A szobában sötét volt, a szemközti hatalmas velencei üveg tükrökbe mégis beleképzelte a kinti park hatalmas fáinak a csapkolódását.
– De miért ülünk ilyen sötétben? – kérdezte, amikor egy árnyék, szinte csak elsuhanva mellette, sötét folyadékot töltött a poharába. – Miért hívatott?
– A magyarok csak egyetlen dologhoz értenek, a borokhoz. Persze, máshoz is némiképp. A lázadáshoz, a zavargáshoz például. Egyébként nem én hívattam. Maga üzent, hogy beszélni akar velem.
– Na jó, de nem sötét éjszaka, sötét szobában…
– Én így és ilyenkor szeretek tárgyalni. Igyék a borból, nem fog az ízlésemben csalódni.
– Talán később. Most még nem kívánom.
– Ne féljen, a bor nem mérgezett! Ha el akarnám tenni láb alól, már régen nem élne. Aquila non captat muscas. Ki vele, mit akar tőlem!
Mégsem ivott. A szemben ülő nem létező arcát bámulta.
– Kitüntetést. Járja ki!
– Nem hiszek a fülemnek!
– Nem nekem kell. Neki. Nekem pénzt fog adni.
– Megkapta, amiben megegyeztünk.
– Az az ügyért volt. És nem a veszteségemet kárpótolta. A nevelésem, a gondozásom, az etetést, a taníttatást…
– Nem maga tanította be?
– Magam által taníttattam. Hosszú évek munkája volt benne.
– Miért nem nevezi el mindjárt Incitátusnak? A szenátori fokozatot akár el is hagyhatjuk. Ne kezdjük rögtön a konzuli címnél?
– Csak kitüntetésről volt szó. Posztumusz. Mivelhogy megölték. Nagy szolgálatot tett önöknek. S az, hogy halott, a maga titkosrendőreinek balfaszságát bizonyítja. Lőttek, mint az állatok. Mintha valóban fenevad lett volna.
A bor a kristálypohárban fekete volt a sötétben, akár a vér.
– Hát nem volt az?
– Szelíd fenevad. Amelyik csak azért ölt, mert a maga kérésére arra tanítottam be.
– És honnan tudta a maga bozontos Incitátusa ennyire pontosan, hogy éppen őt kell megölnie? Valami képet, medaliont nyomott az orra alá, amikor verte a gyilkosság felé?
– Cinikus kérdés, nem is válaszolok rá. Maguk is megölették volna előbb-utóbb. Maguk helyett ölt. Mert ha maguk ölik meg, mártír lett volna belőle. Így meg csak egy rosszul vadászgató nagyúr. Nem hős, mint a dédapja volt.
– Ennek megítélése nem a maga dolga! – Váratlanul az asztalra csapott. – Még nem volt annyira népszerű, hogy mártír lehetett volna belőle. Bár írogatott, mocskos volt a szája.
– A Pázmány miatt.
– Ha rólunk volt szó, sem finomkodott. Előbb nélkülünk ment volna rá a törökre, később mi következünk. Nevet? Hogy egy lázadótól ennyire tartunk? A mostani szorításban még egy gyermekbetegség is halálos lehet a szervezetünkre.
Mégiscsak belekortyolt a borba. Nehéznek és keserűnek érezte. Meglepetésére a pár kortytól még erősebben megszomjazott. Ivott megint egy keveset.
– Megtakarítottak egy orgyilkost, én elveszítettem a legjobb tanítványomat. Maguk megúsztak egy politikai gyilkosságot, az én életem innentől fogva pókfonálon lengedezik. Bármikor megölhetnek, és senki sem fogja megkérdezni, ki és miért tette.
– Pontosan látja a történteket, ezen nem is csodálkozom. De abba, hogy mi lesz magával, ha vállalja a közreműködést, nem gondolt bele?
– Mindent átgondoltam. Mindent leírtam arra az esetre, ha valami történnék velem. Több embernél helyeztem letétbe az irataimat. Ön kijár egy kitüntetést neki, nekem pedig vagy sok pénzt, vagy egy távoli birtokot a hallgatásomért. Hivatal nem kell, el akarok tűnni.
– El fog tűnni! Láthatatlanná válik, ahogy eddig is láthatatlan volt.
– A legjobb tanú a halott tanú. Erre céloz? Nem félek maguktól. Mondtam, megvannak a garanciáim. Csak azt nem értem, miért kellett egy értékes és káprázatos tudásra idomított állatot széttrancsírozniuk? Ő nem lett volna beszélő tanú!
– Nekünk csak a hét seb kellett. Az okozójukra nem volt tovább szükségünk. Rendben, megkapja a kitüntetést. Az okirat Póka István névre fog szólni, egyben kineveztetik fővadásszá. Így jó lesz? Ezzel a Zrínyi-ügyet lezártnak tekintem.
Nehezen mozdult a keze, amikor fel akarta emelni.
– És velem mi lesz?
– Maga megkapott mindent. Mindent.
A nehéz kéz visszaesett az asztal lapjára, sután kaszálni kezdett, és feldöntötte a kristálypoharat.
–Nem hittem, hogy ezt is meg meri tenni.
A szemben kuporgó férfi fölállt, a derengő ablak felé indult.
– Mindent meg merek tenni. Nem tartozunk egymásnak. A garanciái reggelre mind meghalnak, a papírok az utolsó szálig elégnek. Sajnálom a medvéjét. Vagy nevezzük vissza vadkannak? Akármi, jó munkát végzett. Ahogy maga is. De magát mégsem sajnálom.
Állt az ablaknál, a hajnali szélben hajladozó fák táncoló árnyai úgy vették körül, mint egy királyt az alattvalói a sötét táncteremben.
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2021. május 15-i számában)
Nem tudtam meg, milyen becsmérlő kifejezés lett volna, melyet dühöngő elméje és a mentálhálójába ültetett Hermes 6000 nyelvi program kigenerált volna a megsértésemre. Amikor beütöttem a manuális irányításhoz szükséges vizuális felületet megjelenítő kódot, és az űrhajóm elülső ablaka elől felhúzódott a Tannhäuser-acél védőmembrán, mindketten felordítottunk. A megaüvegre fekete, sűrű szemipermeábilis anyag bőséges adagja csapódott.
Alig nyitott be a második emeleti lakásba, már az előszobából érezte azt a markáns szagot. Valami új tisztítószer? Vagy Melinda mosószert váltott? A lakásban szokatlanul nagy volt a csend – a felesége általában zenét hallgat, ha egyedül van –, lehet, hogy még haza sem ért a bevásárlásból? Hétvégén mindig hosszabb a sor a kasszáknál, futott át a fején, miközben hátizsákját felakasztotta az előszobafogasra, és cipőjét behajította a gardróbba.
Sofőrként értem a dolgom, mégis sikerült koccannom farolás közben. Annyira minimális volt a súrlódás, szinte észre sem vettem. A visszapillantó tükörben pedig azt láttam, hogy integetnek nekem. Jó, gondoltam, milyen kedves, s én is hevesen visszaintegettem, majd kiszálltam. Mosollyal az arcomon. Az integető nő hisztijét látva ez a mosoly egyre csak terebélyesedett.
A vármegyei áthelyezésekkel járó gyakori vándorlások során is megmaradt a családban az a határozott felfogás, hogy az életben csak úgy lehet érvényesülni, ha a férfiember orvosnak tanul. Bárhová kerüljön is, tanyacsoportokra vagy nagyvárosba, mindig szükség lesz rá, és mindenütt megbecsült tagja lesz a közösségnek, amelyben él. Így került haza nagyapa is az isonzói csatából a század elején, s így lett apám is a front mögötti Alekszejevka hadiorvosa a Donkanyari csatának, ahonnan a visszavonulókkal menekült meg.
Az építész nem értett sokat az egészből. Csak ült és bambán hörpölte a sörét. Hogyan lett egyszerre adósa az adóhatóságnak, ha másfél hete még azzal a jó hírrel ajándékozta meg a könyvelője, hogy jelenleg nincsen tartozása, tehát se pozitív, se negatív irányba nem billen az a rusnya mérleg. Akkor még, abban a mérsékelten vidám pillanatában Albee darabjának a címe is beugrott neki: Kényes egyensúly. Most meg itt ül, a söre egyre keserűbb. Már nem is igen ízlik. Ahogy semmi se körülötte.
Az öregasszony görnyedt háta és botjának koppanásai hangtalan sikolyt tükröztek, habár a járókelők csak egy keresztet láttak, ha messziről követték tekintetükkel az útját. A temető felé botorkált. Néha egy-egy jajszó elhagyta ugyan az ajkait, de ezt senki sem hallotta. A felhők föntről figyelték a jelenetet. Rámosolyogtak, amikor széttárták uszályukat, s hagyták, hogy a nap megsimogassa meggyötört csípőit.
Amikor anyám azt mondta, gonosz vagyok és kíméletlen, megrendültem, mert magamtól is foglalkoztatott a dolog. Nem volt dühös. Nyugodtan mondta. Mint aki alaposan megrágta, át gondolta a dolgot.
Te senkit sem szeretsz. Magadat sem. Gonosz vagy és kíméletlen.
Már háromnegyed éve ül éjjelenként ebben a cigarettafüsttel átitatott, rosszul világított, kopott őrszobában. Ide is csak ismeretsége révén, gyermekkori barátjának közbenjárásával alkalmazták, amikor a történtek után a gyülekezet érthető módon nem fogadta be, igaz, ő sem érezte volna már jól magát az új parókián. A püspökségben is nagyot csalódott, hiszen számára érthetetlenül a legkisebb segítő szándék nélkül teljesen magára hagyta, egyházon kívül, munka nélkül.
Anyám azt mondta, hogy menjünk, már az első nap. Először csak én jöttem. Akkor még nyitva volt a határ. Erzsike, a feleségem, és a kislányunk, Vicuska otthon maradtak édesanyámmal. Sor volt a határon, legalább öt órát kellett állni, mire átértünk. Az ukrán határőr mogorvább volt a szokottnál, de átengedett. A magyar oldalon meglepően kedvesen fogadtak. Kint, a határ szélén több ezer ember állt. Oroszok, ukránok, magyarok. Fotósok, tévések tolakodtak. Civilek szendvicset és vizet osztogattak. Bármerre néztem, kamerák vettek körül.