Viola Szandra: 2287. 04. 15.

2020. augusztus 11., 08:16
Oláh Mátyás László: Támadást színlelő középkorú férfi (részlet)

2226-ban, amikor még fiatal voltam, kihalt a fél emberiség. Mi itt, Európában nem sokat érzékeltünk belőle, mert agyunkra ment a beton és a plexiüveg, és ha természetes formát akartunk látni magunk körül, az egyetlen, amit tehettünk, az volt, hogy az eget fürkésztük, és nagy ünnepségeket rendeztünk örömünkben, ha véletlenül megjelent látótávolságban egy lágy és kecses bárányfelhő.

Leginkább a fák és levelek formája hiányzott, és kibírni a természet látványa nélkül olyan nehéz volt, mint hetekig nem hívni fel szeretteinket. Az élő növények, sajnos, csak a gazdagok kiváltságai voltak, a milliárdosfeleségek valódi virágokat tűztek a hajukba és szeméremszőrzetükbe, a leggazdagabb réteg pedig élő levelekkel fedte magát, mint egykor Ádám és Éva, akiknek, mint első divatdiktátoroknak a legtöbb országban oltárokat emeltek. A zöld levélnek ekkorra már úgy megugrott az ára, hogy a legdrágább keleti selyem százszorosáért kínálták. A kínai piacokon persze lehetett kapni élethű, illatosított műanyagból készült levél- és virágutánzatokat, de azok nem voltak az igaziak, valahogy érezni lehetett rajtuk, hogy nincs bennük lélek.

Régen, amikor még a nagyanyám élt, az öregasszonyok a kertjük szépségével pótolták saját, múló szépségüket, kis, halványkék harangvirágokat és világító, lámpásszerű, mágikus gombákat ültettek el a ház négy sarkába, az udvar zegzugait pedig ismeretlen bolgár vetőmagokkal szórták tele, amelyekből napokon belül szőrszerű, selymes gazok fejlődtek. 2229-ban például az orvostudomány olyan fejlett volt, hogy a plasztikai sebészek egyetlen ujjcsettintésnyi idő alatt varrtak fel új, feszes arcokat, és telítettek pattanásig nedvességgel cserzett ajkakat, mindez azonban nem pótolhatta a férfiak lelkében kerengő ábrándokat, amelyek ráncosodó, de kecses nyakakról szóltak, vízszintes barázdáikban meggyűlik a titkos kert fekete pora, miközben az asszony lágyan ívelő háttal munkálkodik a szabad levegőn.

Amikor az emberek az évi egyszeri vakációjuk során beszabadultak egy kertbe, akár a kutyák, hemperegni kezdtek a fűben és hangosan kacagva átadták magukat az élvezetnek, amit a világ utolsó hangyái és csótányai okoztak, azazhogy alaposan összecsipkedték bőrüket. A csípésnyomokat, mint hajdan a tengerparti barnaságot, büszkén villogtatták a kerti nyaralásból visszatérők kivágott ruháikban. Az utolsó pálmafák törzsét – a rózsabokrokról már nem is beszélve – addig ölelték extázisban a nyaralók, amíg bőrüket véresre nem sértették a durva kérgek és tüskék. A nyaralásból – amit egy időben kertizésnek is hívtak – visszatérve a tüskék okozta hegeket kitetováltatták, és egész életükben emelt fővel viselték, mint a gazdagság és jólét szimbólumait.

Mivel a növények és a vadállatok kipusztulása után harmincöt évvel az évszakok, valamint a nappalok és éjszakák váltakozása is megszűnt, az ember által kialakított álkörnyezetben pedig a digitális eszközökön megjelenő szimbolikus pulzáláson kívül semmilyen érzékelhető jele nem maradt az időnek, ezért a tegnap s a holnap életérzése is opcionálissá vált. Aki tehát egyszer megmerítkezett a kertben, gyakran száz órán keresztül is virrasztott utána, hogy a jelen élményének frissességét megőrizhesse, s hogy egy álom utáni ébredés ne húzza távolabbra e jelenszerűséget.

Ja, igen, a víz volt a legdrágább, ezért a kerteket úgynevezett megélhetési véradók vérével locsolták, hiszen abban is akadt annyi nedvesség, amely elegendő volt a növények táplálásához.

A 2200-as évek vége felé azonban született egy virágarcú nő, aki, bár életében soha nem engedhette meg magának, hogy láthasson kertet, mégis mindent tudott a növényekről és a madarak füttyjeleiről.

„Átsebződni a naplementébe, áthaldokolni a tájba” – csak ezt hajtogatta és úgy imádkozott, mint ahogy utoljára háromszáz évvel ezelőtt tették az emberek: összekulcsolt kézzel. Szakadatlan imádkozása azonban irritálta az embereket, önteltnek találták, amiért gépek beprogramozása és elérhető közelségben lévő valószínűségszámítások nélkül próbálja elérni a jövőt és saját halálát, ezért kezeit két oldalra szögelve kifeszítették, hogy ne tudja azokat összezárni, imára kulcsolni. Hosszú imái azonban ekkor találtak meghallgatásra és az istenek szétfeszített, széttárt karjait egy fa lombkoronájává változtatták. Ekkor adták az istenek az embereknek megváltásul a fává változás képességét, s ekkor az emberek leborultak a földre és maguk is imádkozni kezdtek, majd önként vonultak ki a városokból, és emberi létüknek búcsút intve, erdőkké válva mentették meg a bolygót.

 

(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2018. november 3-i számában)