elszivárog az ég. Királykék tintapacák figyeltek a pihepuha bárányfelhők helyén, de ami teljes egészében beszippantotta a fényt, az az arcok gödrében figyelő szemfehérje volt. A valóságom legsötétebb részévé váltak a tekintetek. A látószögem fokozatosan zsugorodott össze, az égbolt, a lankák, a lakások és az alakok eltűntek. Egy pontba, az út másik oldalára összpontosult a tekintetem.
A sötét kendő feszesen a hajához volt szorítva, a hosszú blúz az ujjai alá ért és a rakott szoknya tökéletes íve fedte térdeit.
Ő volt az. Az öregasszony az álmomból.
Dudálást hallottam a távolból, a zöld lámpa vibráló színe rántott vissza a valóságba. Amire visszapillantottam az út másik felére, az alak már eltűnt.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2022. májusi számában)
Nagy kincs, ha a sors tehetséges unokákkal áldja meg az embert. Mi négynél tartunk, a három tavaly született még pici, de a rangidős már kilencéves. A foci elkötelezett híve, regisztrált ififocista. Tavasszal volt a születésnapja, gondolkodtam, mivel lephetném meg. Eszembe jutott, hogy a magyar válogatott a Puskás Stadionban játszik két nemzetközi mérkőzést, gondoltam, akár nevelő célzattal is elmehetnénk oda.
Máté tehát fél órával később itt ül ezzel a modellszépségű nővel Budapest legmenőbb éttermében. Mellettük a sötéten hömpölygő Duna szívja magába a város fénypontjait. Mátét jelenleg a vele szemben ülő tünemény érdekli. Figyeli, ahogy vérvörös ajkaival csacsog, öntudatlanul végigsimít vörös körmeivel a haján. Máté nem szereti a hosszú műkörmöket, de a gondolatra, hogy az est alakulásától függően akár a hátába is mélyedhet az örömtől, feléled a vágya. Ez a nő egy valóságos szirén.
Semmi sem jelzi a szabad világ és az Intézmény közötti határt. Régóta ballag a széles, salakos úton. Kétoldalt – ritkásan bár, de az úthoz is, egymáshoz is közel – tanyák fészkelnek a szikes kaszálók, kifésült szántók között. Lágyan hullámzó vidék: lekoptatott kunhalmok tucatját sejteni a zsendülő búza alatt.
– Nem, dehogy, nem hiszek a vámpírokban – válaszoltam, és beszélgetni kezdtünk. Folyamatosan engem nézett meleg barna szemével. Megtudtam, hogy építész szeretne lenni, és zenész is, szereti az éjszakát, akkor alkot. Ha csalódik, akkor egyszerűen továbblép, és új álmokat épít. Arra gondoltam, ilyen ez a nyugati világ, meg lehet valósítani mindent. Ha nem sikerül, akkor meg továbblépünk, és új álmokat szövünk.
Egyébként imádom őket. Gyönyörű, izmos, okos állatok. Különös érzés bársonyosan puha orrukat megsimítani… Nem csodálkozom azon, hogy a jobb érzésű paraszt- és fuvaros embereknek mindig volt egy-egy olyan történetük, amelyben a Csillag, Szellő, Csinos, Fakó vagy akármilyen nevű lovuk főszerepelt. Érthető, hiszen jó esetben egy-egy patás húsz-huszonöt évig szolgálta gazdáját.
A faluban egyszer az a pletyka kapott szárnyra, hogy valaki leskelődik a házaknál esténként, bekukucskál az ablakokon, s időnként be is kopogtat rajtuk. Csak suttogásokat és feltételezéseket lehetett hallani. Nálunk is járt, meg nálunk is. Még abban sem voltak biztosak, hogy férfi-e vagy nő. Volt, aki azt állította, hogy nem is ember. Hogy csak teliholdkor jár. Volt, aki megesküdött volna, hogy ruha nélkül, ádámkosztümben látta. Abban viszont egyetértettek, hogy gyorsan tud futni, mert még senki sem érte utol, és még senkinek a kutyája sem.
„Evés, evés, evés!” – zakatolta egyvégtében a szörny agya, miközben vérben forgó szemmel csörtetett a testét teljesen elrejtő kék fűtengerben. Ő volt a BK 6-os bolygó nappali csúcsragadozója. Első ránézésre olyan benyomást keltett, mint egy víziló méretű égkék sündisznó. Leginkább abban különbözött földi hasonmásaitól, hogy nem volt se füle, se orra. Nem érzett szagokat, és nem hallott hangokat. Csupán a hatalmas látószerve vezérelte, mely a színekre specializálódott. A formák másodlagosak voltak számára. Amikor evésre gondolt, a piros és a zöld színre csorgott a nyála.
A legrosszabb az, hogy titoktalan a világ. Kisebb koromban sok érdekes, sőt csudálatos dolgokkal, lényekkel, emberekkel találkoztam, s minden hatalmas és változatos volt. Mára összementek és kifakultak. Persze, ebben is van jó – a részletekben olyan érdekes elveszni. Már ha – amint Gazda mondaná – van valakinek ilyesmire érzéke. Nekem, úgy vélem, van. Annak ellenére, hogy nagy kutya lettem, még mindig jó kihasalni a fűbe, elnézni a fehér csíkos fűszálakat, a szirombontó virágokat, a lepkék cikázását, s jó sétálni, bámészkodni, beleolvasni a könyvekbe. Ezt egyébként az emberek életnek mondják. Bár nekik hozzátartozik a munka is.
Az öreg tárcsás hegedűn játszott, olvastam már róla, de csak most láttam először. Lassan vijjogott a zene, lépegetett a vicinális. Aztán folytatta az öreg tovább, néha magyarul, néha románul, néha azon a különleges hegyi nyelven. Néha rakott valaki a tűzre, a sarokban álló vaskályha kellemes meleggel töltötte meg a vagont. Kézről kézre járt a cujkás üveg és az alvadt sör, én is kaptam belőle, kaparta a torkom, égett a gyomrom, úgy éreztem, mintha lassan megalvadt volna a vérem.
A létra megbillent alattam, amikor a karácsonyfa tetejére felraktam a giccses, csillogó díszt. Bosszankodva csaptam tenyerem a fehér falra, hogy megtámasszam magam, és ne zuhanjak hátra. Ezt régen te szoktad csinálni. Neked ehhez nem kellett létra, még lábujjhegyre sem kellett állnod. Mindig megmosolyogtad, hogy alacsony vagyok, de nem rosszindulatból.