Eddig soha nem volt baj. Minden születésnapomon pontosan délelőtt tízkor megjelentem az irodájukban. Mindig ünneplőruhában, frissen borotválkozva, és vigyáztam rá, hogy a lehető legjobb benyomást keltsem. Aznap nem ettem reggel sem hagymát, sem fokhagymát, levágtam a körmömet, tiszta inget vettem, még a jegygyűrűmet is felhúztam, amelyet amúgy nem hordtam.
Soha nem várakoztattak tíz percnél hosszabb ideig, és mindig nagyon kedvesen bántak velem. Mosolyogtak, én visszamosolyogtam rájuk, igyekeztem nyugodtan ülni a széken, mindig a szemükbe néztem, és természetesen igazat mondtam, bármit is kérdeztek. Csak a színtiszta igazat. Mondom, eddig nem is éreztem soha, hogy ne sikerülne meggyőznöm őket a folytatás szükségességéről. Mindig biztos voltam benne, berendelik az újabb évadot.
Most viszont már az év is elég rosszul indult. Egyre több színész mondta vissza a szereplést a sorozatomban. Időhiányra panaszkodtak, jobb felkérésekre hivatkoztak, ímmel-ámmal megígértek valamit, hogy aztán semmit ne tartsanak be belőle. A nézettség fokozatosan zuhanni kezdett. A rossz közérzet úgy feküdt be mindig mellém az ágyba, mintha kibérelte volna magának a helyet. Megrémültem a mondatoktól, amelyeket ki kellett mondanom. A forgatókönyvírók a vállukat vonogatták. Keressem máshol a bűnbakot, mondták. Ha azt gondolom, hogy néhány hatásosabb szófordulat majd kihúz a pácból, akkor nagyon naiv vagyok. Meg aztán a világ is változik, és különben is, aki a kicsit nem becsüli…
Egyre rosszabbul éreztem magam a szavaktól, amelyeket ki kellett mondanom. Ha mások elfelejtették a szövegüket, vagy túljátszották a szerepüket, fel tudtam volna robbanni. Gyakran fájt a fejem, szédültem, zsibbadt a karom, álmatlanság gyötört. Életemben most először félni kezdtem.
A szerepem szerint makacsnak kellett lennem, hát nem adtam fel egykönnyen. Hajnalban összekapartam magam az ágyból, a fiókból kivettem a magabiztosság álarcát, és próbáltam nem gondolni azokra, akiknek időközben véget ért a sorozatuk.
A születésnap is rosszul indult. Reggel leöntöttem magam kávéval, így a kedvenc ingem helyett másikat vettem fel. Elfelejtettem felhúzni a gyűrűt, borotválkozni sem maradt időm. Ráadásul vagy öt percet késtem.
A folyosón két kisírt szemű színésznő ült, jól láttam, hogy ott hever mellettük a széken összegyűrve magabiztosságuk álarca. Azonnal sorra kerültem. Most is nagyon kedvesek voltak velem, de a furcsa érzés, hogy valami örökre megváltozott, nem hagyott nyugodni. Az iroda berendezése is másnak tűnt, de akárhogy törtem magam, nem tudtam volna megmondani, mi változott legutóbbi látogatásom óta. Talán a szőnyeg? A függöny? Netán a hatalmas szobanövény a sarokban?
Rettenetesen izzadtam, pedig egyáltalán nem volt meleg. Láttam rajtuk, hogy furcsállják, mennyire szakad rólam a verejték, és ettől még jobban izzadtam. A bemelegítő kérdéseken könnyen túljutottam, aztán valami nagyfőnök érkezett, a bizottság tagjai pedig sűrű bocsánatkérések közepette ott hagytak egyedül az irodában. Éreztem, ahogy a fülemről a hideg izzadság a nyakamba csepeg. Valamelyik távolabbi irodából heves vita hangjai szűrődtek be az ajtó résein. Lassan, óvatosan felkeltem, majd gondosan megtöröltem a homlokomat a függöny aljába, körben a nyakamat, végül a kezemet. Sötét foltot hagyott rajta az izzadság, és nem nagyon akart megszáradni. Ha most rágyújthatnék valami erős cigarettára, villant át az agyamon, aztán gyorsan elhessegettem a gondolatot. Visszaültem a székre, a képet bámultam a falon. Próbáltam megfejteni, mit ábrázolhat. A szekrényeket, a rengeteg fiókot, a polcon a mappákat, a sarokban árválkodó televízió hatalmas, fekete képernyőjét néztem. Aztán csend lett. Idegesítő csend. Ekkor a vállamra ült egy kisördög, és azt súgta a fülembe, hogy ezek nem rendelnek be újabb évadot.
Lehet, hogy már haza sem engednek. Talán az ingem nem tetszik nekik. Vagy amit mondok. Sokszor nem fejezem be a mondatokat. Te jó ég! A szemem sarkában egy kövér könnycsepp kezdett egyre súlyosabbá válni. A függönyön még mindig ott éktelenkedett a nagy, nedves folt. Mindig öten ültek velem szemben, és türelmesen, lassan tették fel a kérdéseket, láthatóan nagy egyetértésben, mintha előzőleg minden apró részletet egyeztettek volna.
Most meg magamra hagytak, amire még soha nem volt példa. Arra gondoltam, lehet, hogy csak próbára tesznek. Vagy éppenséggel nem rólam szól ez az egész, vagy nem a nézettségről. A forgatókönyvírók sztrájkolnak megint, és akkor kapunk pár hét szabadságot. Kár találgatni.
Fél óra telt el. Csak négyen jöttek vissza. Észrevettem valamit a tekintetükben, amitől kirázott a hideg. Eltűnt belőlük az udvariasság, úgy éreztem, teher vagyok a nyakukon, s alig várják, hogy megszabaduljanak tőlem. Az egyikük feltűnően sokat köhécselt, holott amikor kiment, még nem volt semmi baja. A másik nem kérdezett semmit, csak a noteszát lapozta jobbról balra, aztán meg balról jobbra, de messziről ordított, csupán megjátssza, hogy valamit keres. Vártam, mikor veszik észre a függönyös dolgot, de a foltra rá sem hederített senki. Egy fiatal hölgy, aki tavaly még nem dolgozott itt, feltűnően sokat kérdezett olyanokról, akiknek már az arcukat sem tudtam felidézni, nem még a nevüket, mint ahogy azt sem, milyen szerepet játszottak a régi, elfeledett epizódokban.
Majd értesítenek, mondták. Amire leértem az utcára, hatalmas vihar kerekedett, esernyő nélkül meg nem akartam útnak indulni. Visszamentem az épületbe, a portás ügyet sem vetett rám, amikor leültem az egyik bejárat melletti fotelbe. A vihar egyre erősebben tombolt, dél körül járt az idő, de mintha esteledett volna, a szürke felhők egymás uszályába martak, az égi szabómester apró villámcérnaszálakkal próbálta őket megregulázni, egymáshoz fércelni.
Ásítottam. A portás valami focimeccset nézett egy apró tévékészüléken. Odamentem hozzá, hogy megkérdezzem, merre van a legközelebbi mellékhelyiség, de nem válaszolt. Hirtelen olyan érzésem támadt, hogy ez már egyszer megtörtént velem, ráadásul pontosan ugyanígy. Emlékeztem a viharra, a meccsre, még arra is, hogy amit keresek, az a második folyosó végén van, balra.
Elindultam, de alig tettem pár lépést, amikor valami nagyot csattant, és kialudt a villany. Vége lett a focimeccsnek, ahogy a magabiztosságomnak is. Kinyújtottam a kezem, és lassan, aprókat lépve indultam tovább, nehogy nekimenjek valaminek. Próbáltam a telefonnal világítani, de gyenge fényereje mit sem ért a nagy sötétségben.
Vagy harminc barátomat hívtam fel, de minden esetben azt a választ kaptam, hogy a hívott szám nem létezik. Ekkor rá kellett döbbennem, nemcsak hogy nem lesz több évad, de talán epizód sem. Leültem a hideg kőre, miközben egy pirosan villogó fény arra figyelmeztetett, hogy valaki betört a lakásomba, és elvitt a páncélszekrényből minden lehetséges forgatókönyvet a jövőre nézve.
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2020. november 21-i számában)
Nem tudtam meg, milyen becsmérlő kifejezés lett volna, melyet dühöngő elméje és a mentálhálójába ültetett Hermes 6000 nyelvi program kigenerált volna a megsértésemre. Amikor beütöttem a manuális irányításhoz szükséges vizuális felületet megjelenítő kódot, és az űrhajóm elülső ablaka elől felhúzódott a Tannhäuser-acél védőmembrán, mindketten felordítottunk. A megaüvegre fekete, sűrű szemipermeábilis anyag bőséges adagja csapódott.
Alig nyitott be a második emeleti lakásba, már az előszobából érezte azt a markáns szagot. Valami új tisztítószer? Vagy Melinda mosószert váltott? A lakásban szokatlanul nagy volt a csend – a felesége általában zenét hallgat, ha egyedül van –, lehet, hogy még haza sem ért a bevásárlásból? Hétvégén mindig hosszabb a sor a kasszáknál, futott át a fején, miközben hátizsákját felakasztotta az előszobafogasra, és cipőjét behajította a gardróbba.
Sofőrként értem a dolgom, mégis sikerült koccannom farolás közben. Annyira minimális volt a súrlódás, szinte észre sem vettem. A visszapillantó tükörben pedig azt láttam, hogy integetnek nekem. Jó, gondoltam, milyen kedves, s én is hevesen visszaintegettem, majd kiszálltam. Mosollyal az arcomon. Az integető nő hisztijét látva ez a mosoly egyre csak terebélyesedett.
A vármegyei áthelyezésekkel járó gyakori vándorlások során is megmaradt a családban az a határozott felfogás, hogy az életben csak úgy lehet érvényesülni, ha a férfiember orvosnak tanul. Bárhová kerüljön is, tanyacsoportokra vagy nagyvárosba, mindig szükség lesz rá, és mindenütt megbecsült tagja lesz a közösségnek, amelyben él. Így került haza nagyapa is az isonzói csatából a század elején, s így lett apám is a front mögötti Alekszejevka hadiorvosa a Donkanyari csatának, ahonnan a visszavonulókkal menekült meg.
Az építész nem értett sokat az egészből. Csak ült és bambán hörpölte a sörét. Hogyan lett egyszerre adósa az adóhatóságnak, ha másfél hete még azzal a jó hírrel ajándékozta meg a könyvelője, hogy jelenleg nincsen tartozása, tehát se pozitív, se negatív irányba nem billen az a rusnya mérleg. Akkor még, abban a mérsékelten vidám pillanatában Albee darabjának a címe is beugrott neki: Kényes egyensúly. Most meg itt ül, a söre egyre keserűbb. Már nem is igen ízlik. Ahogy semmi se körülötte.
Az öregasszony görnyedt háta és botjának koppanásai hangtalan sikolyt tükröztek, habár a járókelők csak egy keresztet láttak, ha messziről követték tekintetükkel az útját. A temető felé botorkált. Néha egy-egy jajszó elhagyta ugyan az ajkait, de ezt senki sem hallotta. A felhők föntről figyelték a jelenetet. Rámosolyogtak, amikor széttárták uszályukat, s hagyták, hogy a nap megsimogassa meggyötört csípőit.
Amikor anyám azt mondta, gonosz vagyok és kíméletlen, megrendültem, mert magamtól is foglalkoztatott a dolog. Nem volt dühös. Nyugodtan mondta. Mint aki alaposan megrágta, át gondolta a dolgot.
Te senkit sem szeretsz. Magadat sem. Gonosz vagy és kíméletlen.
Már háromnegyed éve ül éjjelenként ebben a cigarettafüsttel átitatott, rosszul világított, kopott őrszobában. Ide is csak ismeretsége révén, gyermekkori barátjának közbenjárásával alkalmazták, amikor a történtek után a gyülekezet érthető módon nem fogadta be, igaz, ő sem érezte volna már jól magát az új parókián. A püspökségben is nagyot csalódott, hiszen számára érthetetlenül a legkisebb segítő szándék nélkül teljesen magára hagyta, egyházon kívül, munka nélkül.
Anyám azt mondta, hogy menjünk, már az első nap. Először csak én jöttem. Akkor még nyitva volt a határ. Erzsike, a feleségem, és a kislányunk, Vicuska otthon maradtak édesanyámmal. Sor volt a határon, legalább öt órát kellett állni, mire átértünk. Az ukrán határőr mogorvább volt a szokottnál, de átengedett. A magyar oldalon meglepően kedvesen fogadtak. Kint, a határ szélén több ezer ember állt. Oroszok, ukránok, magyarok. Fotósok, tévések tolakodtak. Civilek szendvicset és vizet osztogattak. Bármerre néztem, kamerák vettek körül.