Végre sikerült ágyba parancsolnom a gyereket. Elég nyűgös volt a kinti csetepaté miatt, szerintem még túl fiatal ahhoz, hogy éjszaka odakint flangáljon édességet kunyerálva. Nálunk ez amúgy sem divat, mi a halottak napján egészen másképp szoktunk emlékezni.
Az asszony a konyhában tett-vett, én pedig végre nekiláthattam elmaradt munkámnak. Fél óra sem telt el, amikor a nyávogás megzavart. Báró, a vörös kandúr dühösen fújva kaparta a gyerekszoba ajtaját. A macska igen jó nevelést kapott, nem jellemző rá az efféle rendzavarás.
Benyitottam. Első pillantásra minden rendjén valónak látszott a sejtelmes félhomályban. Fel sem tűnt, hogy Báró, aki általában láb alatt szokott lenni, nyomtalanul elillant. Aztán észrevettem valamit. A szobában szokatlanul hideg volt. Sokkal hidegebb, mint a folyosón.
A fiam a paplan alatt reszketett, tágra nyílt szemében megcsillant a beszűrődő fénysugár.
– Apa! Valaki van az ágy alatt!
Már kezdtem volna az ilyenkor szokásos szöveget, ám ő a szája elé tette az ujját.
– Pszt! Ne szólj, csak nézd meg!
Lehajoltam. Meg kell győznöm róla, hogy képzelődik, mert ha nem lesz képes úrrá lenni gyermekkori félelmein, soha meg nem szabadul tőlük. Nem hiszünk a mumusokban, szörnyekben, nálunk senki se lakik a szekrényben, hogy lámpaoltás után előbújjon, és felfalja a rossz gyerekeket.
Az ágy alatt a fiam kuporgott magzatpózba gömbölyödve, sírásra görbült szájjal. Remegett a hidegtől, ennek ellenére nem volt hajlandó moccanni. A kezem után kapott, és halkan a fülembe súgta:
– Apa! Valaki fekszik az ágyamban, és az a valaki nem én vagyok!
A konyhából a feleségem kétségbeesett sikolya hangzott dobhártyaszaggató vernyákolással kísérve. Aki tartott már macskát, tudja, hogy egy állat ok nélkül nem ad ki magából ilyen hangot. Ahhoz legalábbis a farkára kell taposni.
– Jézusom! Úristen! Gyere ide gyorsan!
Meghűlt a vér az ereimben. Vajon mi történhetett? A nejem nem az a hisztis fajta, aki egy csip-csup dolog miatt felverné a környéket éjnek évadján.
A gyerekszobának hátat fordítva, lóhalálában siettem a konyhába, amikor a gardrób félig nyitott ajtaján kinyúlt egy hideg kéz, és a csuklómra kulcsolódott.
– Ne menj oda, kérlek! Nem én hívtalak – szólt a feleségem nyugodt hangon a szekrény mélyéről. Báró már az ablakpárkányon hadakozott egy láthatatlan ellenséggel, az üveget karmolta félig belegabalyodva a csipkefüggönybe. Lehet, hogy tévedtem, de most utólag esküdni mernék rá, hogy akkor valaki benézett azon az ablakon.
Igen, biztosan tévedtem, hiszen én a tizedik emeleten lakom, és soha sem volt macskám.
És majd elfelejtettem: megrögzött agglegény vagyok.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2022. októberi számában)
Nem tudtam meg, milyen becsmérlő kifejezés lett volna, melyet dühöngő elméje és a mentálhálójába ültetett Hermes 6000 nyelvi program kigenerált volna a megsértésemre. Amikor beütöttem a manuális irányításhoz szükséges vizuális felületet megjelenítő kódot, és az űrhajóm elülső ablaka elől felhúzódott a Tannhäuser-acél védőmembrán, mindketten felordítottunk. A megaüvegre fekete, sűrű szemipermeábilis anyag bőséges adagja csapódott.
Alig nyitott be a második emeleti lakásba, már az előszobából érezte azt a markáns szagot. Valami új tisztítószer? Vagy Melinda mosószert váltott? A lakásban szokatlanul nagy volt a csend – a felesége általában zenét hallgat, ha egyedül van –, lehet, hogy még haza sem ért a bevásárlásból? Hétvégén mindig hosszabb a sor a kasszáknál, futott át a fején, miközben hátizsákját felakasztotta az előszobafogasra, és cipőjét behajította a gardróbba.
Sofőrként értem a dolgom, mégis sikerült koccannom farolás közben. Annyira minimális volt a súrlódás, szinte észre sem vettem. A visszapillantó tükörben pedig azt láttam, hogy integetnek nekem. Jó, gondoltam, milyen kedves, s én is hevesen visszaintegettem, majd kiszálltam. Mosollyal az arcomon. Az integető nő hisztijét látva ez a mosoly egyre csak terebélyesedett.
A vármegyei áthelyezésekkel járó gyakori vándorlások során is megmaradt a családban az a határozott felfogás, hogy az életben csak úgy lehet érvényesülni, ha a férfiember orvosnak tanul. Bárhová kerüljön is, tanyacsoportokra vagy nagyvárosba, mindig szükség lesz rá, és mindenütt megbecsült tagja lesz a közösségnek, amelyben él. Így került haza nagyapa is az isonzói csatából a század elején, s így lett apám is a front mögötti Alekszejevka hadiorvosa a Donkanyari csatának, ahonnan a visszavonulókkal menekült meg.
Az építész nem értett sokat az egészből. Csak ült és bambán hörpölte a sörét. Hogyan lett egyszerre adósa az adóhatóságnak, ha másfél hete még azzal a jó hírrel ajándékozta meg a könyvelője, hogy jelenleg nincsen tartozása, tehát se pozitív, se negatív irányba nem billen az a rusnya mérleg. Akkor még, abban a mérsékelten vidám pillanatában Albee darabjának a címe is beugrott neki: Kényes egyensúly. Most meg itt ül, a söre egyre keserűbb. Már nem is igen ízlik. Ahogy semmi se körülötte.
Az öregasszony görnyedt háta és botjának koppanásai hangtalan sikolyt tükröztek, habár a járókelők csak egy keresztet láttak, ha messziről követték tekintetükkel az útját. A temető felé botorkált. Néha egy-egy jajszó elhagyta ugyan az ajkait, de ezt senki sem hallotta. A felhők föntről figyelték a jelenetet. Rámosolyogtak, amikor széttárták uszályukat, s hagyták, hogy a nap megsimogassa meggyötört csípőit.
Amikor anyám azt mondta, gonosz vagyok és kíméletlen, megrendültem, mert magamtól is foglalkoztatott a dolog. Nem volt dühös. Nyugodtan mondta. Mint aki alaposan megrágta, át gondolta a dolgot.
Te senkit sem szeretsz. Magadat sem. Gonosz vagy és kíméletlen.
Már háromnegyed éve ül éjjelenként ebben a cigarettafüsttel átitatott, rosszul világított, kopott őrszobában. Ide is csak ismeretsége révén, gyermekkori barátjának közbenjárásával alkalmazták, amikor a történtek után a gyülekezet érthető módon nem fogadta be, igaz, ő sem érezte volna már jól magát az új parókián. A püspökségben is nagyot csalódott, hiszen számára érthetetlenül a legkisebb segítő szándék nélkül teljesen magára hagyta, egyházon kívül, munka nélkül.
Anyám azt mondta, hogy menjünk, már az első nap. Először csak én jöttem. Akkor még nyitva volt a határ. Erzsike, a feleségem, és a kislányunk, Vicuska otthon maradtak édesanyámmal. Sor volt a határon, legalább öt órát kellett állni, mire átértünk. Az ukrán határőr mogorvább volt a szokottnál, de átengedett. A magyar oldalon meglepően kedvesen fogadtak. Kint, a határ szélén több ezer ember állt. Oroszok, ukránok, magyarok. Fotósok, tévések tolakodtak. Civilek szendvicset és vizet osztogattak. Bármerre néztem, kamerák vettek körül.