Tóth N. Katalin: Halloween hajnalán

2022. november 01., 08:41
Nagy István: Temető (pasztel, 23×31 cm, 1919, magángyűjtemény)/Forrás: Wikimedia Commons

Végre sikerült ágyba parancsolnom a gyereket. Elég nyűgös volt a kinti csetepaté miatt, szerintem még túl fiatal ahhoz, hogy éjszaka odakint flangáljon édességet kunyerálva. Nálunk ez amúgy sem divat, mi a halottak napján egészen másképp szoktunk emlékezni.

Az asszony a konyhában tett-vett, én pedig végre nekiláthattam elmaradt munkámnak. Fél óra sem telt el, amikor a nyávogás megzavart. Báró, a vörös kandúr dühösen fújva kaparta a gyerekszoba ajtaját. A macska igen jó nevelést kapott, nem jellemző rá az efféle rendzavarás.

Benyitottam. Első pillantásra minden rendjén valónak látszott a sejtelmes félhomályban. Fel sem tűnt, hogy Báró, aki általában láb alatt szokott lenni, nyomtalanul elillant. Aztán észrevettem valamit. A szobában szokatlanul hideg volt. Sokkal hidegebb, mint a folyosón.

A fiam a paplan alatt reszketett, tágra nyílt szemében megcsillant a beszűrődő fénysugár.

– Apa! Valaki van az ágy alatt!

Már kezdtem volna az ilyenkor szokásos szöveget, ám ő a szája elé tette az ujját.

– Pszt! Ne szólj, csak nézd meg!

Lehajoltam. Meg kell győznöm róla, hogy képzelődik, mert ha nem lesz képes úrrá lenni gyermekkori félelmein, soha meg nem szabadul tőlük. Nem hiszünk a mumusokban, szörnyekben, nálunk senki se lakik a szekrényben, hogy lámpaoltás után előbújjon, és felfalja a rossz gyerekeket.

Az ágy alatt a fiam kuporgott magzatpózba gömbölyödve, sírásra görbült szájjal. Remegett a hidegtől, ennek ellenére nem volt hajlandó moccanni. A kezem után kapott, és halkan a fülembe súgta:

– Apa! Valaki fekszik az ágyamban, és az a valaki nem én vagyok!

A konyhából a feleségem kétségbeesett sikolya hangzott dobhártyaszaggató vernyákolással kísérve. Aki tartott már macskát, tudja, hogy egy állat ok nélkül nem ad ki magából ilyen hangot. Ahhoz legalábbis a farkára kell taposni.

– Jézusom! Úristen! Gyere ide gyorsan!

Meghűlt a vér az ereimben. Vajon mi történhetett? A nejem nem az a hisztis fajta, aki egy csip-csup dolog miatt felverné a környéket éjnek évadján.

A gyerekszobának hátat fordítva, lóhalálában siettem a konyhába, amikor a gardrób félig nyitott ajtaján kinyúlt egy hideg kéz, és a csuklómra kulcsolódott.

– Ne menj oda, kérlek! Nem én hívtalak – szólt a feleségem nyugodt hangon a szekrény mélyéről. Báró már az ablakpárkányon hadakozott egy láthatatlan ellenséggel, az üveget karmolta félig belegabalyodva a csipkefüggönybe. Lehet, hogy tévedtem, de most utólag esküdni mernék rá, hogy akkor valaki benézett azon az ablakon.

Igen, biztosan tévedtem, hiszen én a tizedik emeleten lakom, és soha sem volt macskám.

És majd elfelejtettem: megrögzött agglegény vagyok.

 

(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2022. októberi számában)