Almabál. Azt szerveztek itt, a Székelyföld eme eldugott zugában minden ősszel. Bár egyre nehezebben jött össze, a fiatalság ugyanis egyre fogyott. Lejjebb, ahol a szőlő megterem, ha nem is nagy mennyiségben, de bár mutatóban, háztájékon, szüreti bálokat szerveztek, de itt a szőlő nem igazán volt honos (bár néhányan próbálkoztak a direkttermő fajtákkal), itt a vendég csak akkor kért bort a házigazdától, ha sérteni akart. Alma viszont volt, nem is kevés. Hatalmas batul meg pónikfák voltak ültetve a kertek végébe, de aprótermésű renet is, s néhány hamvas jonatán is. S ha már alma van, akkor legyen almabál, találták ki a fiatalok valamikor, akik mindenkor nagy leleményességről tettek tanúbizonyságot, ha a mulatsághoz kellett alkalmat keresni.
Anti is rávette magát, hogy elmenjen. Pár hete Janiék lakodalma jó emlékeket hagyott benne. Ha már Nánás Gyuri is úgy biztatott azzal az itallal, gondolta; s ki tudja, hátha abból is igaz valami, amit Pálfi Gazsi mondott, hogy amióta kenyérbe estek, a lányok másképp néznek rájuk…
Amikor a kultúrotthonhoz ért, a zenekar (erősítős, könnyűzenés) már játszott, de a jegyszedőn s a szervezőkön kívül alig lézengett valaki a teremben. Hiába, na, egyszer fejni kell, az állatokat el kell kúrálni, csak azután lehet mulatni! Most, hogy nem volt olyan szép diszítés, mint a Zakariásék lakodalmára, tűnt fel csak igazán, milyen kopott a terem. A vakolat s a mész itt-ott hámlott, a baracksárga alapszín alól itt is, ott is kiütköztek a korábbi rétegek. A csillár ósdi volt, a fogas akasztóinak egy része letörve. A bejárattal szemközt egy hatalmas kályha éktelenkedett, mögötte a fal fekete volt a füsttől, koromtól.
Anti lehúzódott egy padra, és figyelni kezdte a zenészeket. Szóval most nem lesz két zenekar, állapította meg, csak ez a nájmódi vendéglátós, Hajmási Péterrel és röpsasszéval. Persze, húznak majd csárdást is, de az olyan is lesz. Igazából számára mindegy volt, mert csárdásolni nem tudott, de azért mégis kelletlenkedett magában.
Lassanként benépesült a terem, a lányok egy része az anyjával jött, a legények csoportosan, aztán érkeztek a fiatal házasok is, s néhány idősebb is, inkább csak a színdarab miatt. Anti látásból sok mindenkit ismert már, de számos idegen arcot is látott. Alighanem a szomszéd falvakból is jöttek páran, gondolta.
Nemsokára leereszkedett melléje a padra öregemberek egy kisebb csoportja, kitérdesedett, kopott székelyharisnyában, panyókára vetett ujjasban, fejük búbjára taszított kalapban. Mintha a múlt századból toppantak volna ide, gondolta mosolyogva Anti. Némelyiknek bot volt a kezében, fakók voltak, ráncosak, reszketegek. Sóvárogva nézték a fiatalokat.
Aztán a zenészek elhallgattak, és ideiglenesen letakarodtak a színpadról. Nemsokára bejelentették a színdarabot, a fiatal házasok adták elő, valami haton, volt ott ármány és szerelem, dráma és poén; jól lejárt, csak egy néző kiáltott közbe, hogy immár ne mind dísztelenködjetök annyit, no!, és csak a tanítónő kelleténél hangosabb súgása zökkentette ki néha a műélvezetből az egybegyűlteket (itt-ott azért érezhető volt, hogy gond van a szövegtudással). Ennek ellenére a végén becsülettel tapsoltak, aztán pedig egykettőre átrendezték a termet a tánchoz.
Rövidesen megkezdődött a mulatság, Anti félrehúzódott a falhoz. Valahogy olyan más volt minden. A lakodalomban a vőlegény barátjaként volt jelen, ami különleges státus, Erzsi néni is mindegyre odajött, hogy jól érzi-e magát. Most azonban eléggé elanyátlanodva tekintgetett körbe. Kissé távolabb ültek a fiatal legények, azok is, akikkel együtt járta az erdőt, de csak kimérten biccentettek neki, nem invitálták, hogy jöjjön a körükbe. Ő pedig hívás nélkül nem ment. Kissé sértődötten vette tudomásul, milyen jól elvannak magukban. Kicsi instálást elvárt volna tőlük. Ha már hétköznap egy kenyéren vagyunk, a fene ette volna meg!, gondolta.
A zenészek ismét belekezdtek, de csak nehezen indult be a mulatság, alig három-négy pár táncolt, a többség még üldögélt, beszélgettek vagy csak egyszerűen hallgatták a zenét.
Az öregek nézelődtek, emlékeket idéztek, kommentáltak:
– No, ez a muzsika az én vérömöt nem csiklintsa!
– Már az enyimöt se…
– Né, az ott olyan nehéz táncú, mint a medve…
– A! Mind égy köböl búza!
– Amikó mű legényök vótunk, akkó vótak igazi táncok…
– Rég vót, igaz se vót…
Ekkor kijött a táncparkettre egy újabb pár: összeszokottnak tűntek, elegánsan mozogtak. Helyük volt elég: körbetáncolták a termet a gyors sasszéra.
Az öregek elismerő szókkal illették őket:
– Jó szilaj az a legény!
– De a léány is úgy forog, mint a pöröszlen!
– A te!
– Szeretöm, met jó tempóra vágják!
– Igön, csak az a kár, hogy ilyen hink-hánk táncot járnak!
– Hát ha ilyent húznak a zenészök…
– Én azt mondom, ezök nem is zenészök…
Túl sok jel egyébként nem utalt arra, hogy almabálról van szó, a színpad két szélén volt egy-egy kosárkával, s a plafonról középtájt egy függesztett rámára volt még felkötözve pár darab, ahonnan „hivatalosan” lopni lehet majd. Anti megint csak körülkémlelt, lám, mások is olyan ridegnek érzik-e a hangulatot, mint ő. Próbált olvasni az arcokról, nem sok sikerrel.
– Ne hagyjátok, hogy azok a léányok melegítsék a padot, te! – fordult az egyik öreg a legények csoportjához.
Azok kényszeredetten elmosolyodtak:
– Éjsze, még nem ittunk eleget, bátyám… – szólt az egyik kimérten.
– Amikor én a te korodba vótam, fiam, nem kellött neköm ehhöz ital…
– Hiába, no…
A társalgás elakadt, az öregek újra összedugták a fejüket, a legények is visszazárták a kört. Beszélgettek, röhécseltek, a lányok felé csak nagyritkán, a válluk fölött pillantottak.
Ekkor az öregek összenéztek, s lassan szedelőzködni kezdtek. A színdarab lejárt, a fiatalságot számba vették, kifanyalogták magukat: mehettek haza. Az egyikük, akit Anti még nem látott, vizenyős szemű, száraz-kemény öregember, végigmérte, beazonosította, hogy ki fia-borja, aztán odavakkantott neki:
– Hát te mért nem állsz föl táncolni, fiam?
– Állnék én… – ingatta a fejét ő.
– Csak nemigön tudsz, ugyé?
– Nemigön…
– Akkor jobb is, ha hagyod…, mer oda láb kell, s dérék…
– Abbiza, ha nincs elég ereje a legénnek, nem jő ki jól a fordulás – tromfolt rá egy másik.
Anti megütközve nézett rá: felismerte, pár hete a lakodalomban még egy társaságban énekeltek… Így hát most tőle különösen rosszul esett ez az odaszúrás.
– Otthon, a söprűnyéllel el lehet kezdeni… – folytatta az előbbi.
– Igön, igön! S örökkétig a kályhától indulj! – toldotta meg a másik.
– Köszönöm… – dadogta Anti zavartan.
Legszívesebben faképnél hagyta volna őket, de nem akart tiszteletlen lenni, esetlenül lépdelt mellettük, amint azok a kijárat felé tartottak, mintha kikísérné őket. Hogy legyen biztos: elmentek?
Kiment maga is, hogy októberi hűvös estében kiszellőztesse a fejét. – Mi a fenét keresek itt? – tette föl magának az ingerült kérdést. Már-már azon volt, hogy hagyja az egész bált, s hazamegy, mikor megjelent a sarkon Nánás Gyuri. Már azt gondolta, nem is jön, csak hencegett az itallal.
– Te vagy-é? – szólította meg Antit, mikor meglátta az épület előtt ténferegni.
– Én vónék…
– Gyere bé te is! Hoztam égy kicsi bort városról! Avval lehet jól mulatni… Az az úri itóka!
Anti engedelmesen követte. A termen érezhető izgalom futott végig, amikor Gyuri belépett a két demizson borral. Bort az itteniek csak nagyritkán, sátoros ünnepeken láttak, vagy ha netán beruccantak a városba.
– Ide hozzám, fiúk! – intette egybe Gyuri a fakitermelő brigádot.
Anti tüntetőleg közel húzódott Gyurihoz, hogy lássák a többiek, ő idetartozik, kérem! Néhányan, mintha csak most vették volna észre, barátságosan kezet nyújtottak neki.
Gyuri egy zacskó műanyagpoharat vett elő, s tölteni kezdte a bort.
– Fogjátok meg, ne sokat kéressétök magatokot! – szólt rájuk aztán.
Szinte áhítatosan vették kézbe a poharakat. Belenéztek, beleszagoltak: vörösbor volt abban, valami kadarka-féle.
– Igyunk!
Koccintottak.
– No, Isten-Isten!
– S égy marék Jézus…
Felhörpintették, Gyuri megint töltött.
– Igyátok. Mi van, nem ízlik?
– Má hogyne ízlene…
– Akkó ne csak nyalingassátok!
– Jobb, mint az anyatej…
– Abbiza, ha ilyen teje vóna anyámnak, most is szopnék!
A társaság hangos röhögéssel díjazta a sokszor hallott beköpést. Az arcok kezdtek kipirulni, a hangulat emelkedőben volt.
– Töltessz-é még, no?
– Gyertök ide – intett Gyuri a távolabb álló legények felé –, kóstintsátok meg tű is.
Az embergyűrű egyre csak nőtt körülötte, s ő pedig örült, hogy mindenkit jóltarthat, egészen átszellemült az elégedettségtől.
– Igyad te is – fordult Antihoz később –, ez való neköd, ez úri itóka, amilyent otthon iszol!
Antinak fájt ez az „otthon”, de nem szólt semmit, s amit gondolt, azt is leöblítette borral.
– Igyatok, ebből fele haszon a fehérnépeké…
– Már akinek van.
– Akinek nincs, szörözzön! Itt az alkalom…
– Itt…
Lassanként lerakták a poharakat, és megindultak a leányos padok felé.
– Marosszékit! – kiáltott az egyik legény a zenészek felé, s azok rázendítettek.
Megelevenedtek a párok, egyre többen kapaszkodtak össze, egyre többen járták. S mintha az a két-három pohár bor csodát tett volna a legényekkel! Mozgásuk szilaj volt, szinte hetyke, mégis könnyed, a ritmust még véletlenül sem vétették el.
Valaki elkiáltotta magát:
– Szót a táncnak!
Nem sok biztatás kellett, egyik máris rákezdte: „Se nem kicsi, se nem nagy, / Éppeg hézzám való vagy! / Igyenös vagy, mint a nád, / Hézzám szabott az apád!” A másik rákontrázott: „Ide lábam, ne oda, / Hátravan még a java!”
Erre egy-két leány is válaszolt, vékony fejhangon: „Engem szeress, ne anyád, / Én csókolom meg a szád, / Hí-jju-ju-ju-jú!”
A zenészek most belekezdtek egy friss csárdásba, a fiatalok nekitüzesedve járták, a kemény férfimarkok határozottan tartották a leányvállakat az átdobásoknál, a homlokok fénylettek az izzadságtól, a szemek az örömtől. Egyik-másik legény úgy megforgatta a párját, mintha el akarná veszejteni. Beleadták a táncba fiatalságuk minden erejét, felszabadultságát.
– Ilyenkor a pina langot vet! – mondta jó hangosan egy legény, Anti mellett elmenőben. Ő elmerülten bámulta a táncolókat, most összerezzent.
A pina langot…, ízlelgette magában a szavakat, torka kiszáradt, tekintetével végigtapogatta a forgó-pörgő lányokat. Aztán bosszúsan legyintett, hogy eh!, mi értelme van, hisz ki állna itt szóba vele, mikor még táncolni sem tud?! Jó, ha egy-két sajnálkozó pillantást vetnek rá…
Aztán a zenészek behúzták a csárdást, és rövid szünet, itatás után rákezdtek egy konzumkeringőre. Anti meglepetten látta, erre jóval többen felállnak, azok is, akik a csárdás alatt a falat támasztották. Egyesek székelyruhában, vasalt csizmában. Ma önről álmodtam megint, bocsánat, asszonyom…
Anti fintorgott, a fiatalok egyre jobban belemelegedtek, tangó következett, kezdtek összebújni, aztán a sasszé ideje jött el, a zenekar mind följebb húzta a hangerőt, már beszélni se lehetett, csak üvöltözni, s integetni.
– Mint városon… – gondolta Anti fitymálóan. – Milyen otthonos…!
Valamivel később aztán arra lett figyelmes, hogy egy lány szemez vele. Mit szemez: kihívóan fixírozza. Amint észrevette, elkapta a tekintetét, de a lány a szemével „visszakényszerítette” magára. Aztán finoman intett is neki, szemöldökét megrebbentve. Aha, táncolhatnék vagy, kisanyám!, gondolta Anti. Hát éppenséggel… Egy ilyen andalgás tőlem is kitelik…
De még helyén maradt egy ideig, sőt, el is fordult a lánytól. Talán a bátorságot gyűjtötte, talán nem akart feltűnést kelteni. A következő számnál aztán felállt a helyéről, először úgy tett, mintha csak szétnézne, körbehordozta a tekintetét, aztán megindult a lány felé. Az már várta.
– Szabad lesz?
– Persze…
– Desági Antal vagyok.
– Tudom! – pirult el alig láthatóan a lány. – Én Fekete Rózsi.
A zenekar éppen a Kisvirágot játszotta, lágyan és érzelmesen. Ők egymásba karoltak, s andalogni kezdett. Micsoda tömény szirup!, gondolta magában Anti.
– Szereted ezt a számot? – kérdezte aztán a lánytól, hogy kérdezzen valamit. Jó hangosan, bele a fülébe.
– Persze… – felelte meggyőződés nélkül az. – Te?
– Hát…
– Jól táncolsz! – bókolt a lány nemsokára.
– Erre elég jól, de a csárdás nem megy…
– Nem baj, no!
– Pedig szeretném…
– Tű otthon mind csak ilyenökre járjátok, ugyé?
Már ez is otthonozik, állapította meg magában kelletlenül Anti, ennek ellenére megpróbált kedves lenni:
– Igen. Csárdást már alig húznak a zenekarok. Esetleg cigánycsárdást. Pedig…
– Én erőssen szeretöm a városi múlatságokot! Olyan más, olyan szép mindön.
– Nem, dehogy! Itt szép! – bizonygatta Anti, de a lányt nem lehetett kitéríteni az igazából:
– Városon a népek is olyan mások, olyan finomok…
– Aha… – hümmentett Anti bizonytalanul.
– Te mikor mész vissza? – szegezte neki rövid hallgatás után a kérdést a lány, úgy, hogy abban benne volt az is, nem érti, egyáltalán miért jött ide.
– Én? Nem tudom… Még nem gondolkodtam… – dadogta Anti zavartan, mert ami azt illeti, váratlanul érte a kérdés.
– Tart még a szabadságból?
– Én nem csak…
– De előbb-utóbb hazaköltözöl, ugyé? – nézett rá meglepetten a lány.
– Persze, persze… – helyeselt Anti, maga sem tudta, miért. De olyan jól esett ráhagyni a dolgot, olyan jó volt látni, hogy a lány ettől megkönnyebbül. Mi a fene, csak nem? Mi van veled, Desági Antal?
Egymásra mosolyogtak, kicsit összébb kapaszkodtak, így táncoltak tovább, szótlanul, csak a zenére, s testük apró jelzéseire figyelve. Mintha máris egyek lennének. Mintha mindig is összetartoztak volna.
Aztán a következő pillanatban odalépett hozzá Nánás Gyuri, karját a vállára tette, és fontoskodó, feszült hangon odasúgta:
– Gyeret égy szikrát!
Anti értetlenül nézett rá, elengedte a lányt.
– Gyere már, ha mondom, no! – sürgette Gyuri.
Kivezette a bejáratig, hogy jobban hallják egymás hangját, majd ennyi mondott:
– Mészáros Laci erőssen félti Rózsikát! Pedig Rózsi megmondta ápertén, hagyjon békit neki, de az olyan, mind az ökör! Jobb, ha most elmész innen, míg meg nem lássa, s baj nem lösz…
– De hát én…
Visszanézett a terembe, a lány várakozón nézett rá, mintha tudná, miről van szó, és kíváncsi volna, felveszi-e a kesztyűt.
– Eriggy, ha jót akarsz magadnak! – szólt rá erélyesen Gyuri.
– Jó…
És már iszkolt is. Háta mögött mintha összenevettek volna, nem tudta, jól hallotta-e, azt sem, neki szólt-e. Már legalább száz métert megtett – maga is megdöbbent, milyen gyorsan –, amire enyhült annyira a félelme, hogy képes legyen józanul gondolkodni, felismerve, hogy ez a pánikszerű eltáv újabb megszégyenülés. Hullámokban öntötte el a megalázottak dühe.
Nem is csináltam semmit Fekete Rózsival…! A fenébe azzal is! Hogy kacérkodott! Biztos arra gondolt, elviszem magammal a városba ebből a koszfészekből, a rohadt életbe…!
Az csak később jutott eszébe, hogy vajon Nánás Gyuri nem csak a bolondját járatta-e vele – már megint –, hisz Mészáros Lacinak híre-hamva se volt a bálban (ami azt illeti, nem is bánta).
Másnap nem mozdult ki otthonról. Délig csak sóhajtozott, kornyadozott, rosszkedvűen ámbolygott az életszeren. Aztán, hogy negatív gondolatait elterelje, dologhoz látott, egy kevés fát aprított, főzött, a pléhteknőbe beáztatta ruháit, rakott egy villácska füvet a kecskegidónak, utána megtöltötte színültig a nagyobbik itatót, így három napra el volt látva vízzel.
Aztán a pincébe is lement, mert eszébe jutott, hogy a szellőzőablakot be kellene sötétíteni, különben megzöldül a két zsák krumpli, amit Szakács Albitól vásárolt a múltkoriban.
Nehéz szívvel gondolt arra, holnap hallgatnia kell majd a brigádtól a majdnem együttérző okoskodásokat, hogy jól jártál, hogy leléptél, mert ha annak a bogár az agyára mönyön, nem ismer se istent, se embört!; a jó szaporán tudod szödni a lábadot, ha muszáj…!-féle megjegyzéseket. Úgy látszik, immár hozzá kell szokjak valahogy…, s ehhez az egész francos székelységhez!, sóhajtotta beletörődően.
