Tallián Mariann: Szerelemmadár

2022. július 25., 09:32
Szemadám György: Asyuth (olaj, vászon, 100 × 65 cm) – Fotó: Haris László

A szűz hóra egy vércsepp hullt. A vörös folt lassanként terjedt szét a fehér kristálytakarón. A vércsepp és a várpalota bejárata között friss lábnyomok követték egymást. Apró, piros topánkák süppedtek a kitaposott cipőlenyomatokba, és a lány így jutott el a bejáratig anélkül, hogy átnedvesedett volna a lába.

– Jobb, bal, jobb, bal – szavalta a rigmust, és meglibbent fehér szoknyája.

Az udvaron egy ugrálójáték ábrája maradt utána a hóban.

A lány lenyomta a súlyos vaskilincset és benyitott egy hosszú folyosóra. A durva kőfalakon pajzsok, kardok, tőrök, szuronyok és buzogányok lógtak. Egy hős katonacsalád évszázadok távlatából összegyűlt ereklyéi. A folyosó végén egy őr állt könnyű vértezetben, bárddal a kezében. Rezzenetlenül nézett maga elé, mintha észre sem venné a lányt.

A lovagterem vörös márványból rakott padlómozaikja csillagmintát ábrázolt. Körben, fehér alapon színes falfestmények díszítették a kőtömbökből emelt terem lecsiszolt falát; címerek és virágok körül indák, levelek kacskaringóztak a fakazettás, díszes plafon felé.

– Hol voltál? – kérdezte szigorúan az anyja a sziklába vájt toronylépcső tetejéről. Magas termete, fekete haja méltóságot kölcsönzött a fiatalasszonynak.

– Az udvaron – válaszolta a lány.

– Köhögtél?

– Nem. Jól vagyok – nyugtatta, és lesütötte a szemét.

– Hazudsz! – kiáltott rá a vár úrnője. – Véres a szád!

A lány odakapott és letörölte a száját. Véres kezével szoknyájába markolt, és a durva, fehér szőttesen bíborvörös ujjlenyomatok jelentek meg.

– Megmondtam, hogy nem mehetsz ki! Ha még egyszer megteszed, esküszöm, megverlek! És mielőtt visszatámadnál, hogy kegyetlen vagyok, tudd, hogy csakis a te érdekedben teszem – figyelmeztette, és elvonult a hálótermébe. A kandallóban pattogott a tűz, a fadarabok gyantája illatosan sercegett. A hölgy ledőlt az ágyra és unalmában kockát vetett. Férjurát hiába várta haza a végvári csatából.

Fehér felhőréteg ereszkedett a távoli tájra, befedte a végtelenbe vesző erdőrengeteget, mint egy fehér dunyha. Felette hollók vadásztak, károgásuk idegtépően zengte be a messzeséget. A fekete sereg zsákmányszerző tánca, tucatnyi körkörös vonal a fehérségben, mint fehér papíron a tus ívelt betűkódolása.

A sziklavár kiemelkedett a ködös tájból és a kövezetre szakadatlanul hulló hópelyhek megcsillantak a napsütötte várudvaron. Az alsó várhoz vezető boltíves kaput eltorlaszolta a többméteres magasságig megemelkedett hó.

A lány felszaladt a lépcsőn és benyitott a saját hálótermébe. A kályhában elaludt a tűz, vacogott a foga a hidegtől. Rálehelt a falra, mire azon nedvedző páracseppek csorogtak végig, mintha sírna. A száján megszáradt vért összekeverte a fal könnyeivel és a piros egyveleggel betűket festett rá. Lázas szenvedéllyel rótta egy befejezetlen vers sorait, festéket hozzá a tüdejéből köhögött. 

„Szerelem: az ég felé repülni,

Percenként ezer fátyolt széttépni” 

– Kisasszony, miért nem kiabált nekem? Hiszen meghűl még inkább! – tört be a szobába a cseléd. Fontoskodva sertepertélt, hamar bekészítette a farakást és tüzet gyújtott. Közben folyamatosan trécselt. – Nem kéne összemázolni a falat, az úrnő haragszik érte, aztán moshatom megint. Jaj, kisasszony, mire ez a butaság? Van toll és ténta a papnak, könyvtárterem is van, az asztalnál kell betűt vésni, nem a falra vérrel, Istenem! Miért erőlteti a köhögést, fáj az, nem?

– De, fáj – válaszolt, és halvány mosoly sejlett fel az arcán.

– Kinek írogatja ezt a sok verset? Emberfia ide be nem teheti a lábát, meghagyta az úrnő. Mer’ így még csak el sem tudja küldeni levélbe. Meg hát ki érti ezt? Erre nem gondolt, kisasszony? – okoskodott a cseléd.

– Magamnak írom, Teri. És én értem – vetette oda és írt rendületlenül, mintha attól félne, előbb-utóbb elfogy a vér, amivel írhat.

– Kisasszony, ha nem vigyáz magára, nem lesz kinek írogatni, se vérrel, se téntával.

– Tudom, Teri, tudom.

– Mondta a János, hogy megént kiszökött. Neki szólnia kellene az úrnőnek, de nem csinálta – mondta ravaszul.

– Persze, Teri, persze. Ott van a bőrerszényem, még van benne valami, vidd le, kérlek, Jánosnak. Ennyi van, majd szerzek megint – mondta és a homlokáról folyt az izzadság, úgy kimelegedett.

– Feküdjön le, kisasszony! Felénk terjed a köd, lassan rátelepszik a várra is. Hozok gyertyát – szorgoskodott, fogta a pénzt és elsietett. Pár perc múlva a lány kinyitotta az ajtót és kilesett a lovagterem felé. Teri és az őr enyelegve számolták a garasokat. A lány elmosolyodott.

Lefeküdt a baldachinos faágyba, magára húzta a meleg gyapjút és behúzta a szőttesfüggönyt. Elaludt. Álmában egy halált hozó madár kopogtatott az ablaktáblán. Kinyitotta a rozettás ablakszárnyat és megfogta a hollót. A lábán gyűrűbe fogott cetlit talált. Fekete tintával kanyarították rá a betűket: „Találkozzunk az erdőben.” Hallotta is egy férfi suttogó hangját, kedves, szerelmes búgását. A lány rálehelt az írásra, a betűk elmosódtak, a tinta piros vérré változott, átáztatta a papírt, majd a fehér ruháján ejtett foltot, aztán lecsepegett a kőre, kis patakká duzzadt, lefolyt a lépcsőn, ki az udvarra, és amikor kinyílt az ajtó, a fehér havat eláztatta, a túlsó falon visszaloccsant, mint egy kiáradó vörös folyó hömpölygött az udvaron. 

„Kezdetben életünket feladni,

Vég-lépés után láb nélkül lépni” 

Hajnalban arra ébredt, hogy megkoccan az ablaktábla. Felugrott és odaszaladt. Egy holló ült ott. Hideg szemeivel egyenesen rá nézett, majd elrepült. A lány ijedtében megremegett.

– Teri, kialudt a tűz! – kiáltott és visszabújt az ágyba.

A cseléd hamar ott termett, szőke haja, mint egy szénakazal, fésületlenül állt szanaszét. Nekiállt tüzet gyújtani.

– Éjjel betörtek a hátsó kapun a törökök. Két várkatona fejét is lemetszették. Itt portyáznak az erdőben. Nem értem, hogy nem fagynak meg – mérgelődött.

A lány felkapta a fejét.

– Törökök?

– Igen. Jó ideje nem láttunk egyet sem, úgy látszik, az éhség, a fagy űzi őket a közelünkbe.

– Hányan vannak?

– Ezek csak ketten voltak. Meg még egy gyerekképű fegyverhordozó.

– Nem esett bajuk?

– Nem, a rosseb egye meg! Kegyetlen gyilkosok ezek, pogány népség, vigye el őket az ördög! – káromkodott.

A lány felpillantott a nőre. Vidám lénye még kialvatlanul, fáradtan is élettel volt tele. Folyamatosan tett-vett, kiszáradt keze nyomán rendet és meleget teremtett percek alatt.

– Jánosnak nem esett baja? – kérdezte. Teri ránézett és megállt egy percre.

– Nem, hál’ Istennek! Amíg a várban szolgál, nem esik baja – hangsúlyozta.

– Várj itt – mondta a leány és átment az anyjához.

– Kellene egy új keszkenő. Szeretnék lemenni a lányokhoz – kérlelte.

– Vegyél az ezüstdobozból pár garast. De Terit küldd! Te nem mehetsz le – parancsolta.

– Rendben – ígérte szófogadóan, majd visszaszaladt a hálótermébe. A pénzt Teri markába nyomta. – Add oda Jánosnak! Még jól jöhet, ha esetleg… áthelyeztetnék. Érted? – mondta és visszabújt az ágyba. Teri hálásan mosolygott és elsietett. – Menj le a konyhára, kérj nekem egy lepényt, én pihenek még kicsit! – kiáltott utána.

A cseléd önfeledten, dalolászva szaladt lefelé a kőlépcsőn párjához, hogy minél előbb elújságolja úrnője fizetségét.

A lány kipattant az ágyból, izgatottan húzta magára a zsinóros fehér ruhát és szorosan összecsomózta a derekán. Hímzett kötényt kötött, fekete haját kontyba tűzte és fehér, gyöngyös hajhálóval díszítette. Köpenyének kámzsáját a szemébe húzta, majd felvette piros, hosszú szárú csizmáját.

Az üres lovagteremben megszédült egy pillanatra, és nekitámaszkodott a sziklába vájt várfalnak, mely ijesztően tátogott, mint egy szájüreg, melyben fogak helyett kődarabok morzsolják az ételt. Összeszedte magát és kisurrant az udvarra. A hó takarásában settenkedett, és a várat megkerülve, a fal tövében begyökerezett, hófödte, szúrós borókabokor alatt rejtegetett hágcsó segítségével kiszökött a várból. A falon túl a hóba huppant. A hágcsót gondosan áthúzta és elrejtette odaát, majd pár lépés után a sűrű erdőben talált menedéket. A friss levegő és a szikrázó, érintetlen hótakaró elkápráztatta érzékeit, felszabadultan, széttárt karokkal táncolt, nyelvét nyújtogatta az ég felé és mohón nyelte a szállingózó hópelyheket. Izzó torkának jólesett a jeges lé.

Testét hamarosan forróság járta át, arcára lázpír fakadt, gyengeség fogta el, és összecsuklott a hóban. Percekig feküdt mozdulatlanul, fehér ruháján a hópelyhek elmerültek a fonott szálak rostjaiban. Felette a fenyők csúcsai részegen forogtak, és az ágak között átderengő fényes korong, mint egy fehér glóriás jégvirágkoszorú, alászállt. Gyönyörködött a látomásban, feje kóválygott, majd neszezésre lett figyelmes. Ágak törtek, susogás hallatszott, erre megrettent és egy fa mögé rejtőzött. Háta mögött lihegést hallott. Menekülni kezdett a sűrű erdőben, hajáról a hálót letépték a faágak, a fehér gyöngyszemek leperegtek a hóba, füzért fűztek a lábnyomain. Nem nézett semerre, csak futott, ahogy bírt, egészen addig, amíg egy köhögőroham megállásra késztette. Egy fa tövébe heveredett és hosszan zihált. Amikor lecsendesedett a roham, felállt és kilesett a fa mögül. Barna szempár nézett vissza rá, és titkos izzásban forrt egybe az övével.

Visszahúzódott a fa mögé, a török fiú moccanni sem mert. A lány sietősen rendbe hozta magát, a hóval letörölte szája szegletéből a vért, kezeiről is ledörzsölte, majd újból kikukucskált a fa mögül. Ugyanaz a pillantás, ugyanaz a dobbanás ott legbelül. Mintha mindig egyek lettek volna ők ketten: a török fiú és a lány.

Kilépett a fa mögül, a fiú megfogta a kezét, és szótlanul elindultak egymás mellett. Így haladtak az örökzöldek között, összehangolt, könnyű léptekkel. Ahogy távolodtak, a vastag hótakaró befedte alakjukat, és a ködfelhők titokzatos leple alatt lassan eltűntek.

A havas fenyves felett a fekete madárraj őrült, visongó száguldással fejezte be a félbehagyott verset, amit a lány a vérével a vár falára festett. 

„A létet szemeinkből kivetni,

Tulajdon szemeinket se nézni.”[1]



[1] Az idézetek Dzsalál ad-Dín Rúmí 13. századi perzsa szúfi költő Szerelem: az ég felé repülni… kezdetű verséből származnak, Weöres Sándor fordításában

Legfrissebb hírek
Legnézettebb
2022. december 04., 08:13