Vittorio Verossi: Intenzív kilátások

2021. január 10., 07:17
Csáki Róbert: Kijárat (olaj, vászon, 35 × 45 cm, 2014)

Az intenzív osztály egyetlen óriási terem, körben sorakozó ágyakkal, középen orvosi pulttal. Az ügyeletes a pultból a teljes termet képes szemmel tartani. Én a bal hátsó sarokban fekszem frissen elfoglalt ágyamon. Szekrénnyi gépre kötöttek, talán egy űrsiklót is el lehet vele irányítani.

A kilátásaim húszéves lány létemre legalább olyan lenyűgözőek, mint az átellenben nyíló ablak által nyújtott panoráma: fakó négyszöge csupán az ég egy szeletét fogja keretbe.

– Én vagyok itt az egyetlen beteg, aki öntudatánál van? – kérdezem a szőke ápolónőt, aki épp az infúzióm köti be.

– Pillanatnyilag igen – biccent. Szorongva hordom körül a tekintetem a teremben elhelyezett, alvó időseken. Mozdulatlan testükön, pergamenszerű arcukon. Minden jel szerint én vagyok az egyetlen hetven év alatti beteg is.

– Itt leszel a lehető legnagyobb biztonságban – közli a nővér, talán mert elcsípi lapos pillantásom.

– Tudom, már elmagyarázták – bólintok komolyan. Azért szállítottak át ide a sebészetről, mert ha hirtelen meg találok halni, itt azonnal újraéleszthetnek, sőt lélegeztető gépre is rakhatnak.

Vajon öntudatlanul haldokolni jobb, mintha eszméletén van az ember?

Te nem haldokolsz – sietek kijavítani magam. – Te csak közvetlen életveszélyben forogsz, viszont kijutsz innen.

– Behúzzam a függönyödet vagy hagyjam így? – billenti oldalra a fejét az ápolónő. A fekhelyek függönyökkel választhatóak el egymástól.

– Behúznád, kérlek? – Teljesíti a kérésemet, azzal magamra hagy.

A seszínű anyag látványa semmivel sem szívderítőbb, mint a körben fekvő betegeké. Ám tartok tőle, mi mindennek lehetnék tanúja, hogyha nem húznák be.

Hiszen amint megérkezett a hír, hogy átköltöztetnek ide, egyik kórtermi társam élvezettel kezdte ecsetelni a saját intenzív osztályon szerzett élményeit. Hogy az ágyszomszédjára egyre csak mondogatták „aluszékony a bácsi, aluszékony a bácsi”, míg végül kiderült, nem aluszékony, hanem cukorbeteg, kómába esett. Hogy másik ágyszomszédja egyfolytában a csöveket próbálta kitépni a testéből. Hogy a „tepsi” nevű halottszállító eszköz naponta járt ki-be a teremben, úgy hullottak az emberek.

Persze aki eltölt egy bizonyos időt kórházakban, rájön, hogy sosincs az a vad történet, amire valaki rá ne tudna kontrázni. „A jobb kezében hozta a levágott bal kezét? Az semmi! Én láttam olyant is a sürgősségin, akinek a fél koponyája leszakadt!” Bármit halljunk, azt nem árt elosztani kettővel.

Nem akarok halált látni, ebben mindenesetre biztos vagyok.

A telefonomért nyúlok, hogy beszámoljak anyukámnak a sikeres költözésről, ezzel is kellemesebb mederbe tereljem a gondolataimat. Lelkesen részletezem a vonalban, hogy az ágyam hihetetlenül kényelmes, ráadásul gombnyomással állítható a támlája, mikor meghallom a motoszkálást a szomszédos ágy körül.

A függönyre vetülő árnyékból, az anyag hullámzásából könnyen megállapítom, hogy egy ápoló érkezett, ő tevékenykedik. Nem is törődöm vele, tovább magyarázom, hogy az ágyak nyilván azért ilyen puhák, hogy ne okozzanak felfekvést a mozgásképtelen betegeknek. Én még az oldalamra sem gördülhetek, így a bőrömön tapasztalom a hosszas fekvés gyötrelmeit.

– Milyen maga a terem? – kérdezi anya a telefonban.

– Igazából semmit sem látok belőle, mivel el van húzva a függönyöm.

Mintha a szavaimra adott riposztként történne, az anyag meglebben, majd indulatos karniscsörgés kíséretében föltárul előttem a terem képe. Egy harminc körüli férfi ápoló áll az ágyam végében, inkább ellöki magától, semmint elengedi a függönyt. Összevonja a szemöldökét, szúrós pillantást vet rám, azzal visszatér az ágyszomszédomhoz.

– Bocsánat, nem úgy értettem… – hebegem, ám úgy tesz, mintha meg sem hallana. Te jó ég, most megsértettem? Azt hiszi, hogy panaszkodom az ellátásra?

Anya a vonalban kérdezgeti, mi történt.

– Semmi, semmi – térek vissza a meséléshez. – Csak elhúzták a függönyömet, hogy mégis lássak. Jó így is…

Az kellene még, hogy ez az ember meghallja, hogy árulkodom! Máris kihúztam nála a gyufát, pedig egy magatehetetlen betegnek sarkalatos jóban lennie az ápolókkal.

Miután leteszem a telefont, a délután hátralévő részét várakozással töltöm. Az intenzív osztályon csupán napi fél óra látogatási időt engedélyeznek, a mai már letelt, mire engem beköltöztettek. A maradék huszonhárom és fél óra végtelenbe nyúló várakozás arra, hogy javuljon az állapotom, és kiengedjenek. Szó szerint semmilyen esemény nem szakítja meg az egyhangúságot. Ágyhoz kötött betegek nem járnak vécére, étkezésre, az öntudatlan szobatársak nem cseverésznek egymással.

Az időérzékem hamar semmivé foszlik. Egyszer csak gépi sípolás zökkent ki az elmélyült olvasásból. Felpillantva látom, hogy az orvos éppen C fogással ugrál az egyik beteg mellkasán, mellette a nővér segédkezik. Újraélesztés közben a leghétköznapibb hangnemben társalognak ők és a pultban ücsörgő ápoló.

Félreteszem a könyvem, lehunyom a szemem. Nem akarok halált látni, inkább megpróbálok aludni, noha ilyen körülmények közt képtelenség. Olvasásba menekülni mégiscsak pofátlanság volna, míg valaki haldoklik, nemde? Csak akkor ütöm fel újra a lapokat, amikor stabilizálták a beteget.

A következő esemény az esti mosdatás, majd a vacsora. Én vagyok az egyetlen beteg, akit nem csövön táplálnak. Végül az esti gyógyszerek is megérkeznek, a férfi ápoló hozza, ezúttal barátságos mosollyal. Hatalmas kő gördül le a szívemről, úgy tűnik, nem haragtartó.

– Ezek mik? – pislogok két ismeretlen kapszulára a többi között.

– Nyugtatók. Nálunk az a szokás, hogy éjszakára minden betegnek adunk – felel –, így békésen aludhattok.

– Értem, viszont én soha életemben nem kaptam még ilyesmit. Anélkül sincs semmi gond velem, muszáj bevennem?

– Ez a protokoll – csóválja a fejét sajnálkozva, és felém tolja a gyógyszereket.

Én, aki odahaza harminckilenc fok alatt még a lázamat sem csillapítom, összeszoruló gyomorral csippentem fel egyik nyugtatót a másik után. Rögtön kettőt is előírnak, holott egyre sem volna szükségem. Hatalmas korty vízzel kísérem le őket. A világért sem szeretném, ha úgy tekintenének itt rám, mint problémás betegre, pláne a függönyös indításom után.

Az ápoló magamra hagy, én pedig a mennyezetet kezdem tanulmányozni. Alig két perc telik el, úgy érzem, mintha beleolvadnék a matracba. Lustán lebben föl bennem a gondolat, hogy ez már a nyugtató hatása lesz. Szeretném kicsit arrébb tenni a kezemet, ám a mozgásra irányuló parancs nem a végtagjaimhoz fut be az agyamból, inkább valami vattával kitömött, hófehér ködbe. Még az ujjaim sem moccannak, a gondolataim elfogynak, a külvilág és az idő egyszer csak megszűnik.

Mégis ébren vagyok. Agyam végtelen lassúsággal kapkod a folyton, sikamlósan kisikló szándékom után: Arrébb fogom tenni a kezemet. Majd… kicsit később… majd… Semmibe vész ez a célja nincs, lebegő összpontosítás. Végtelenbe nyúló, értelem nélküli mennyezetbámulás közepette két ujjamat sikerül begörbítenem. Mire megörülnék a sikeremnek, elfelejtem miért a lelkesedés. Tovaillan minden, a plafon repedése elnyeli.

Fokozatosan nyerem vissza önmagam. A fejembe egyesével szállingóznak vissza a gondolatok. Csak idővel állnak sebességbe, hogy összekapcsolódjanak egymással. Aztán… kicsit később… majd… Sikerül mozgásra bírnom előbb az ujjaim, végül a tagjaim is. Mire minden készségem visszanyerem, lekapcsolják a kórtermi világítást, hajnali napsugarak ragyogják be az intenzív osztályt.

Eddigre felismerem, milyen makacsul küzdöttem, hogy visszaszerezzem az irányítást a testem felett. Aki annyira beteg, mint én, az megtanulja, mi a hála. Korábban tápláltak engem is csövön, katétereztek, most ágytálaznak, alig moccanhatok, az oldalamra sem fordulhatok… Mégis mennyivel több mindez, mint a teljes körű testi és szellemi bénultság! Mennyivel több élményt, választási lehetőséget kínál!

Képtelen vagyok lemondani minderről, így, miután a reggeli vizit leellenőrzött, félénk udvariassággal marasztalom az orvost.

– Kérem, csak még egy pillanatra! – Meglepett kedvességgel tekint le rám. Középkorú, szalmahajú doktornő, korábban sosem találkoztunk.

– Igen?

– Lehetséges, hogy többé ne kelljen bevennem a nyugtatót? – sütöm le a szemem. – Tudom, hogy itt az osztályon ez a protokoll része, de nélküle is remekül alszom, nyugodtan viselkedem. Sosem szedtem gyógyszert, ha nem volt muszáj, nincs hozzászokva a szervezetem, így tegnap nagyon megviselt a két tabletta.

– Milyen nyugtatót? – dermed meghökkent mosoly a doktornő arcára.

– Hát amit éjszakára kapunk – motyogom zavartan.

– Biztos félreértett valamit. Mi nem adunk nyugtatót éjszakára.

– Ó… – Anélkül meredünk egymásra, hogy elmélyednénk egymás pillantásában. – Értem. Akkor minden rendben.

Számos estét töltök még az intenzíven, ám többé egy ápoló sem hoz nekem nyugtatót.