Vajda Anna Noémi: Túl az ajtón

2021. március 11., 08:39
Vorzsák Gyula: Síró férfi (50 × 35 cm)

Csengetnek. Talán álmodom. Mikor újra megszólal a csengő, már tudom, hogy nem. Kipattanok az ágyból, szedem a lábam az ajtó felé, mint akibe jó régen és jó mélyen belévésődött, hogy a szokatlan időben felharsanó csengőszó vészjelzés: rossz hír vagy segélykérés, melyre azonnal ugorni kell.

A telefon mint egy szentjánosbogár szelídít a koromsötéten. Mire az ajtóhoz érek, eljut a tudatomig: világjárvány van, vesztegzár – nem nyithatok ajtót. Egyébként sem engedek be már jó ideje senkit. Majdnem senkit. A lányomék fel-feljönnek az unokáimmal. Jöttek, míg lehetett. Még Gizus szokott benézni, a szomszédból. Szokott volt, mielőtt félni kezdtünk volna a ragálytól. Félhetünk. Mi, öregek jobban. Öregek… Megöregedtem. Elképzelni is nehéz, nemhogy kimondani. Még tökéletlenebbé tesz, mint a félelem. Pedig jól tudom: nincs az a kor, s nincs az a kór sem, amely miatt érdemes volna félni. Ráadásul annyira, hogy jó úton haladjak afelé, amitől a legjobban tartottam: a megsemmisülés, az önmegsemmisítés felé.

Mert ez az elszigeteltség maga a halál. Ül az ember a szobájában. Ki sem dugja az orrát a lakásból. A közös falon át nem hallja a szomszédokat, mert mindenki lapít, mint riadt egér a lyukban. Él a tartalékain. A kevéskén. Egy marok lisztet összegyúrok vízzel és sóval, megvan a kenyerem. Nem igazi kenyér, pászka inkább, de a tudat, hogy Jézus is ezt ehette, felemel. Föförmincteát főzök mellé. Ahogy megcsap a mentolos pára, egy villanásnyira gyermek vagyok megint, nagymamám, nagytatám békés kunyhójában. Ettől jóleső érzés fog el. Ők is beérték a kevéssel. Nem így volt. Nem a kevés volt a legfontosabb ott nekik, nem azt vették észre, hanem a kacagást. Tréfálkozásaik eltakarták a keveset.

Ebédre konzervet bontok: paszulyfőzelék vagy lencse puliszkával. Máskor megvagyok főzés nélkül, most, hogy alig lehet, mintha jobban igényelném a meleg ételt. Legalább naponta egyszer. Alma, krumpli van a kamrában, méz, dió. Ennél több nem is kell, ha az ember alig mozog. Friss levegőért épp csak elaraszolok a teraszig. Ha így megy ez több hétig, a városba sem leszek képes lesétálni izomláz nélkül. Kipróbálom hamarosan. Nem fogadásból. Csak úgy áldozathozatalképpen. Ha a Jézusnak felajánlott terítő nem lenne elég. Áldozok és feláldoztatok. Áldozat vagyok. Kísérleti nyúl. Kísérleti nyulak. Mi mind. Ha kísérlet nem is volt, bár ezt sem lehet tudni. Mi van, ha kitalálták! Szándékozták. Ha. El tudom képzelni. Az emberről mit nem? Ezért félek már jó ideje tőlük. Ismerősöktől és ismeretlenektől, egykutya. Még a küszöbömön se lépjenek át. Ha csengetnek, és nem várom a családomat vagy Gizust, odasettenkedem a kukucskálóhoz, mint aki nincs otthon, s a lehető legnesztelenebbül kikukkantok. Meglesem, ki az.

– Ki az? – a pulzusom az egekig szökik.

Valamit motyog. Hallom, de nem értem.

Újra kérdezem: ki az? – szólok már erélyesen, továbbra is az ajtón keresztül.

Alighanem emlegetett szamár politikusunknak, felháborodásomnak köszönhetem felbátorodásomat.

– … Adolf.

– Hitler?!

– Szűcs István Adolf.

– Hol találták a szülei ezt a hülye nevet magának?!

– Segíccsen, kérem, erőssen fáj a fejem! Jaj, errőssen fáj a fejem!

– Miért, ivott? Miért ivott?! Egyáltalán: mit keres maga éjnek idején kinn, mikor kijárási tilalom van?!

Megint motyog. Gyanítom, tökrészeg. Mocorgásából és lentről jövő hangjából tudom: már a lépcsőn fészkelődik, ajtóm mellett.

– Hogy jutott be? Ki a csuda engedte be magát a lépcsőházba?

– Híjjon mentőt!

De mi van, ha tényleg felugrott a vérnyomása szerencsétlennek, villan fel bennem az aggodalom:

– Miért nem hívja maga?

– Nincs telefonom.

Megsajnálom. Hívom a segélyvonalat. Románul kérdez egy női hang. Kapkodok, összefüggéstelenül sorolom: itt egy valaki, egy idegen, az ajtón túl, és nagyon fáj a feje. Neve, adatai, tolmácsolok. Ezután kapcsolja a mentősöket, és kezdődik minden elölről – magyarul. Öt perc múlva itt vannak, ígéri a női hang. Sok öt perc telik el, s a mentő még mindig ahajt. Szóval tartom, ahogy tudom, Adolfot – Istenem, ez a név! –, egyre jobban fázik a lábam szára, de a mentő csak nem akar jönni. Nincs jól, fárasztják a kérdéseim. Érzem, mennyire nehezére esik a válasz, mégis faggatom tovább. Meg akarom tudni, melyik jóravaló szomszéd engedhette be. Ő meg, mint egy tibeti imamalom, csak hajtogatja:

– Híjja a rendőrséget, vigyenek haza!

– Mit gondol, a rendőrség taxizik magával? Különben is megbüntetnék a kijárási tilalom miatt. Hogyhogy kint van? Nem tudott otthon inni?

– Nincs lakásom. Nincs nekem semmim, senkim.

– Akkor hova akar hazamenni?

– A Hársfa sétányba, egy barátommal lakom ott.

– A barátja nem engedte, hogy ott igyon?

– De.

– Akkor mit keres mégis az utcán?

– Már többet ne nyaggasson, jóasszony, híjja a rendőrséget!

– Már hívtam a mentőt, hallotta!

– Az élet nem ér semmit – keseredik neki.

– Most jutott eszébe? – tovább korholom, de szíven üt, amit az imént mondott. Ahogy mondta. Azon kapom magam, hogy vigasztalom. – Most éjjel van, sötétben az ember is borús, de ha kivirrad, mindent más színben lát. – Motyogása közeledik, a korlátba kapaszkodva felhúzhatta magát, az ajtómnak neki-nekiesik, fertőtleníthetek holnap utána. Hogy a ráksúly enné meg a jó dolgát annak, aki nem tudja megkérdezni, kit enged be a lépcsőházba, csak beengedi, és rám szabadítja! – Üljön vissza!

Úgy látszik, szófogadó, működik a parancsolgatás.

– Ki engedte be? Hányas gombot nyomott meg?

– Mit mond?

– Hányas gombot nyomott meg?

– Nem tudom.

– Női hang volt vagy férfi hang?

– Mit mond?

– Nő engedte be?

– Nő, nő. Híjjon mentőt, legyen szíves! Nem bírom!

– Már hívtam, jóember, hívtam! Már kell érkezzenek. Hány éves?

– Hogy?

– Hány éves?

– 52.

– Nincs családja?

– Nincs. Elváltunk.

– Gyermeke van?

– Van egy 14 éves fiam.

– Akkor hogy mondja, nincs senkije?

– Nem velem van.

– Akkor is a maga fia. No, lássa, ezért van értelme az életnek!

– Híjja már a rendőrséget!

– Hol dolgozik?

– Sehol.

– Akkor miből él?

Hosszan sóhajt. Nem válaszol. Nem jól van ez így, hogy az embereknek nincs munkájuk, mert leszoknak a dologról, vagy rá sem szoknak. Ha nincs feladatuk és falatjuk, betörők lesznek. Csengetnek. Na, végre! Annyira várom már a mentőt, hogy nem kérdezek semmit, csak beengedem őket a lépcsőházba. Anélkül nyomom meg a beenged gombot, hogy eszembe jutna, hátha nem ők jöttek. Késő már, mire észbe kapok. Kukucskálok, hallgatózom. Messzebbről hallok egy idegen hangot:

– Te vagy-e, István? No, gyere!

Megijeszt, hogy én hívtam ugyan mentőt, de mire megjönnek, itt nekem ez elviszi.

Ráripakodom:

– Maga ne vigye sehova! Különben ki maga?

– A mentősofőr.

– Akkor vigye! – felszusszanok.

Ajtónállóm is ismerős lehet a sürgősségen, úgy látom, mint én, ahol a személyzet már összemosolyog láttamra, persze egész más természetű dolgok miatt.

Fél óra sem telik el, megint csengetnek. Kétségtelen, nem álmodom. Nem a mentőszolgálat tért vissza, nem is a város egyik lecsúszott pszichológusa csengetett be alamizsnáért, pedig dehogynem — hiszékenységem volt az, melyre az ajtón túlról is fogékonyak az elesettek, vagy én rájuk. Vonzom, akiket aztán bebocsátás nélkül elbocsátok, majd megbánom, és arra várok, újra megjelenjenek, hogy helyrehozzam, amit lehet. Aztán megbánom, hogy megbántam. Mint ott túl az ajtón, vendégeim.

 

(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2021. márciusi számában)

Legfrissebb hírek
Legnézettebb
2021. július 31., 07:00
2021. augusztus 03., 08:33