Ködös, kék színű hajnal ülte meg a hegyi főutat. Magas fenyők kísérték mindkét oldalán Linát, ahogy kék melegítőben futott. A nyári reggel ellenére halvány párafelhőt lihegett, mely elolvadt a nyirkos erdő levegőjében. Hűvös volt az idő, még a nap sem kelt fel, azonban a fiatal nő már három kilométert is maga mögött hagyott. Felkötött barna haja vadul csapkodta a vállait, ahogy küzdött a távolsággal.
Koránkelő volt. Szerette az erdőt, különösen ezt az utat. Immár szokásává vált, hogy nyaranta eljöjjön bakonybéli nyaralójába, s megtegye az általa kialakított távot a vadregényes terepen. Ilyenkor úgy érezte, a részévé válik valami sokkal nagyobbnak. Körülveszi, a lényébe szippantja nem csak a természet, hanem az egész világ. Csak ő volt, szabadon, gondok nélkül.
Zene szólt a fülében, de csak halkan, hogy ne nyomja el teljesen a pirkadat hangjait. Ismerte már az itteni madarak énekét, ilyenkor voltak a leghangosabbak. Önző, gyerekes módon kicsit úgy vette, hogy neki szurkolnak.
Következett a pálya neheze. Az utolsó három kilométer egyszerre emelkedett és kanyargott, hogy aztán kivezesse arra a csodálatos kilátást nyújtó részre, amelyről képeslapok is készültek, és amit ő maga is felfedezett. Lélekben és testben egyaránt felkészítette szervezetét a terhelésre. Megfeszített, rugalmas izmokkal ment neki az emelkedőnek. Már látta az éles bal kanyart is, amit mellékcélként kitűzött. Annyira koncentrált a megfelelő légzésre, hogy nem vette észre az erdő elcsöndesülését.
Fél kilométerébe került, mire a kanyarral együtt fordulni kezdett. Hevesen lihegett, gyorsan megtörölte a homlokát kocogás közben. Ezen a szakaszon kicsit pihenhetett, jó pár száz méteren keresztül sima út vezetett egyenesen előre. A sűrű fenyőtűleveleken át az ég alja már rózsaszín volt.
Feltűnt neki, hogy a zene milyen zavartalanul hangzik a fülében. Belenyúlt az övtáskájába, hogy halkítson rajta. Ám amikor felnézett, a keze nem fejezte be a mozdulatot.
Meglepetésére egy narancssárga kisteherautó parkolt a baloldalon. Lina annyira lelassult, hogy szinte egy helyben futott. Nem számított társaságra. Szerette azt hinni, hogy csak ő használja az utat, és kényelmetlenül érezte magát, ha mégis megzavarták. Ahogy közeledett a járműhöz, két lehetőség kergette egymást a fejében. Megálljon vagy továbbmenjen, mintha nem is lenne itt semmi?
De mi van, ha az illetőnek segítségre van szüksége? Defektet kaphatott, rosszul lehetett, és persze az is eszébe jutott, hogy csak a dolgát végzi valamelyik bokornál. Akármiért is állt meg itt, megvolt rá az oka, és ha segítség kell, lehet, csak ő jár egyedül errefelé, csak ő tud mentőt hívni.
Meg ő tud meghalni, ha valami őrült csapdát készített elő.
Lina megborzongott az utolsó gondolattól. Lerázta magáról ezt a nevetséges felvetést, és sétára váltott. Alig pár méterre volt csupán a teherautó hátuljától. Kivette a fülhallgatót. Baljós érzékei azonnal felélénkültek a kialakult csendben. Visszafojtotta zihálását. Távolról madárrikoltás visszhangzott. Körülnézett, s most valahogy még nagyobbnak tűnt az erdő. Egyedül volt.
Mély légzésekkel csillapította magát. Nem szokott megállni, de úgy érezte, az utolsó kanyar többet vett ki belőle, mint máskor. Nem is árt, ha kicsit kifújja magát. Megnézi, mi van itt, esetleg megvárja a vezetőt, hogy minden rendben van-e, aztán befejezi a maradék távot.
Ez a terv új erőt adott neki, s elindult a kocsi felé. A platóján farönköket látott, amiket belepett a harmat. Régóta, esetleg egész éjjel itt állhatott. A narancssárga festék koszos és karcos volt, látszott, hogy használatban van, és ráférne egy mosás; ezt leszámítva jó állapotúnak tűnt. A kerekek is épek. Dobogó szívvel közelített az ajtajához. Valahol sejtette, a látvány mégis ráerősített az óvatosságra: üres volt.
Az egyetlen szokatlan dolog, ami feltűnt, hogy leeresztették a sofőr felőli ablakot. Lina vette a bátorságot és megkerülte a kis teherautót. Lehajolt, és benézett. A slusszkulcsot is benne hagyták. Valószínűleg a tulajdonos nem félt attól, hogy ellopják.
Vagy felkészült rá, hogy gyorsan elhajtson az áldozattal.
Lina gyorsan kiegyenesedett és elhátrált. Megpillantott egy alakot a másik kocsiajtónál. Azonnal kijött a jármű takarásából.
– Hölgyem – mondta a váratlan idegen. – Segíthetek?
Harminc körüli, favágó öltözékű hölgy volt. Piros baseballsapkát viselt, amely a nyakára lapította szőke haját. Kedves arca volt, és még a bő ingben is látszott, hogy csinos. Egyáltalán nem tűnt veszélyesnek. Lina megkönnyebbülten felsóhajtott.
– Ó, Istenem, úgy megijedtem! – mondta, és gyorsan hátrasimította szétálló hajszálait a füle mögé. – Csak erre futottam, és megláttam a járművét. Nem tudtam, nem történt-e valami baj, ezért megálltam. Ne haragudjon! Nem akartam kirabolni vagy ilyesmi…
A hölgy nevetett.
– Ne aggódjon! Bár az autó lenne a legnagyobb kár, amit az ember elveszíthet! – Ellépett az ablaktól, és kezet nyújtott. – A nevem Karla.
Lina bizonytalanul, de elfogadta.
– Lina.
– Nagyon rendes magától, hogy megállt – rázta meg a kezét a teherautós hölgy. – Alig jár erre valaki. Tudja, messze a segítség, időbe telik, míg ideér a rendőrség vagy a mentő. Vagy a vontató. Mikor mire lehet szükség. – Elengedte Lina kezét, és a járművére mutatott. – Itt dolgozom a helyi fatelepen. Épp szállítmányoztam… Aztán, látja – magára mutatott –, megálltam.
Lina udvariasan mosolygott.
– Igen. Útközben kell egy kis pihenés, nem igaz?
Karla arcán megrándult valami. Kék szemei hosszan mustrálták Linát, majd kifújta a levegőt. Érezhető volt a nyomás. Igen – eszmélt rá Lina – van valami nyomasztó légkör itt.
– Ami azt illeti – szakította meg Karla a gondolatát –, nem pihenni álltam meg. – Lesütötte a szemét, amikor kimondta. – Az út le van zárva. Kábé másfél kilométerre innen.
Lina kérdőn nézett rá.
– Igazán?
A hölgy bólintott.
Lina kiszámolta. Pont akadályozza a futásban. Csak az a két kilométer híja van, hogy befejezze a megszokott távot.
– Miért? – kérdezte kissé nyugtalanul. – Baleset miatt?
Karla nemet intett a fejével. Felnézett, egyenesen a nő választ követelő szemébe.
– Gyilkosság történt.
Lina megdöbbent. Alig tudta értelmezni, amit hallott. Az ember nem vár ekkora tragédiát ilyen békés környezetben. Főleg nem nyaraláskor. Főleg nem ilyen közel.
– Gyilkosság – ismételte suttogva. Majd hangosabban folytatta. – Komolyan?
Karla biccentett. Az útra terelte a figyelmét.
– A rendőrség bármikor odaérhet. Talán már meg is érkeztek. – Rápillantott Linára. – Ha tovább szeretne futni, nem tartóztatom fel. Önt már nem fenyegeti a veszély.
Lina hitetlenkedve ingatta a fejét.
– Elképesztő. Hogyan történt?
– Én sem tudom biztosan. – Karlát láthatóan hasonlóképpen megrázhatta a helyzet. Nehezen boldogult a szavakkal. – Csak annyit láttam, hogy nő. – Egy darabig csendben maradt. Összefogta a karját, és a kocsi orrának dőlt. Tekintetével a talajt nézegette. – Félre volt tolva az út szélére. Alaposan fel volt öltözve, talán túrázó volt. Mindenesetre vért hagyott az úttesten.
Lina elszörnyedve takarta el a száját.
– Jóságos ég! Te magasságos ég!
Belegondolt Karla helyébe. Miféle szörnyűség lehet látni valakinek a halálát?
– Ne akarja megnézni! – mondta a teherautós nő, megigazítva a simléderét. – Ha mégis arra futna. Inkább azt javaslom, forduljon vissza! Nekem is ezért kellett megállnom.
Lina az út rá váró részét fürkészte. Bár már világosodott, mégis hátborzongatónak érezte egy megölt ember felé szaladni. Mi van, ha a gyilkos még a környéken tartózkodik?
– Azt hiszem, megfogadom a tanácsát – mondta. Összenéztek. – Jobb lesz minél előbb hazaérnem.
Karla megértően bólintott.
– Pihenje ki! És legyen óvatos az úton!
– Köszönöm, hogy szólt! Talán… – Lina szembe fordult vele, és hálásan a szemébe nézett. – Talán megmentett.
Karla elmosolyodott.
– Menjen!
Lina futásnak eredt. Néhány méter múlva még hátraszólt:
– Vigyázzon magára, Karla!
A teherautós hölgy intett, majd ismét összefogta a karjait. Az arcán lévő udvariasság áttűnt elégedettségbe. A piros simléder alatt szinte pislogás nélkül figyelte a fiatal nőt, amint az éles kanyarhoz közeledett.
Várta a tökéletes pillanatot.
Anyuka fekete főkötőben ül a sötétben, lágyan ringatózik a karosszékben. Biztosan alszik. Vágó István éppen abban a pillanatban győzi meg a versenyzőt, hogy felezzenek, amikor a palóc szőtteshez érek. A távirányítóért nyúlok, de ahogy elérem, anyuka keze görcsösen szorongatja azt. Anyuka szeme nyitva, értelem nélkül figyel maga elé. Szája körül fehér fátyol fut végig, mint füstölt húsra lerakódott sóréteg.
Persze hogy mire gondol a nő, azt ritkán lehet sejteni pontosan. Mert a nő gondolhat bármire. Arab teára az északi sarkon. Sámson sírjára a kánai menyegzőn. Párizsi hajnalra egy firenzei éjszakán. Mert olyan a nőben a gondolat, mint a dzsesszben a szaxofon, nyugtalanító. A nő tehát felébredt. A nő. Hívhatnánk Jolánnak, Amálnak vagy Matildnak, de valahogy egyik név sem passzol a pizsamájához.
Amikor a szilva lehull, akkorra jól meg van érve, jó lesz a cefrébe, de amelyik penészes, azt ott kell hagyni. Egy műanyaghordóban bedögleszti a gyümölcsöt. Többféle szilvát tesz bele, hidegben tartja, míg összegyűjtögeti, s csak akkor teszi ki a napra, amikor megtelt a hordó, hogy ezután induljon be az erjedése.
Apám arca imbolyog a gyertyalángban, hol elfolyik, hol megnyúlik, vörös pillanatokká erősödik, aztán fehér fénnyé szelídül. A padlót bámulom, csizmám orrával egy aprócska fekete foltot maszatolok. Két ujjam közt forgatok egy pirulát, nem tudom eldönteni, lenyeljem vagy visszategyem a táskámba vészhelyzetre, ahogy az orvos javasolta. A csendből néma kérdések törnek elő.
Ezek azt sem veszik majd észre, ha egyszer elköltözöm – volt az első gondolata, amikor az íróasztalán lévő konzolos lámpafejet már a huszadik ragasztás után sem sikerült kellőképpen rögzítenie. Részint a „műanyagra műanyag” ragasztás lehetetlensége, részint a celluxnak a feltalálását követő időszakban tapasztalható drasztikus minőségi romlása miatt.
A század vége felé normalizálódik a helyzet, az emberiség kicsit magára eszmél. A katasztrófák után meglepően hamar helyreáll a rend, de az addigi atavisztikus életritmus teljesen megváltozik, a lokális atomrobbanások genetikai hatásai révén a túlzottan üzleti irányba fordult világszemlélet 180 fokos fordulatot vesz. A gazdasági profithajszolás emléke is eltűnik, a Föld lakói hirtelen rájönnek, hogy a természet magától is terem, és mindenkit eltart, a mohóság, valamint az addigi hivatalok, meg az egymást ellenőrző és csesztető polgári foglalkozások teljesen fölöslegessé válnak.
Három napja távozott a nagyi, azóta várom, hogy hazaérjen. A fotel üres, nem szól a tévé, a falak kíváncsi fülükkel hallgatják, mikor veri ismét a radiátort. A horgolt terítőn – ami valójában egy bazári portéka – fekszik egy félig üres pohár, a műfogsora már nincs benne. Belelapozok a receptes könyvbe. Hullámos lapjai ropognak a kezem alatt, mint az a kétszersült, amit utoljára őröltek a fogai.
Elhanyagolt gyümölcsöst örököltem atyai nagybátyámtól; barátom tanácsára határoztam el, hogy valamikor a közeljövőben felkeresem a dombhajlatra kapaszkodó telket. Néhány hét múlva, lassan kúszó árnyak szemlélése közben döntöttem el, hogy másnap utazom. Kakasszóra ébredtem, bőségesen reggeliztem, vidám szavakkal búcsúztam a szomszédos ház előtt kapálgató öregasszonytól; emlékek között kutatva indultam.
A családi ház mellett, majdhogynem közvetlenül ott folyik a Rima. Nem nagy folyó. Nem is különösebben széles. Valamikor az anyja, akit néhány hete látogatott meg a kórházban, amikor behívták hozzá elbúcsúzni, de ő nem igazán tudott elbúcsúzni az anyjától, és ezért is szégyellte magát, szóval, valamikor az anyja, még kislányként itt, a Rima partján szeretett volt játszani.