Végre sikerült ágyba parancsolnom a gyereket. Elég nyűgös volt a kinti csetepaté miatt, szerintem még túl fiatal ahhoz, hogy éjszaka odakint flangáljon édességet kunyerálva. Nálunk ez amúgy sem divat, mi a halottak napján egészen másképp szoktunk emlékezni.
Az asszony a konyhában tett-vett, én pedig végre nekiláthattam elmaradt munkámnak. Fél óra sem telt el, amikor a nyávogás megzavart. Báró, a vörös kandúr dühösen fújva kaparta a gyerekszoba ajtaját. A macska igen jó nevelést kapott, nem jellemző rá az efféle rendzavarás.
Benyitottam. Első pillantásra minden rendjén valónak látszott a sejtelmes félhomályban. Fel sem tűnt, hogy Báró, aki általában láb alatt szokott lenni, nyomtalanul elillant. Aztán észrevettem valamit. A szobában szokatlanul hideg volt. Sokkal hidegebb, mint a folyosón.
A fiam a paplan alatt reszketett, tágra nyílt szemében megcsillant a beszűrődő fénysugár.
– Apa! Valaki van az ágy alatt!
Már kezdtem volna az ilyenkor szokásos szöveget, ám ő a szája elé tette az ujját.
– Pszt! Ne szólj, csak nézd meg!
Lehajoltam. Meg kell győznöm róla, hogy képzelődik, mert ha nem lesz képes úrrá lenni gyermekkori félelmein, soha meg nem szabadul tőlük. Nem hiszünk a mumusokban, szörnyekben, nálunk senki se lakik a szekrényben, hogy lámpaoltás után előbújjon, és felfalja a rossz gyerekeket.
Az ágy alatt a fiam kuporgott magzatpózba gömbölyödve, sírásra görbült szájjal. Remegett a hidegtől, ennek ellenére nem volt hajlandó moccanni. A kezem után kapott, és halkan a fülembe súgta:
– Apa! Valaki fekszik az ágyamban, és az a valaki nem én vagyok!
A konyhából a feleségem kétségbeesett sikolya hangzott dobhártyaszaggató vernyákolással kísérve. Aki tartott már macskát, tudja, hogy egy állat ok nélkül nem ad ki magából ilyen hangot. Ahhoz legalábbis a farkára kell taposni.
– Jézusom! Úristen! Gyere ide gyorsan!
Meghűlt a vér az ereimben. Vajon mi történhetett? A nejem nem az a hisztis fajta, aki egy csip-csup dolog miatt felverné a környéket éjnek évadján.
A gyerekszobának hátat fordítva, lóhalálában siettem a konyhába, amikor a gardrób félig nyitott ajtaján kinyúlt egy hideg kéz, és a csuklómra kulcsolódott.
– Ne menj oda, kérlek! Nem én hívtalak – szólt a feleségem nyugodt hangon a szekrény mélyéről. Báró már az ablakpárkányon hadakozott egy láthatatlan ellenséggel, az üveget karmolta félig belegabalyodva a csipkefüggönybe. Lehet, hogy tévedtem, de most utólag esküdni mernék rá, hogy akkor valaki benézett azon az ablakon.
Igen, biztosan tévedtem, hiszen én a tizedik emeleten lakom, és soha sem volt macskám.
És majd elfelejtettem: megrögzött agglegény vagyok.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2022. októberi számában)
Nagy kincs, ha a sors tehetséges unokákkal áldja meg az embert. Mi négynél tartunk, a három tavaly született még pici, de a rangidős már kilencéves. A foci elkötelezett híve, regisztrált ififocista. Tavasszal volt a születésnapja, gondolkodtam, mivel lephetném meg. Eszembe jutott, hogy a magyar válogatott a Puskás Stadionban játszik két nemzetközi mérkőzést, gondoltam, akár nevelő célzattal is elmehetnénk oda.
Máté tehát fél órával később itt ül ezzel a modellszépségű nővel Budapest legmenőbb éttermében. Mellettük a sötéten hömpölygő Duna szívja magába a város fénypontjait. Mátét jelenleg a vele szemben ülő tünemény érdekli. Figyeli, ahogy vérvörös ajkaival csacsog, öntudatlanul végigsimít vörös körmeivel a haján. Máté nem szereti a hosszú műkörmöket, de a gondolatra, hogy az est alakulásától függően akár a hátába is mélyedhet az örömtől, feléled a vágya. Ez a nő egy valóságos szirén.
Semmi sem jelzi a szabad világ és az Intézmény közötti határt. Régóta ballag a széles, salakos úton. Kétoldalt – ritkásan bár, de az úthoz is, egymáshoz is közel – tanyák fészkelnek a szikes kaszálók, kifésült szántók között. Lágyan hullámzó vidék: lekoptatott kunhalmok tucatját sejteni a zsendülő búza alatt.
– Nem, dehogy, nem hiszek a vámpírokban – válaszoltam, és beszélgetni kezdtünk. Folyamatosan engem nézett meleg barna szemével. Megtudtam, hogy építész szeretne lenni, és zenész is, szereti az éjszakát, akkor alkot. Ha csalódik, akkor egyszerűen továbblép, és új álmokat épít. Arra gondoltam, ilyen ez a nyugati világ, meg lehet valósítani mindent. Ha nem sikerül, akkor meg továbblépünk, és új álmokat szövünk.
Egyébként imádom őket. Gyönyörű, izmos, okos állatok. Különös érzés bársonyosan puha orrukat megsimítani… Nem csodálkozom azon, hogy a jobb érzésű paraszt- és fuvaros embereknek mindig volt egy-egy olyan történetük, amelyben a Csillag, Szellő, Csinos, Fakó vagy akármilyen nevű lovuk főszerepelt. Érthető, hiszen jó esetben egy-egy patás húsz-huszonöt évig szolgálta gazdáját.
A faluban egyszer az a pletyka kapott szárnyra, hogy valaki leskelődik a házaknál esténként, bekukucskál az ablakokon, s időnként be is kopogtat rajtuk. Csak suttogásokat és feltételezéseket lehetett hallani. Nálunk is járt, meg nálunk is. Még abban sem voltak biztosak, hogy férfi-e vagy nő. Volt, aki azt állította, hogy nem is ember. Hogy csak teliholdkor jár. Volt, aki megesküdött volna, hogy ruha nélkül, ádámkosztümben látta. Abban viszont egyetértettek, hogy gyorsan tud futni, mert még senki sem érte utol, és még senkinek a kutyája sem.
„Evés, evés, evés!” – zakatolta egyvégtében a szörny agya, miközben vérben forgó szemmel csörtetett a testét teljesen elrejtő kék fűtengerben. Ő volt a BK 6-os bolygó nappali csúcsragadozója. Első ránézésre olyan benyomást keltett, mint egy víziló méretű égkék sündisznó. Leginkább abban különbözött földi hasonmásaitól, hogy nem volt se füle, se orra. Nem érzett szagokat, és nem hallott hangokat. Csupán a hatalmas látószerve vezérelte, mely a színekre specializálódott. A formák másodlagosak voltak számára. Amikor evésre gondolt, a piros és a zöld színre csorgott a nyála.
A legrosszabb az, hogy titoktalan a világ. Kisebb koromban sok érdekes, sőt csudálatos dolgokkal, lényekkel, emberekkel találkoztam, s minden hatalmas és változatos volt. Mára összementek és kifakultak. Persze, ebben is van jó – a részletekben olyan érdekes elveszni. Már ha – amint Gazda mondaná – van valakinek ilyesmire érzéke. Nekem, úgy vélem, van. Annak ellenére, hogy nagy kutya lettem, még mindig jó kihasalni a fűbe, elnézni a fehér csíkos fűszálakat, a szirombontó virágokat, a lepkék cikázását, s jó sétálni, bámészkodni, beleolvasni a könyvekbe. Ezt egyébként az emberek életnek mondják. Bár nekik hozzátartozik a munka is.
Az öreg tárcsás hegedűn játszott, olvastam már róla, de csak most láttam először. Lassan vijjogott a zene, lépegetett a vicinális. Aztán folytatta az öreg tovább, néha magyarul, néha románul, néha azon a különleges hegyi nyelven. Néha rakott valaki a tűzre, a sarokban álló vaskályha kellemes meleggel töltötte meg a vagont. Kézről kézre járt a cujkás üveg és az alvadt sör, én is kaptam belőle, kaparta a torkom, égett a gyomrom, úgy éreztem, mintha lassan megalvadt volna a vérem.
A létra megbillent alattam, amikor a karácsonyfa tetejére felraktam a giccses, csillogó díszt. Bosszankodva csaptam tenyerem a fehér falra, hogy megtámasszam magam, és ne zuhanjak hátra. Ezt régen te szoktad csinálni. Neked ehhez nem kellett létra, még lábujjhegyre sem kellett állnod. Mindig megmosolyogtad, hogy alacsony vagyok, de nem rosszindulatból.