Visszatértem a szobámba, a cipősdoboz méretű homályos helyiségbe, ahol záptojás színű falak vettek körül. Az ajtóval szemben varangyzöld ablak volt, amelyen a lakk már felhólyagosodott, a festék hullása kíméletlenül jelezte az idő múlását. Az ablaktól jobbra állt a ruhásszekrényem, amelyet egy lomtalanítás alkalmával vásároltam egy csövestől. Ezer forintot fizettem érte, ő ötszázat kért, de nem tudott visszaadni, így pironkodva, de elfogadta a teljes összeget. Sokáig kellett csiszolni, hogy lejöjjön róla az évtizedekkel korábbi máz, majd gondosan bekentem valami színtelen fapáccal. Újnak tűnt, csak amikor kinyitottam, akkor lehetett érezni, hogy a nagypapa dohos, kockás pulóvere mellett a nagypapa csontvázát is bent felejtették a szekrényben.
Otthonosan éreztem magam ebben a cseppet sem hangulatos, inkább hangutálatos lyukban. A gardróbommal szemben hevert egy téglavörös széthúzható kanapé és egy csótány színű asztal, rajta a közös képünk Endrével, ami több mint öt évvel ezelőtt készült a Vörösmarty téri karácsonyi vásáron. A sokadik forralt bor benyakalása után egy utcai árustól két usankát vettünk, csak azon az estén viseltük. Endre vállig érő haja seprűként bomlott ki a szőrme alól, és zavaros kék tekintetével bámult az objektívbe, annyira nevetett, hogy a középső metszőfogai közötti apró hézag is kilátszódott. Ahogyan a haja is egyre kurtább lett az évek múlásával a munkahelyi protokoll betartása miatt, úgy olvadt le az arcáról az őszinte gyermeki mosoly.
Elővettem az edzőcuccaimat a ruhásszekrényem gyomrából. Jobb híján fekete melegítőszettet és neonsárga sapkát öltöttem föl. Egy meleg fekete zoknit is felhúztam, amelyen citromsárga csibék csipogtak, a lelombozott november végén a csupasz kórók ágain túl a testem is extra hőszigetelésre vágyott. Belebújtam a királykék sportcipőmbe, amit már megrágott az idő vasfoga.
– Noémi, kész vagy már? – kérdezte Adrienn, miközben az ajtómat verte. – Bele kell húznunk, nehogy találkozzunk vele…
– Megyek, megyek! – szóltam, és kicsaptam a szobaajtót, ami arcon vágta Adriennt.
– A francba! – bosszankodott, ahogyan fejen találtam az ajtóból kikandikáló tompa szöggel. Fehér szabadidőruhában toporzékolt, ami lógott a csontváz testén, de optikailag megnyújtotta a nyakig érő lábait.
– Induljunk, veszélyességi pótlékot számolok fel, amiért még mindig nem csináltál semmit ezzel a közveszélyes szöggel – mondta, miközben a cipőjével visszaütögette a helyére.
– Endre majd megcsinálja! – feleltem, de tudtam, hogy hiú ábrándokat kergetek, ha arra várok, hogy életem szerelme kalapácsot fogjon a kezébe. Olyan óvatosan haladtunk a közlekedő nyikorgó parkettáján, mintha aknamezőn sétálnánk, mert attól tartottunk, a szomszéd Ilonka néni meghallja, hogy a közös folyosónkhoz közelítünk. Kinyitottam a bejárati ajtót, zajtalanul lépkedtünk a mustársárga linóleumon, majd a folyosó bejárati ajtaját elérve Adrienn a kulcsával csörömpölt.
– Siess már, mindjárt itt lesz! – mondtam, de Adrienn kezei reszkettek, nem tudott betalálni a lyukba. A szomszéd lepusztult rezidenciájából motoszkálás hallatszott, és jellegzetes hang közelített felénk.
A papucs csoszogása felgyorsult.
– Közeledik – súgtam Adrienn fülébe, mire a zár kattanása után kinyílt az ajtó. Kiviharzottunk a lakóház lift-folyosójához, de akkor elkövettünk egy fatális hibát.
Nyitva hagytuk az ajtót.
A távolból az olajozatlan ajtópánt öklendezte magából a lerakódott rozsdát. Nem maradt több időnk. Két lift is üzemelt, de mire az egyik megérkezik, addigra kelepcébe csal bennünket Ilonka néni, ezért a gumi élvédőkkel borított lépcsőfokokon rohantunk le a földszintre. Akkor még azt hittük, hogy megmenekültünk az üldözőnktől.
*
A közeli parkon sétáltunk át Adriennel, a gesztenyefák dús lombkoronája helyén töviskoszorú derengett át a ködön. Csörgős, roppanós levelek borították a talajt, motoszkálás hallatszott az avarból. Nem tudtam, hogy az enyhe szél teszi próbára buja fantáziámat, esetleg valami apró lény a szemét dörzsölgetve ébredezik a levéltakaró alatt. Minden alkalommal összerezzentem, amikor odasodródott elém egy levél, mert attól tartottam, hogy egy szénszínű egér rohan át a járdán. Előttem. A védtelen óriás előtt.
A Rákos-patak keskeny medréhez értünk, melyben egy erecske csordogált. Átkeltünk a túloldalra, ahol egy Mars-felszínre emlékeztető futósávot alakítottak ki. Megkönnyebbültem. Az én kasztom nem hajnalban járt kocogni, így el tudtam kerülni az ismerősöket; ilyentájt az elhivatott acélvádlik járnak sprintelni, az olyan koca kocogókkal szemben, mint amilyenek mi voltunk.
Adrienn utált futni, egy italozás alkalmával árulta el nekem, hogy miért. A tesi óráikon a lányok futottak és a fiúk fociztak. Fannika, a kerek potrohú méhkirálynő gyakran kizárta őt az öltözőből. Adrienn magas, sovány lány volt, fiús alkata miatt Andrásnak csúfolták, és virslit rejtettek a tolltartójába. Az is előfordult vele, hogy a forgalmas folyosón kellett átöltöznie.
– Mi a helyzet a melóban? A kolléganőid még mindig kretének? – kérdezte, amint elindultunk a kavicsos talajon.
– Adrienn, hogy mondhatsz ilyet?
– Te magad állítottad, hogy utálod a munkádat, és bolondok vesznek körül…
– Ez nem teljesen igaz. Szeretem a munkámat, de nem túl szívderítő a kollektíva – lihegtem, és tartottam a csigatempót.
– Pedig azt hittem, ha többségben vannak a nők, akkor empátiára épít a közösség.
– Empátiára, persze, ők inkább pszichopátiára építenek. Ildikó tegnap délben fogta a szarvasmarhabőr táskáját, és elment ebédelni. Nyilván egyen, ha korog a gyomra, de elmondása szerint túlette magát, ezért nem jött vissza az irodába. Én pedig vártam, hogy az ebédszünet után majd segít nekem. Végül kénytelen voltam este hétig egyedül iktatni a beérkező számlákat.
– Szörnyű lehet kollégákkal együtt dolgozni. Festenék egy portrét, szürke képű nagypapa ülne középen, két oldalán rózsás babaarcú ikerlányok vigyorognának. Ebéd után visszaülnék a helyemre, és a papa kopasz feje helyén kerek alma fogadna, a lányok helyén rózsaszín tulipánok nyílnának. Lehet, a kolléga kezelés nélkül vágná le a palettára az ecsetjeimet, én pedig vehetnék egy új garnitúrát – mesélte mérgesen Adrienn.
– Ellenben neked ügyfelekkel kell egyeztetned.
– Igen, az sem leányálom. Az egyik mintapéldány azért nem fizetett, mert pocsék volt a festményen a fény. Kizárólag fénykép alapján készítek portrét, pontosan tudom, hogy mi alkalmas arra, hogy megfessék. Figyelmeztettem az ügyfelet, hogy a fotó túlexponált, a kiválasztott vászon mérete pedig kicsi. Most meg fel volt háborodva, hogy miért néznek ki úgy, mintha post mortem kép készült volna róluk – mondta Adrienn, majd megálltunk egy pillanatra, a térdének támaszkodva vett mély levegőt. – Legalább neked ott van Endre.
– Még szerencse – rezzenéstelen arccal reagáltam, mire egy magányos verejtékcsepp apró gömbként gördült végig a mezítelen hátamon, kiegyenesedtem, az pedig lehullott, és fakó felületet kivilágosítva hagyott egy parányi foltot.
– Amióta dobtam Oszkárt, nem találok olyan pasit, aki ne lenne nyálas, mint egy meztelencsiga. Mindig azt kell hallgatnom, hogy milyen gyönyörű vagyok.
– Ez szörnyen hangzik – kuncogtam Adrienn panaszán.
– Az utóbbi hetekben minden randim arról szólt, hogy a palik magukat fényezték előttem; az összes a ragyogó sportautójáról, a felújítás alatt álló lakásáról és a jólfizető rabszolgatartó állásáról beszélt – mérgelődött Adrienn, majd látva az értetlenséget az arcomon, témát váltott. – De legalább megünnepeljük a születésnapod. Hatalmas meglepivel készülök, úgy fogsz örülni neki, mint én a karácsonyi hátkefének. Várod már az ünnepséget? – kérdezősködött, amikor elértük a lámpát és az pirosra váltott. Szünetet tartottam, mert elámultam a látványtól.
Leszállt a köd, így magasodtak ki előttem a felhők lábujjait csiklandozó tízemeletesek. A sápadt lakóházakon lisztfehér ablakok és szürke redőnyök voltak, mögöttük megdermedt márványszemekkel a világ dolgaira közönyös lakók figyeltek. A lámpa zöldre váltott, így átvágtunk a gyalogátkelőn. Őszintén feleltem Adriennnek.
– Csalódott vagyok. Pár évvel ezelőtt még más életet képzeltem el magamnak, arra számítottam, hogy lesz egy barátságos munkahelyem, családom és lakásom. Ehelyett veled élek, a munkahelyem kénkövei minden hétköznap megperzselnek, és a petesejtjeim is fogyatkoznak. Amikor megérkeztem a fővárosba, arra vágytam, hogy ez az izgalomtól és újdonságtól lüktető város legyen az otthonom. Az itt eltöltött nyolc év után a mindennapjaim a monotonitás ékszíjában keringenek. Hiányzik Szeleskő. Ha kikukucskáltam a házunk ablakából, egyenesen a Karancshegységet és a széltől lágyan ingadozó vegyes erdőt láttam magam előtt. Vasárnap fortyogott a húsleves a fazékban, ami más volt, mint a többi, mert került bele egy csipet anyai szeretet – áradoztam Adriennek, majd lassítottam, hogy kifújjam magam.
– Mindig is utáltam a húslevest, mondjuk én nem ismertem anyámat, aki adagolhatta volna bele a szeretet csipetkéjét. Nekem is hiányzik az Alföld, van benne valami misztikus. Amikor magad elé tekintesz, olyan, mintha a horizont soha nem érne össze, mintha a látóhatár zakatolna a végtelenbe.
A lakóházak már reggeli napsütésben fürdőztek, az acélszürke redőnyök felgördültek, és egyre több ablakból ütött át a lámpafény. Az ürességtől pangó szemüket dörgölve ébredtek a lakók. Egyre több piros troli és személyautó indult útnak. Émelyegve nekitámaszkodtam egy cserjének, úgy fújtattam. Forgott körülöttem a világ, feketére váltottak a színek, mintha a látvány negatívját láttam volna. Amint visszatért a látásom, egy cicanadrágos, tökéletes mellderék-csípő arányokkal rendelkező nő várakozott mellettünk edzőruhában. Adrienn is irigyen bámulta meg a nő kerek barackjait. A nő megvető pillantásokat vetett ránk. Mielőtt még zöldre váltott a lámpa, nagy lendülettel rugaszkodott el a földtől, és futott át az út másik oldalára.
– Nem bírom megszokni ezeket az agyatlan tyúkokat – morgott Adrienn, majd átrohantunk a gyalogátkelőn.
– Én a fővárost nem bírom megszokni – válaszoltam, amire Adrienn arcára fagyott a mosoly.
– Remélem, nem azt fontolgatod, hogy elköltözöl. – Könnybe lábadó szemekkel fordult felém.
– Még ha akarnálak, sem tudnálak levakarni, te kis ragacs – feleltem, majd egyszerre tört ki belőlünk a nevetés.
Az utolsó jelzőlámpához érkeztünk, itt ért véget ez az ominózus futópálya. A másik oldalon már csak parlagfűvel és lucernával teliprüszkölt rét várt kéretlen behatolókra. Elhullajtott sörösüvegek és pléhdobozok jelölték az elfeledett bulik emlékét. A patak már csak orrfacsaró sárként csordogált kitaposott medrében. Ismét elkapott az az érzés, ami korábban – egy pillanatra megint a valóság negatívját láttam.
Pislogtam, de a milliónyi szín helyett monokróm világ tárult elém. Amit eddig ragyogó világosság borított, oda a legsötétebb színárnyalatok költöztek. Szénfekete arcok és ablakkeretek, a ragyogó függönyök helyén koszos drapéria, a nap úgy festett az égen, mint egy sötét lék a mennybolton, amelyen keresztül elszivárog az ég. Királykék tintapacák figyeltek a pihepuha bárányfelhők helyén, de ami teljes egészében beszippantotta a fényt, az az arcok gödrében figyelő szemfehérje volt. A valóságom legsötétebb részévé váltak a tekintetek. A látószögem fokozatosan zsugorodott össze, az égbolt, a lankák, a lakások és az alakok eltűntek. Egy pontba, az út másik oldalára összpontosult a tekintetem.
A sötét kendő feszesen a hajához volt szorítva, a hosszú blúz az ujjai alá ért és a rakott szoknya tökéletes íve fedte térdeit.
Ő volt az. Az öregasszony az álmomból.
Dudálást hallottam a távolból, a zöld lámpa vibráló színe rántott vissza a valóságba. Amire visszapillantottam az út másik felére, az alak már eltűnt.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2022. májusi számában)
