2226-ban, amikor még fiatal voltam, kihalt a fél emberiség. Mi itt, Európában nem sokat érzékeltünk belőle, mert agyunkra ment a beton és a plexiüveg, és ha természetes formát akartunk látni magunk körül, az egyetlen, amit tehettünk, az volt, hogy az eget fürkésztük, és nagy ünnepségeket rendeztünk örömünkben, ha véletlenül megjelent látótávolságban egy lágy és kecses bárányfelhő.
Leginkább a fák és levelek formája hiányzott, és kibírni a természet látványa nélkül olyan nehéz volt, mint hetekig nem hívni fel szeretteinket. Az élő növények, sajnos, csak a gazdagok kiváltságai voltak, a milliárdosfeleségek valódi virágokat tűztek a hajukba és szeméremszőrzetükbe, a leggazdagabb réteg pedig élő levelekkel fedte magát, mint egykor Ádám és Éva, akiknek, mint első divatdiktátoroknak a legtöbb országban oltárokat emeltek. A zöld levélnek ekkorra már úgy megugrott az ára, hogy a legdrágább keleti selyem százszorosáért kínálták. A kínai piacokon persze lehetett kapni élethű, illatosított műanyagból készült levél- és virágutánzatokat, de azok nem voltak az igaziak, valahogy érezni lehetett rajtuk, hogy nincs bennük lélek.
Régen, amikor még a nagyanyám élt, az öregasszonyok a kertjük szépségével pótolták saját, múló szépségüket, kis, halványkék harangvirágokat és világító, lámpásszerű, mágikus gombákat ültettek el a ház négy sarkába, az udvar zegzugait pedig ismeretlen bolgár vetőmagokkal szórták tele, amelyekből napokon belül szőrszerű, selymes gazok fejlődtek. 2229-ban például az orvostudomány olyan fejlett volt, hogy a plasztikai sebészek egyetlen ujjcsettintésnyi idő alatt varrtak fel új, feszes arcokat, és telítettek pattanásig nedvességgel cserzett ajkakat, mindez azonban nem pótolhatta a férfiak lelkében kerengő ábrándokat, amelyek ráncosodó, de kecses nyakakról szóltak, vízszintes barázdáikban meggyűlik a titkos kert fekete pora, miközben az asszony lágyan ívelő háttal munkálkodik a szabad levegőn.
Amikor az emberek az évi egyszeri vakációjuk során beszabadultak egy kertbe, akár a kutyák, hemperegni kezdtek a fűben és hangosan kacagva átadták magukat az élvezetnek, amit a világ utolsó hangyái és csótányai okoztak, azazhogy alaposan összecsipkedték bőrüket. A csípésnyomokat, mint hajdan a tengerparti barnaságot, büszkén villogtatták a kerti nyaralásból visszatérők kivágott ruháikban. Az utolsó pálmafák törzsét – a rózsabokrokról már nem is beszélve – addig ölelték extázisban a nyaralók, amíg bőrüket véresre nem sértették a durva kérgek és tüskék. A nyaralásból – amit egy időben kertizésnek is hívtak – visszatérve a tüskék okozta hegeket kitetováltatták, és egész életükben emelt fővel viselték, mint a gazdagság és jólét szimbólumait.
Mivel a növények és a vadállatok kipusztulása után harmincöt évvel az évszakok, valamint a nappalok és éjszakák váltakozása is megszűnt, az ember által kialakított álkörnyezetben pedig a digitális eszközökön megjelenő szimbolikus pulzáláson kívül semmilyen érzékelhető jele nem maradt az időnek, ezért a tegnap s a holnap életérzése is opcionálissá vált. Aki tehát egyszer megmerítkezett a kertben, gyakran száz órán keresztül is virrasztott utána, hogy a jelen élményének frissességét megőrizhesse, s hogy egy álom utáni ébredés ne húzza távolabbra e jelenszerűséget.
Ja, igen, a víz volt a legdrágább, ezért a kerteket úgynevezett megélhetési véradók vérével locsolták, hiszen abban is akadt annyi nedvesség, amely elegendő volt a növények táplálásához.
A 2200-as évek vége felé azonban született egy virágarcú nő, aki, bár életében soha nem engedhette meg magának, hogy láthasson kertet, mégis mindent tudott a növényekről és a madarak füttyjeleiről.
„Átsebződni a naplementébe, áthaldokolni a tájba” – csak ezt hajtogatta és úgy imádkozott, mint ahogy utoljára háromszáz évvel ezelőtt tették az emberek: összekulcsolt kézzel. Szakadatlan imádkozása azonban irritálta az embereket, önteltnek találták, amiért gépek beprogramozása és elérhető közelségben lévő valószínűségszámítások nélkül próbálja elérni a jövőt és saját halálát, ezért kezeit két oldalra szögelve kifeszítették, hogy ne tudja azokat összezárni, imára kulcsolni. Hosszú imái azonban ekkor találtak meghallgatásra és az istenek szétfeszített, széttárt karjait egy fa lombkoronájává változtatták. Ekkor adták az istenek az embereknek megváltásul a fává változás képességét, s ekkor az emberek leborultak a földre és maguk is imádkozni kezdtek, majd önként vonultak ki a városokból, és emberi létüknek búcsút intve, erdőkké válva mentették meg a bolygót.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2018. november 3-i számában)
Pedig, ha odatűzött a nap a fészer oldalához, már egész jól meg lehetett melegedni. R. el-elnézte, ahogy anyja újsággal a kezében valahova messzire néz, mintha az érkező tavaszt lesné. A kiskutya is szaladgált volna, szegény, ha a lába engedte volna. De valahogy rosszul nőtt az elülső két lába, mintha nem lett volna tartás bennük, minduntalan összecsuklott. Így is próbált járni csúszva-mászva, rossz volt nézni.
Hogy finoman fogalmazzak, kissé szétestünk most. Tulajdonképpen, ha belegondolok, nem most, hanem már egy ideje esegetünk, csak a kérdés az, hogy má’ hova… Tudod, hogy van-e még hova? Ekkor mondod azt (tegyük hozzá, te gerjesztetted): „Halljátok, innën mán nincs lëjjebb!” No, aztán másnap kiderül, hogy mégis. Hát álljon már meg a menet!
Pócsmegyer, huszonhárom június huszonegy, szerda. Tegnap láttam egy képet. Eszter csinálta, fekete-fehér, mindössze két szalag kék rajta. Anya gyermekével. A gyermek anyjával játszik. Az a játék, hogy a gyermek kék szalagokkal díszíti fel az anyját. Az egyik szalagot az anyja kezére köti, a másikat a fülére.
Nem tudtam meg, milyen becsmérlő kifejezés lett volna, melyet dühöngő elméje és a mentálhálójába ültetett Hermes 6000 nyelvi program kigenerált volna a megsértésemre. Amikor beütöttem a manuális irányításhoz szükséges vizuális felületet megjelenítő kódot, és az űrhajóm elülső ablaka elől felhúzódott a Tannhäuser-acél védőmembrán, mindketten felordítottunk. A megaüvegre fekete, sűrű szemipermeábilis anyag bőséges adagja csapódott.
Alig nyitott be a második emeleti lakásba, már az előszobából érezte azt a markáns szagot. Valami új tisztítószer? Vagy Melinda mosószert váltott? A lakásban szokatlanul nagy volt a csend – a felesége általában zenét hallgat, ha egyedül van –, lehet, hogy még haza sem ért a bevásárlásból? Hétvégén mindig hosszabb a sor a kasszáknál, futott át a fején, miközben hátizsákját felakasztotta az előszobafogasra, és cipőjét behajította a gardróbba.
Sofőrként értem a dolgom, mégis sikerült koccannom farolás közben. Annyira minimális volt a súrlódás, szinte észre sem vettem. A visszapillantó tükörben pedig azt láttam, hogy integetnek nekem. Jó, gondoltam, milyen kedves, s én is hevesen visszaintegettem, majd kiszálltam. Mosollyal az arcomon. Az integető nő hisztijét látva ez a mosoly egyre csak terebélyesedett.
A vármegyei áthelyezésekkel járó gyakori vándorlások során is megmaradt a családban az a határozott felfogás, hogy az életben csak úgy lehet érvényesülni, ha a férfiember orvosnak tanul. Bárhová kerüljön is, tanyacsoportokra vagy nagyvárosba, mindig szükség lesz rá, és mindenütt megbecsült tagja lesz a közösségnek, amelyben él. Így került haza nagyapa is az isonzói csatából a század elején, s így lett apám is a front mögötti Alekszejevka hadiorvosa a Donkanyari csatának, ahonnan a visszavonulókkal menekült meg.
Az építész nem értett sokat az egészből. Csak ült és bambán hörpölte a sörét. Hogyan lett egyszerre adósa az adóhatóságnak, ha másfél hete még azzal a jó hírrel ajándékozta meg a könyvelője, hogy jelenleg nincsen tartozása, tehát se pozitív, se negatív irányba nem billen az a rusnya mérleg. Akkor még, abban a mérsékelten vidám pillanatában Albee darabjának a címe is beugrott neki: Kényes egyensúly. Most meg itt ül, a söre egyre keserűbb. Már nem is igen ízlik. Ahogy semmi se körülötte.
Az öregasszony görnyedt háta és botjának koppanásai hangtalan sikolyt tükröztek, habár a járókelők csak egy keresztet láttak, ha messziről követték tekintetükkel az útját. A temető felé botorkált. Néha egy-egy jajszó elhagyta ugyan az ajkait, de ezt senki sem hallotta. A felhők föntről figyelték a jelenetet. Rámosolyogtak, amikor széttárták uszályukat, s hagyták, hogy a nap megsimogassa meggyötört csípőit.
Amikor anyám azt mondta, gonosz vagyok és kíméletlen, megrendültem, mert magamtól is foglalkoztatott a dolog. Nem volt dühös. Nyugodtan mondta. Mint aki alaposan megrágta, át gondolta a dolgot.
Te senkit sem szeretsz. Magadat sem. Gonosz vagy és kíméletlen.