Mária kócosan, köntösét hanyagul magára cibálva gurult tolószékével a konyha felé. Egyik kezében a kávéval teli bögréjét egyensúlyozta, a másikkal a kereket irányította. Az ablak előtt megállt. A virágos kerten túl, a sövényen át egy kis mellékutcára látott. Itt nem jártak autók, a kövezetet díszbokrok szegélyezték és egy nagyobb ház tűzfala magasodott a túloldalán. A kávé illatát mélyen belélegezve bámulta a megszokott képet. Türelmesen várt az átlátszó függöny jótékony takarásában.
Hosszú órákig képes volt az ablak előtt időzni. Az ablak tárta elé azt a világot, amit jól ismert még a balesete előtt. Rendetlen frizuráján, sápadt, komor arcán, melyen mély barázdák hangsúlyozták megkövesedett, rossz kedvét, látszott, hogy megjárta azt a hosszú és gyötrelmes utat, ami a tagadás és az elfogadás között várt rá.
Az utcára nem szívesen ment ki. Pedig elég gyorsan megtanulta kezelni a „guruló lábait”, ahogy ő nevezte, ritka kivételt képező vidám pillanataiban. Erős megfeleléskényszere visszatartotta attól, hogy kerekesszékének látványával hozza zavarba az embereket. Inkább rejtőzködve üldögélt az ablak előtt. Már-már kedves ismerősként nézett azokra, akik nap mint nap felbukkannak ott, a forgalomból kieső, védett helyen.
Hétfőnként a délelőtti órákban egy idősebb férfi bukkant fel, a kutyáját sétáltatta. Érdekes kontrasztot alkotott a páros. A magas szikár ember és az apró, macska méretű, borzas eb. Mindig lassan, ráérősen fordultak be a sarkon, egy pillanatra megálltak a fal védelmében. A férfi zsebéből előhúzott egy kisebb üveget, lecsavarta a kupakját és hosszasan kortyolt belőle. Aztán lopva körülnézett. Mosolyfakasztó volt, ahogy kutyája végtelen türelemmel üldögélt a lábánál, várva a szertartás végét. Aztán amikor továbbindultak, boldogan csóválta alig látható, csutak farkát.
Kedden délután négykor egy vörös hajú, negyvenes nő állt meg a fal előtt. Átlagos megjelenésű, kissé elhízott háziasszony lehetett. Táskájából egy dobozos sört vett elő, ügyetlenül kortyolgatta. Törülgetnie kellett az állát. Két cigarettát is elszívott, aztán cukorkát vagy rágógumit vett a szájába, majd elsietett.
Szerdán két tizenéves lány járt erre. Elszívtak néhány cigarettát, közben szinte egyszerre beszéltek valamiről. Mária mosolyogva nosztalgiázott, amikor a lányok elmentek. Középiskolás korára emlékeztették. Emlékezett, milyen jókat cseverésztek, nevetgéltek a barátnőivel. Ilyenkor majdnem mindig elmélázott azon, hogyan alakulhatott az életük. Azzal szembesítette magát, hogy nyilván szerencsésebbek voltak, mint ő, ezért inkább nem találgatott. Valószínűleg férjhez mentek, gyerekeik lettek, állapította meg. Igyekezett fegyelmezni magát, ezzel véget vetett az ilyenkor esedékes „mi lett volna ha…” kérdés fölösleges boncolgatásának.
Csütörtökön két kiskamasz, valószínűleg iskolából jövet, tért ide. Mobiltelefont nyomkodtak és néha valamit megosztottak egymással. Amin jókat nevettek. Mária találgatta, mi lehet az, ami ennyire leköti őket. Játék? Levelezés? Vagy képeket mutogattak? Nem tudta eldönteni, de ez a nap volt a legunalmasabb. A gyerekhiányt ugyanúgy elnyomta magában, mint a többi lelki gyötrelmet okozó gondolatot. Sosem értette, hogy ezek a kisfiúk miért nem fociznak valahol inkább. Meggyőződése volt, hogy egészen eltorzítja a személyiséget, ha valaki ennyire egy eszköz rabjává válik.
Pénteken és szombaton nem ért rá leskelődni, mivel akkor érkezett meg a gondozója, és ilyenkor egyetlen magányos perce sem volt. Bevásároltak, takarítottak, főztek. Mária vegyes érzelmekkel tette, amire képes volt. Türelmesen várakozott a boltok előtt, ahová nem fért be a kerekessel, port törölt ott, ahol elérte a bútorokat, krumplit, zöldséget pucolt, ha erre volt szükség. Közömbösséget erőltetve arcára hánykolódott a megalázottság és a büszkeség tengerében.
Ezen a korai vasárnap reggelen a kávéja utolsó kortyát is lehajtotta, amikor megjelent a fiatal pár. Még sosem látta őket errefelé. A férfi ment elöl, nagy léptekkel, kutyája a lábánál ügetett. A nő mögöttük egy-két méterre lemaradva, szinte vonszolta magát.
Mária ébredő kíváncsisággal gurult közelebb az ablakhoz, hogy jobban lásson. A férfi minden testbeszéde arról árulkodott, hogy erős, magabiztos ember, tökéletes ellentéte volt a nőnek, aki törékeny alkatával még elesettebbnek látszott a magas, sportos párja mellett. Hosszú barna haja egészen eltakarta az arcát, ahogy előrehajtott fejjel bizonytalanul lépkedett. Lassúsága és ahogy a hasát fogta, erős fájdalmakra utalt. Néhány lépés után lemaradt.
Egyszer csak a férfi megállt, unott, lenéző pillantással fordult a nő felé, aki láthatóan szenvedett valamitől. A párbeszéd közöttük néhány másodpercig tartott csupán, de sokat elárult Máriának. A nő remegett, sovány karjával körbeölelte magát. Úgy tűnt, mintha könyörögne. A férfi végig sem hallgatta partnere panaszát, heves gesztikulálással magyarázott valamit, aztán megfordult, és határozott léptekkel elsietett. Hátra se nézett. A nőből zokogás tört ki. A falnak dőlve lassan lecsúszott. Láthatóvá vált keskeny arca. Nagyon fiatal, szenvedő lányarc tűnt fel a hosszú barna haj ölelésében. Leült, felhúzta a lábait és a térdére hajtotta a fejét. Finoman, alig láthatóan rázkódott a teste.
Mária torka összeszorult. Mélységesen felháborította a nyilvánvaló cserben hagyás. Látta, hogy a nő zokog. Aztán újra a hasát fogja, előregörnyedve, mint akit görcs gyötör.
Mária döntött. Segíteni fog annak a szerencsétlen, elhagyott embernek. Senki másra nem számíthat, hiszen közel s távol nem járt az utcában senki. Az utolsó pihenőnapot kihasználva sokan még az ágyuk kényelmét élvezik. Egyedül van az a szerencsétlen asszony.
Izgatottan letette a bögréjét, nagy nehezen félrerángatta a függönyt. Arra gondolt, ha kinyitná az ablakot, tudna szólni a nőnek, hogy segítséget fog kérni. A konyha zárt ablaka mögül hiába kiabálna, a nő természetesen nem hallhatná meg. Mária türelemre intette magát. Nagy levegőt vett, és igyekezett nyugodtan átgondolni, hogyan hajtsa végre a tervét.
Az ablaknyitó kilincset a kerekesszékéből nem érhette el. Nyilván fel kell valahogy majd emelkednie a székből. A radiátor is útban van, de támasztéknak jó lesz.
Meg kell próbálni! – biztatta magát. Ha kinyitja az ablakot, akkor a nő biztos, hogy észreveszi. Akkor majd odakiált neki, és megkérdezi, mi a baja, hogyan segíthetne. Elszántan bólintott magának.
Lefékezte a tolószékét. Nyögve, erőlködve feltornászta magát: egyik kezével az ülésre támaszkodott, a másikkal meg a radiátor egyik bordáját markolta meg. Lassan húzta fel magát. Lábaiba azonnal belenyilallt a fájdalom. Legyűrte feltörő sikolyát, remegő karral rátámaszkodott az éles bordákra. Lassan feltolta magát. Minden erejére szüksége volt. Terpeszbe csúsztatta sajgó lábait, majd kellő magasságba érve hirtelen elkapta a kilincset. Egyik kezével a radiátor bordájába, másikkal a kilincsbe kapaszkodva állt. Egész teste remegett. Fújtatott, erőt gyűjtött a további akciójához. Egy pillanatra kinézett az ablakon. Meglepődve, de örömmel látta, hogy a nő felfigyelt rá. Az arcát, szemét törülgette még, de közben őt figyelte.
Mária mosolyogni próbált, inteni szeretett volna, de mivel karjaiban fogyni kezdett az erő, folytatnia kellett a műveletet. Minden erejét összeszedve megfordította a kilincset. Az ablak szárnya olyan hirtelen nyílt ki, hogy egy pillanatra azt hitte, hanyatt esik. Görcsösen kapaszkodott, szinte lógott a mozgó ablakszárnyon. A másik kezével, amivel addig támaszkodott, a párkány túlsó szélét célozta meg. Már félig a nyitott ablakban hasalt, de a kilincset szorító kezét még nem tudta használni, nem merte elengedni bizonytalan kapaszkodóját. A lábaival megpróbált a székére támaszkodni, vonaglott, kúszott a párkányon, hogy egyre nagyobb felületen tudjon biztonságban feküdni. Addig kínlódott, amíg mindkét kezével végre elérte a párkány túlsó szélét.
Mária nem vette észre, hogy a nő felállt a fal tövéből, és közelebb lépett a kerítéshez. Ahhoz még eléggé messze volt, hogy meghallja a kiáltását. Nagyokat nyögött, erőlködött, közben a kígyózó mozgástól az egész testét éles, elviselhetetlen fájdalom gyötörte. Összeszedte maradék erejét, és egy nagyot lendített magán.
A lökés túlságosan nagyra sikerült. A tolószék, ami addig úgy-ahogy megtámasztotta a lábait, a hirtelen rúgástól hátravágódott. Mária teste tehetetlenül meglódult, és átcsúszott az ablaknyíláson. Már nem volt miben megkapaszkodnia. Ereje sem volt. Tehetetlenül vágódott ki a kertjébe, a virágágyás kellős közepébe. Az ütközést kegyetlen fájdalom kísérte, arca belecsapódott a földbe, az orra megreccsent, keze-lába tehetetlenül kiterült. Erejéből csak arra futotta, hogy amikor levegőhöz jutott, félrefordítsa a fejét.
– Hívom a mentőket! – hallott valahonnan, talán a kerítés felől egy gyenge, ijedt hangot.
Mária egyelőre szólni sem tudott. Figyelte a testét. Vajon mennyire törte össze újra? Meglepetésére most már inkább zsibbadást érzett a tagjaiban, mint sajgást.
Nagy nehezen felkönyökölt. Tekintetével megmentőjét kereste.
A kerítésnél, a bokrok fölött fiatal nő állt, éppen telefonált a mobilján. Intett felé, és biztatóan mosolygott rá.
Volt nála telefon! – suhant át Mária agyán, aztán hirtelen nevetésben tört ki, még a könnye is kicsordult, amikor eszébe jutott, meg kell majd magyaráznia, milyen elgondolásból tornázta fel magát és hogyan zuhant le, mint egy darab zsák, a vidáman virító margaréták közé.
