Eddig soha nem volt baj. Minden születésnapomon pontosan délelőtt tízkor megjelentem az irodájukban. Mindig ünneplőruhában, frissen borotválkozva, és vigyáztam rá, hogy a lehető legjobb benyomást keltsem. Aznap nem ettem reggel sem hagymát, sem fokhagymát, levágtam a körmömet, tiszta inget vettem, még a jegygyűrűmet is felhúztam, amelyet amúgy nem hordtam.
Soha nem várakoztattak tíz percnél hosszabb ideig, és mindig nagyon kedvesen bántak velem. Mosolyogtak, én visszamosolyogtam rájuk, igyekeztem nyugodtan ülni a széken, mindig a szemükbe néztem, és természetesen igazat mondtam, bármit is kérdeztek. Csak a színtiszta igazat. Mondom, eddig nem is éreztem soha, hogy ne sikerülne meggyőznöm őket a folytatás szükségességéről. Mindig biztos voltam benne, berendelik az újabb évadot.
Most viszont már az év is elég rosszul indult. Egyre több színész mondta vissza a szereplést a sorozatomban. Időhiányra panaszkodtak, jobb felkérésekre hivatkoztak, ímmel-ámmal megígértek valamit, hogy aztán semmit ne tartsanak be belőle. A nézettség fokozatosan zuhanni kezdett. A rossz közérzet úgy feküdt be mindig mellém az ágyba, mintha kibérelte volna magának a helyet. Megrémültem a mondatoktól, amelyeket ki kellett mondanom. A forgatókönyvírók a vállukat vonogatták. Keressem máshol a bűnbakot, mondták. Ha azt gondolom, hogy néhány hatásosabb szófordulat majd kihúz a pácból, akkor nagyon naiv vagyok. Meg aztán a világ is változik, és különben is, aki a kicsit nem becsüli…
Egyre rosszabbul éreztem magam a szavaktól, amelyeket ki kellett mondanom. Ha mások elfelejtették a szövegüket, vagy túljátszották a szerepüket, fel tudtam volna robbanni. Gyakran fájt a fejem, szédültem, zsibbadt a karom, álmatlanság gyötört. Életemben most először félni kezdtem.
A szerepem szerint makacsnak kellett lennem, hát nem adtam fel egykönnyen. Hajnalban összekapartam magam az ágyból, a fiókból kivettem a magabiztosság álarcát, és próbáltam nem gondolni azokra, akiknek időközben véget ért a sorozatuk.
A születésnap is rosszul indult. Reggel leöntöttem magam kávéval, így a kedvenc ingem helyett másikat vettem fel. Elfelejtettem felhúzni a gyűrűt, borotválkozni sem maradt időm. Ráadásul vagy öt percet késtem.
A folyosón két kisírt szemű színésznő ült, jól láttam, hogy ott hever mellettük a széken összegyűrve magabiztosságuk álarca. Azonnal sorra kerültem. Most is nagyon kedvesek voltak velem, de a furcsa érzés, hogy valami örökre megváltozott, nem hagyott nyugodni. Az iroda berendezése is másnak tűnt, de akárhogy törtem magam, nem tudtam volna megmondani, mi változott legutóbbi látogatásom óta. Talán a szőnyeg? A függöny? Netán a hatalmas szobanövény a sarokban?
Rettenetesen izzadtam, pedig egyáltalán nem volt meleg. Láttam rajtuk, hogy furcsállják, mennyire szakad rólam a verejték, és ettől még jobban izzadtam. A bemelegítő kérdéseken könnyen túljutottam, aztán valami nagyfőnök érkezett, a bizottság tagjai pedig sűrű bocsánatkérések közepette ott hagytak egyedül az irodában. Éreztem, ahogy a fülemről a hideg izzadság a nyakamba csepeg. Valamelyik távolabbi irodából heves vita hangjai szűrődtek be az ajtó résein. Lassan, óvatosan felkeltem, majd gondosan megtöröltem a homlokomat a függöny aljába, körben a nyakamat, végül a kezemet. Sötét foltot hagyott rajta az izzadság, és nem nagyon akart megszáradni. Ha most rágyújthatnék valami erős cigarettára, villant át az agyamon, aztán gyorsan elhessegettem a gondolatot. Visszaültem a székre, a képet bámultam a falon. Próbáltam megfejteni, mit ábrázolhat. A szekrényeket, a rengeteg fiókot, a polcon a mappákat, a sarokban árválkodó televízió hatalmas, fekete képernyőjét néztem. Aztán csend lett. Idegesítő csend. Ekkor a vállamra ült egy kisördög, és azt súgta a fülembe, hogy ezek nem rendelnek be újabb évadot.
Lehet, hogy már haza sem engednek. Talán az ingem nem tetszik nekik. Vagy amit mondok. Sokszor nem fejezem be a mondatokat. Te jó ég! A szemem sarkában egy kövér könnycsepp kezdett egyre súlyosabbá válni. A függönyön még mindig ott éktelenkedett a nagy, nedves folt. Mindig öten ültek velem szemben, és türelmesen, lassan tették fel a kérdéseket, láthatóan nagy egyetértésben, mintha előzőleg minden apró részletet egyeztettek volna.
Most meg magamra hagytak, amire még soha nem volt példa. Arra gondoltam, lehet, hogy csak próbára tesznek. Vagy éppenséggel nem rólam szól ez az egész, vagy nem a nézettségről. A forgatókönyvírók sztrájkolnak megint, és akkor kapunk pár hét szabadságot. Kár találgatni.
Fél óra telt el. Csak négyen jöttek vissza. Észrevettem valamit a tekintetükben, amitől kirázott a hideg. Eltűnt belőlük az udvariasság, úgy éreztem, teher vagyok a nyakukon, s alig várják, hogy megszabaduljanak tőlem. Az egyikük feltűnően sokat köhécselt, holott amikor kiment, még nem volt semmi baja. A másik nem kérdezett semmit, csak a noteszát lapozta jobbról balra, aztán meg balról jobbra, de messziről ordított, csupán megjátssza, hogy valamit keres. Vártam, mikor veszik észre a függönyös dolgot, de a foltra rá sem hederített senki. Egy fiatal hölgy, aki tavaly még nem dolgozott itt, feltűnően sokat kérdezett olyanokról, akiknek már az arcukat sem tudtam felidézni, nem még a nevüket, mint ahogy azt sem, milyen szerepet játszottak a régi, elfeledett epizódokban.
Majd értesítenek, mondták. Amire leértem az utcára, hatalmas vihar kerekedett, esernyő nélkül meg nem akartam útnak indulni. Visszamentem az épületbe, a portás ügyet sem vetett rám, amikor leültem az egyik bejárat melletti fotelbe. A vihar egyre erősebben tombolt, dél körül járt az idő, de mintha esteledett volna, a szürke felhők egymás uszályába martak, az égi szabómester apró villámcérnaszálakkal próbálta őket megregulázni, egymáshoz fércelni.
Ásítottam. A portás valami focimeccset nézett egy apró tévékészüléken. Odamentem hozzá, hogy megkérdezzem, merre van a legközelebbi mellékhelyiség, de nem válaszolt. Hirtelen olyan érzésem támadt, hogy ez már egyszer megtörtént velem, ráadásul pontosan ugyanígy. Emlékeztem a viharra, a meccsre, még arra is, hogy amit keresek, az a második folyosó végén van, balra.
Elindultam, de alig tettem pár lépést, amikor valami nagyot csattant, és kialudt a villany. Vége lett a focimeccsnek, ahogy a magabiztosságomnak is. Kinyújtottam a kezem, és lassan, aprókat lépve indultam tovább, nehogy nekimenjek valaminek. Próbáltam a telefonnal világítani, de gyenge fényereje mit sem ért a nagy sötétségben.
Vagy harminc barátomat hívtam fel, de minden esetben azt a választ kaptam, hogy a hívott szám nem létezik. Ekkor rá kellett döbbennem, nemcsak hogy nem lesz több évad, de talán epizód sem. Leültem a hideg kőre, miközben egy pirosan villogó fény arra figyelmeztetett, hogy valaki betört a lakásomba, és elvitt a páncélszekrényből minden lehetséges forgatókönyvet a jövőre nézve.
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2020. november 21-i számában)
A mezőgazdasági birtoknál szólt a buszsofőrnek, hogy egy pillanatra álljon meg, le szeretne szállni. Ez volt a szokás, ha valaki nem a városból, hanem a rövidebb, alig négy kilométer hosszú földúton próbált eljutni arra az isten háta mögötti településre, amelyet kiszemelt magának.
Azon az estén is hullott egy kis égi áldás. Az eső szelíden szemerkélt, miközben Marcelin az utcai forgatagot kémlelte Jules kávéházának melegéből. Harmonikája a jobb lába mellett pihent. A Soprani Fratelli műhelyben készült hangszer volt az első, amit vásárolt. Azt ismételgette, hogy végső nyughelyére is magával vinné.
– Vagy legalább csak dobjátok oda mellém. Sosem lehet tudni – mondogatta sokszor, mosolyogva, miközben ült és várt.
Bozontos, ősz szemöldöke alól kiismerhetetlen tekintettel bámulja divatos sportbakancsát. Belelendülök, már egészen komoly átéléssel térek rá arra, hogy Sinka Istvánt meg sem említik a tankönyvek, amikor feltűnően hosszú ujjaival, lapátkezének egy valószerűtlenül finom mozdulatával lepöccinti zakója zsebéről az odapergett hamut és rám néz: – Mennyi kéne?
A csillár árnyai vékony csíkban futnak a fehér plafonon és a barna falakon. Az árnyékok három különböző pontban háromszor törnek meg, pontosan kilencven fokban, ott, ahol meg kell, hogy törjenek. A csillárban három villanykörte díszeleg, vakítóan éles fénnyel világítanak. Én a hátamon fekszem mozdulatlanul. Viszket a kezem, a lábam, az egész testem, de nem tudok megmozdulni. A csontjaim az előbb tűzforróak voltak, most jéghidegek.
Az jut az eszembe, hogy valahol a világ másik felén ekkor már forrong valami, amiből nemsokára megszületik a dzsessz. Az is eszembe jut, hogy Erkel mit szólt volna, ha látja, mibe torkollik annak a századnak az eleje, amit már nem ért meg. Vajon mely nevű őseim voltak a kortársai? Ez már egészen „közel” van hozzám; csupán 103 év… Ha megfogom anyám kezét, ő pedig az ő anyjáét és így tovább, majdnem elérem Erkel Ferencet. Nem az idő sok, ami közöttünk van, hanem két világháború, egy forradalom és több millió tonna műanyag hulladék.
– Minden az örökségemmel kezdődött – válaszolt az ősz halántékú, köpcös férfi a mellette ülő szikár, kopasz úrnak. – Egyetlen könyvet örököltem az apámtól, Vámbéry Ármin Vándorlásaim és élményeim Persiában eredeti, 1867-es kiadását.
– Piacra dobta? – kérdezte a szikár.
– Dehogyis, elolvastam, s elindultam Iránba vonattal. El tudja képzelni, hogy micsoda út volt?
Soha nem felejtem el azt az éjszakát, amikor először volt rémálmom. A tengerparton voltam a szüleimmel, ugyanabban a szállodában, ahol majdnem mindegyik nyaralásunk alatt laktunk, és mint általában, a tengeri levegő vagy talán a hőség miatt, idegesség fogott el, felriasztva bennem az elégedetlenkedés antagonisztikus bestiáját, akinek semmi sem tetszik, leszámítva a néhány kiruccanást a nudisták partrészére, ahol, a meztelen testek védelmében, a lengyelek kipakolták a mindnyájunk, sok elnyomott számára vonzó áruikat.
Mártonné – a doktorné, ahogy nevezik – a földszinten, az utcára néző lakásban lakik, ahol narancssárga függöny zárja ki a lakásból a körút felvillanó képeit. Néha lányok kopognak be hozzá, s ilyenkor Mártonné rendezett, tiszta kis előszobán át kalauzolja be őket a nappaliba, virágos huzatú fotelba ülteti őket, és egy csésze forró gyümölcsteát ad a kezükbe. Mondd el, bogaram, hogy esett. És elcsipogják félénk madárhangjukon: én így, és ő úgy, és ez a vége. Mi lesz otthon? Mártonné pedig megveregeti a vállukat, megsimogatja fényes hajukat, és csupán a dátumot kérdezi: – Mikor?