A szűz hóra egy vércsepp hullt. A vörös folt lassanként terjedt szét a fehér kristálytakarón. A vércsepp és a várpalota bejárata között friss lábnyomok követték egymást. Apró, piros topánkák süppedtek a kitaposott cipőlenyomatokba, és a lány így jutott el a bejáratig anélkül, hogy átnedvesedett volna a lába.
– Jobb, bal, jobb, bal – szavalta a rigmust, és meglibbent fehér szoknyája.
Az udvaron egy ugrálójáték ábrája maradt utána a hóban.
A lány lenyomta a súlyos vaskilincset és benyitott egy hosszú folyosóra. A durva kőfalakon pajzsok, kardok, tőrök, szuronyok és buzogányok lógtak. Egy hős katonacsalád évszázadok távlatából összegyűlt ereklyéi. A folyosó végén egy őr állt könnyű vértezetben, bárddal a kezében. Rezzenetlenül nézett maga elé, mintha észre sem venné a lányt.
A lovagterem vörös márványból rakott padlómozaikja csillagmintát ábrázolt. Körben, fehér alapon színes falfestmények díszítették a kőtömbökből emelt terem lecsiszolt falát; címerek és virágok körül indák, levelek kacskaringóztak a fakazettás, díszes plafon felé.
– Hol voltál? – kérdezte szigorúan az anyja a sziklába vájt toronylépcső tetejéről. Magas termete, fekete haja méltóságot kölcsönzött a fiatalasszonynak.
– Az udvaron – válaszolta a lány.
– Köhögtél?
– Nem. Jól vagyok – nyugtatta, és lesütötte a szemét.
– Hazudsz! – kiáltott rá a vár úrnője. – Véres a szád!
A lány odakapott és letörölte a száját. Véres kezével szoknyájába markolt, és a durva, fehér szőttesen bíborvörös ujjlenyomatok jelentek meg.
– Megmondtam, hogy nem mehetsz ki! Ha még egyszer megteszed, esküszöm, megverlek! És mielőtt visszatámadnál, hogy kegyetlen vagyok, tudd, hogy csakis a te érdekedben teszem – figyelmeztette, és elvonult a hálótermébe. A kandallóban pattogott a tűz, a fadarabok gyantája illatosan sercegett. A hölgy ledőlt az ágyra és unalmában kockát vetett. Férjurát hiába várta haza a végvári csatából.
Fehér felhőréteg ereszkedett a távoli tájra, befedte a végtelenbe vesző erdőrengeteget, mint egy fehér dunyha. Felette hollók vadásztak, károgásuk idegtépően zengte be a messzeséget. A fekete sereg zsákmányszerző tánca, tucatnyi körkörös vonal a fehérségben, mint fehér papíron a tus ívelt betűkódolása.
A sziklavár kiemelkedett a ködös tájból és a kövezetre szakadatlanul hulló hópelyhek megcsillantak a napsütötte várudvaron. Az alsó várhoz vezető boltíves kaput eltorlaszolta a többméteres magasságig megemelkedett hó.
A lány felszaladt a lépcsőn és benyitott a saját hálótermébe. A kályhában elaludt a tűz, vacogott a foga a hidegtől. Rálehelt a falra, mire azon nedvedző páracseppek csorogtak végig, mintha sírna. A száján megszáradt vért összekeverte a fal könnyeivel és a piros egyveleggel betűket festett rá. Lázas szenvedéllyel rótta egy befejezetlen vers sorait, festéket hozzá a tüdejéből köhögött.
„Szerelem: az ég felé repülni,
Percenként ezer fátyolt széttépni”
– Kisasszony, miért nem kiabált nekem? Hiszen meghűl még inkább! – tört be a szobába a cseléd. Fontoskodva sertepertélt, hamar bekészítette a farakást és tüzet gyújtott. Közben folyamatosan trécselt. – Nem kéne összemázolni a falat, az úrnő haragszik érte, aztán moshatom megint. Jaj, kisasszony, mire ez a butaság? Van toll és ténta a papnak, könyvtárterem is van, az asztalnál kell betűt vésni, nem a falra vérrel, Istenem! Miért erőlteti a köhögést, fáj az, nem?
– De, fáj – válaszolt, és halvány mosoly sejlett fel az arcán.
– Kinek írogatja ezt a sok verset? Emberfia ide be nem teheti a lábát, meghagyta az úrnő. Mer’ így még csak el sem tudja küldeni levélbe. Meg hát ki érti ezt? Erre nem gondolt, kisasszony? – okoskodott a cseléd.
– Magamnak írom, Teri. És én értem – vetette oda és írt rendületlenül, mintha attól félne, előbb-utóbb elfogy a vér, amivel írhat.
– Kisasszony, ha nem vigyáz magára, nem lesz kinek írogatni, se vérrel, se téntával.
– Tudom, Teri, tudom.
– Mondta a János, hogy megént kiszökött. Neki szólnia kellene az úrnőnek, de nem csinálta – mondta ravaszul.
– Persze, Teri, persze. Ott van a bőrerszényem, még van benne valami, vidd le, kérlek, Jánosnak. Ennyi van, majd szerzek megint – mondta és a homlokáról folyt az izzadság, úgy kimelegedett.
– Feküdjön le, kisasszony! Felénk terjed a köd, lassan rátelepszik a várra is. Hozok gyertyát – szorgoskodott, fogta a pénzt és elsietett. Pár perc múlva a lány kinyitotta az ajtót és kilesett a lovagterem felé. Teri és az őr enyelegve számolták a garasokat. A lány elmosolyodott.
Lefeküdt a baldachinos faágyba, magára húzta a meleg gyapjút és behúzta a szőttesfüggönyt. Elaludt. Álmában egy halált hozó madár kopogtatott az ablaktáblán. Kinyitotta a rozettás ablakszárnyat és megfogta a hollót. A lábán gyűrűbe fogott cetlit talált. Fekete tintával kanyarították rá a betűket: „Találkozzunk az erdőben.” Hallotta is egy férfi suttogó hangját, kedves, szerelmes búgását. A lány rálehelt az írásra, a betűk elmosódtak, a tinta piros vérré változott, átáztatta a papírt, majd a fehér ruháján ejtett foltot, aztán lecsepegett a kőre, kis patakká duzzadt, lefolyt a lépcsőn, ki az udvarra, és amikor kinyílt az ajtó, a fehér havat eláztatta, a túlsó falon visszaloccsant, mint egy kiáradó vörös folyó hömpölygött az udvaron.
„Kezdetben életünket feladni,
Vég-lépés után láb nélkül lépni”
Hajnalban arra ébredt, hogy megkoccan az ablaktábla. Felugrott és odaszaladt. Egy holló ült ott. Hideg szemeivel egyenesen rá nézett, majd elrepült. A lány ijedtében megremegett.
– Teri, kialudt a tűz! – kiáltott és visszabújt az ágyba.
A cseléd hamar ott termett, szőke haja, mint egy szénakazal, fésületlenül állt szanaszét. Nekiállt tüzet gyújtani.
– Éjjel betörtek a hátsó kapun a törökök. Két várkatona fejét is lemetszették. Itt portyáznak az erdőben. Nem értem, hogy nem fagynak meg – mérgelődött.
A lány felkapta a fejét.
– Törökök?
– Igen. Jó ideje nem láttunk egyet sem, úgy látszik, az éhség, a fagy űzi őket a közelünkbe.
– Hányan vannak?
– Ezek csak ketten voltak. Meg még egy gyerekképű fegyverhordozó.
– Nem esett bajuk?
– Nem, a rosseb egye meg! Kegyetlen gyilkosok ezek, pogány népség, vigye el őket az ördög! – káromkodott.
A lány felpillantott a nőre. Vidám lénye még kialvatlanul, fáradtan is élettel volt tele. Folyamatosan tett-vett, kiszáradt keze nyomán rendet és meleget teremtett percek alatt.
– Jánosnak nem esett baja? – kérdezte. Teri ránézett és megállt egy percre.
– Nem, hál’ Istennek! Amíg a várban szolgál, nem esik baja – hangsúlyozta.
– Várj itt – mondta a leány és átment az anyjához.
– Kellene egy új keszkenő. Szeretnék lemenni a lányokhoz – kérlelte.
– Vegyél az ezüstdobozból pár garast. De Terit küldd! Te nem mehetsz le – parancsolta.
– Rendben – ígérte szófogadóan, majd visszaszaladt a hálótermébe. A pénzt Teri markába nyomta. – Add oda Jánosnak! Még jól jöhet, ha esetleg… áthelyeztetnék. Érted? – mondta és visszabújt az ágyba. Teri hálásan mosolygott és elsietett. – Menj le a konyhára, kérj nekem egy lepényt, én pihenek még kicsit! – kiáltott utána.
A cseléd önfeledten, dalolászva szaladt lefelé a kőlépcsőn párjához, hogy minél előbb elújságolja úrnője fizetségét.
A lány kipattant az ágyból, izgatottan húzta magára a zsinóros fehér ruhát és szorosan összecsomózta a derekán. Hímzett kötényt kötött, fekete haját kontyba tűzte és fehér, gyöngyös hajhálóval díszítette. Köpenyének kámzsáját a szemébe húzta, majd felvette piros, hosszú szárú csizmáját.
Az üres lovagteremben megszédült egy pillanatra, és nekitámaszkodott a sziklába vájt várfalnak, mely ijesztően tátogott, mint egy szájüreg, melyben fogak helyett kődarabok morzsolják az ételt. Összeszedte magát és kisurrant az udvarra. A hó takarásában settenkedett, és a várat megkerülve, a fal tövében begyökerezett, hófödte, szúrós borókabokor alatt rejtegetett hágcsó segítségével kiszökött a várból. A falon túl a hóba huppant. A hágcsót gondosan áthúzta és elrejtette odaát, majd pár lépés után a sűrű erdőben talált menedéket. A friss levegő és a szikrázó, érintetlen hótakaró elkápráztatta érzékeit, felszabadultan, széttárt karokkal táncolt, nyelvét nyújtogatta az ég felé és mohón nyelte a szállingózó hópelyheket. Izzó torkának jólesett a jeges lé.
Testét hamarosan forróság járta át, arcára lázpír fakadt, gyengeség fogta el, és összecsuklott a hóban. Percekig feküdt mozdulatlanul, fehér ruháján a hópelyhek elmerültek a fonott szálak rostjaiban. Felette a fenyők csúcsai részegen forogtak, és az ágak között átderengő fényes korong, mint egy fehér glóriás jégvirágkoszorú, alászállt. Gyönyörködött a látomásban, feje kóválygott, majd neszezésre lett figyelmes. Ágak törtek, susogás hallatszott, erre megrettent és egy fa mögé rejtőzött. Háta mögött lihegést hallott. Menekülni kezdett a sűrű erdőben, hajáról a hálót letépték a faágak, a fehér gyöngyszemek leperegtek a hóba, füzért fűztek a lábnyomain. Nem nézett semerre, csak futott, ahogy bírt, egészen addig, amíg egy köhögőroham megállásra késztette. Egy fa tövébe heveredett és hosszan zihált. Amikor lecsendesedett a roham, felállt és kilesett a fa mögül. Barna szempár nézett vissza rá, és titkos izzásban forrt egybe az övével.
Visszahúzódott a fa mögé, a török fiú moccanni sem mert. A lány sietősen rendbe hozta magát, a hóval letörölte szája szegletéből a vért, kezeiről is ledörzsölte, majd újból kikukucskált a fa mögül. Ugyanaz a pillantás, ugyanaz a dobbanás ott legbelül. Mintha mindig egyek lettek volna ők ketten: a török fiú és a lány.
Kilépett a fa mögül, a fiú megfogta a kezét, és szótlanul elindultak egymás mellett. Így haladtak az örökzöldek között, összehangolt, könnyű léptekkel. Ahogy távolodtak, a vastag hótakaró befedte alakjukat, és a ködfelhők titokzatos leple alatt lassan eltűntek.
A havas fenyves felett a fekete madárraj őrült, visongó száguldással fejezte be a félbehagyott verset, amit a lány a vérével a vár falára festett.
„A létet szemeinkből kivetni,
Tulajdon szemeinket se nézni.”[1]
[1] Az idézetek Dzsalál ad-Dín Rúmí 13. századi perzsa szúfi költő Szerelem: az ég felé repülni… kezdetű verséből származnak, Weöres Sándor fordításában
Nagy kincs, ha a sors tehetséges unokákkal áldja meg az embert. Mi négynél tartunk, a három tavaly született még pici, de a rangidős már kilencéves. A foci elkötelezett híve, regisztrált ififocista. Tavasszal volt a születésnapja, gondolkodtam, mivel lephetném meg. Eszembe jutott, hogy a magyar válogatott a Puskás Stadionban játszik két nemzetközi mérkőzést, gondoltam, akár nevelő célzattal is elmehetnénk oda.
Máté tehát fél órával később itt ül ezzel a modellszépségű nővel Budapest legmenőbb éttermében. Mellettük a sötéten hömpölygő Duna szívja magába a város fénypontjait. Mátét jelenleg a vele szemben ülő tünemény érdekli. Figyeli, ahogy vérvörös ajkaival csacsog, öntudatlanul végigsimít vörös körmeivel a haján. Máté nem szereti a hosszú műkörmöket, de a gondolatra, hogy az est alakulásától függően akár a hátába is mélyedhet az örömtől, feléled a vágya. Ez a nő egy valóságos szirén.
Semmi sem jelzi a szabad világ és az Intézmény közötti határt. Régóta ballag a széles, salakos úton. Kétoldalt – ritkásan bár, de az úthoz is, egymáshoz is közel – tanyák fészkelnek a szikes kaszálók, kifésült szántók között. Lágyan hullámzó vidék: lekoptatott kunhalmok tucatját sejteni a zsendülő búza alatt.
– Nem, dehogy, nem hiszek a vámpírokban – válaszoltam, és beszélgetni kezdtünk. Folyamatosan engem nézett meleg barna szemével. Megtudtam, hogy építész szeretne lenni, és zenész is, szereti az éjszakát, akkor alkot. Ha csalódik, akkor egyszerűen továbblép, és új álmokat épít. Arra gondoltam, ilyen ez a nyugati világ, meg lehet valósítani mindent. Ha nem sikerül, akkor meg továbblépünk, és új álmokat szövünk.
Egyébként imádom őket. Gyönyörű, izmos, okos állatok. Különös érzés bársonyosan puha orrukat megsimítani… Nem csodálkozom azon, hogy a jobb érzésű paraszt- és fuvaros embereknek mindig volt egy-egy olyan történetük, amelyben a Csillag, Szellő, Csinos, Fakó vagy akármilyen nevű lovuk főszerepelt. Érthető, hiszen jó esetben egy-egy patás húsz-huszonöt évig szolgálta gazdáját.
A faluban egyszer az a pletyka kapott szárnyra, hogy valaki leskelődik a házaknál esténként, bekukucskál az ablakokon, s időnként be is kopogtat rajtuk. Csak suttogásokat és feltételezéseket lehetett hallani. Nálunk is járt, meg nálunk is. Még abban sem voltak biztosak, hogy férfi-e vagy nő. Volt, aki azt állította, hogy nem is ember. Hogy csak teliholdkor jár. Volt, aki megesküdött volna, hogy ruha nélkül, ádámkosztümben látta. Abban viszont egyetértettek, hogy gyorsan tud futni, mert még senki sem érte utol, és még senkinek a kutyája sem.
„Evés, evés, evés!” – zakatolta egyvégtében a szörny agya, miközben vérben forgó szemmel csörtetett a testét teljesen elrejtő kék fűtengerben. Ő volt a BK 6-os bolygó nappali csúcsragadozója. Első ránézésre olyan benyomást keltett, mint egy víziló méretű égkék sündisznó. Leginkább abban különbözött földi hasonmásaitól, hogy nem volt se füle, se orra. Nem érzett szagokat, és nem hallott hangokat. Csupán a hatalmas látószerve vezérelte, mely a színekre specializálódott. A formák másodlagosak voltak számára. Amikor evésre gondolt, a piros és a zöld színre csorgott a nyála.
A legrosszabb az, hogy titoktalan a világ. Kisebb koromban sok érdekes, sőt csudálatos dolgokkal, lényekkel, emberekkel találkoztam, s minden hatalmas és változatos volt. Mára összementek és kifakultak. Persze, ebben is van jó – a részletekben olyan érdekes elveszni. Már ha – amint Gazda mondaná – van valakinek ilyesmire érzéke. Nekem, úgy vélem, van. Annak ellenére, hogy nagy kutya lettem, még mindig jó kihasalni a fűbe, elnézni a fehér csíkos fűszálakat, a szirombontó virágokat, a lepkék cikázását, s jó sétálni, bámészkodni, beleolvasni a könyvekbe. Ezt egyébként az emberek életnek mondják. Bár nekik hozzátartozik a munka is.
Az öreg tárcsás hegedűn játszott, olvastam már róla, de csak most láttam először. Lassan vijjogott a zene, lépegetett a vicinális. Aztán folytatta az öreg tovább, néha magyarul, néha románul, néha azon a különleges hegyi nyelven. Néha rakott valaki a tűzre, a sarokban álló vaskályha kellemes meleggel töltötte meg a vagont. Kézről kézre járt a cujkás üveg és az alvadt sör, én is kaptam belőle, kaparta a torkom, égett a gyomrom, úgy éreztem, mintha lassan megalvadt volna a vérem.
A létra megbillent alattam, amikor a karácsonyfa tetejére felraktam a giccses, csillogó díszt. Bosszankodva csaptam tenyerem a fehér falra, hogy megtámasszam magam, és ne zuhanjak hátra. Ezt régen te szoktad csinálni. Neked ehhez nem kellett létra, még lábujjhegyre sem kellett állnod. Mindig megmosolyogtad, hogy alacsony vagyok, de nem rosszindulatból.