Zsidó Ferenc: Anti (részlet)

2022. november 20., 10:15
Kopriva Attila: Nyáj (olaj, vászon, 2018)

Tanyasi életét megalapozandó Desági Antal elhatározta, vásárol néhány bárányt. Szomszédjától, Bíró Jánostól tudta, hogy a legnagyobb juhos gazda, Gál Misi nyája, mely több mint négyszáz darabot számlált, külön legelt, nem a többi gazdáéval a közösben.

Amikor az életszerre beállított, Gál Misinél épp állatvágás volt. A gyengén tejelő, vén vagy sérült juhokat Misi rendszeresen vágta, húsukat bevitte a városba, s elég szépen pénzelt belőle. A tanyasiak meg is szólták emiatt, de Gazsi nem törődött ezzel.

– Adjon Isten, bátyámuram! – köszöntötte Anti a gazdát.

 – Adjon!

– No, vágják, vágják?

– Mű igön!

– A vénjit, ugyé?

– Azt is, azt is!

– S hát báránya van-é eladó? Gál Misinek megállott a nyúzókés a kezében.

– Te a városi ficsúr vagy, ugyé?! – kérdezte rosszallóan.

– Én az, de maga ezt honnan tudja?

– Én onnan, hogy olyan szépen bémutatkoztál!

– Bé-e?

– S hát hány jerke kéne, fiam?

– Bárányt mondtam, bátyám!

– Hallottam! S mit akarsz kezdeni a miórákkal, fiam?

– Vajégy bárány kéne, bátyám – makacskodott tovább Anti – hogy fölnöveljem s fialtassam.

– A nagyapád, Desági Andris bá rendös embör vót, fiam!

– Az. Én pedig az unokája vagyok.

– Három-négy jerkém kerülhet eladó… Ha nem sietnél túlságoson, s megvárnál, éppenséggel kiszekerezhetünk az esztenára, Isten nyugtassa nagyapádot!

– Éppenséggel megvárhatom – kelletlenkedett Anti.

Gál Misi ismét nekifordult a juhnak, segédje, ki nem szólt semmit, de kaján vigyorral hallgatta a beszélgetést, már végzett a magáéval. Anti élvezettel nézte, hogy’ siklik a kés, hogy’ hasítja a lágy, gőzölgő bőrt, hogyan fejti le Pálfi Gazsi gyors, gyakorlott mozdulatokkal az egész bundát. Amikor a rekeszizom, a hasfal átvágására, a belek kiemelésére került a sor, egy pillanatra elfogta az undor, s elfordította a fejét, de aztán legyőzte viszolygását, visszafordult, s tovább nézte, ahogy rendre előkerülnek a belső szervek. A hús kékesfehéren csillogott, a nyaki ütőérből néhány csepp még kicsordult, azt a gazda egy tiszta ruhával gondosan letörölte.

– Tudsz-é juhot vágni? – kérdezte aztán.

– I-igen… – Van még égy, nekiállhatsz!

– … V-vvagyis nem… – szepegte Anti.

Gál Misi lemondóan legyintett, majd legényéhez fordult:

– A többi réád marad, Sándor! Mű a fiatalembörrel kimönyünk az esztenára.

A legény vigyorogva bólintott, Anti kimérten biccentett neki.

Amint a lovasszekéren az esztena felé hajtottak, beszélgettek erről is, arról is. Hogy milyen az élet a tanyán, hát városon.

– Látja-é, bátyám, én kijöttem, hogy érezzem meg megint a föld szagát!

– Aha… – mondta Gál Misi, valahogy úgy, hogy neked aztán van bajod elég. Ő azon az alapálláson volt, hogy nem rossz idekint, s ő nem is kívánkozik elmenni sehová, de megérti, hogy gyermekei beköltöztek. Azt is, hogy nemigen akarózik nekik hazajönni. Legföljebb sátoros ünnepen. Így tehát nemigen fért a fejébe, mit akar itt ez a nyafka, kétbalkezes legényke.

– Majd belejövök a dolgokba! – mondta Anti, mintha megsejtette volna, mire gondol útitársa.

– Belé, mint kicsikutya az ugatásba… – ingatta a fejét az. Majd kisvártatva így folytatta: – A fenének vót kedve az esztenára jőni veled. Jerkét soha egyet se adtam el. Minek adnék: az jövőre fialni fog, megduplázza az árát…

– S akkor…?

– Nagyapád miatt.

– Hogyhogy?

– Én vöttem meg a juhait. Mind a negyvenöt darabot. Le vót gagyásodva, már nem tudott elég kóstot csinálni, nem vót, amivel kitelelje őköt. Üzente eléggé apádnak, hogy jöjjön, segítsön szénát csinálni, de apád meg se hessintötte. Így muszáj vót… Abbiza megsíratta őköt! Nem is gondótam vóna, hogy így lehet sírni égy állat miatt. Met szeretni szeretöm én is őköt, de…

– Legalább…?

– Persze, fiam, áron fölül fizettem ki. De én se jártam rosszul, nagyapád értött a juhokhoz. Isten nyugtassa.

– Isten nyugtassa…

– Végigsimogatta az egészet, mielőtt elhajtottam vóna. Azon a télön meg is hót osztán…

– Meg tudja mutatni most azokat a juhokat?

– Azokot, vagy a fiaikot.

Másfél óra múlva Anti büszkén szekerezett visszafelé az esztenáról Gál Misivel. Négy jerkét választottak ki a seregből, jegyet tettek rájuk, hogy ősz végén, mikor az állatokat be kell hajtani teleltetni, lehessen különválasztani őket. Addig maradnak a nyájjal. Az újdonsült juhos gazdával madarat lehetett volna fogatni, de mintha Gál Misi tekintete is megenyhült volna valamicskét. Búcsúzáskor, amikor Anti lecsúszott az ülésdeszkáról, azért nem állta meg, hogy meg ne jegyezze:

 – Augusztus végin már nem bárány a bárány, fiam!

– Rájöttem közben, bátyám!

– Sok mindönre réa kell gyere még…!

– Hát…

– S ez a vásár miért nem ért rá késébben, amikor hajtsák bé a juhokot?

– ??

– No, ejsze csak nem töszön kárt bennük vajégy medve vagy farkas…

 

*

 

Másnap Anti elővette a nagyapja kaszáját: ha már juha van, széna is fog kelleni neki. Kissé megigazgatta a nyelét, a patakból követ hozott, azzal megfente, aztán kiment kaszálni a Lótemetőbe, nagyapja egyik eldugottabb kaszálójába. Kínozta, nyúzta a füvet, az izzadság csak úgy folyt le róla, szentségelt, szívta a fogát. Hiába adta bele minden erejét, a kasza fulladt bele a fűbe, vagyis nem fű volt az, hanem augusztusi, vékony szálú sarjú. Hogy is mondogatta nagyapám?, morfondírozott Anti magában, a kapálás ánkálás*, a kaszálás sétálás, csak az aratás a dolog. Köszönöm szépen az ilyen sétálást! Miközben így küszködött, egyszer csak lódobogást, szekérnyikorgást, majd hógatást hallott a háta mögül. Nem fordult meg, húzta tovább a kaszát. Az illető, aki a szekérrel megállt, egyelőre nem szólt semmit, de Anti a tarkóján érezte szúrós nézését. S ettől a kasza valahogy még rosszabbul állt a kezében, pedig ő úgy igyekezett, már kéket-zöldet látott belé.

– A derekadot szakítod ketté ebbe a helybe, te! – harsant kisvártatva egy rekedtes, károgó hang.

Anti leeresztette a kaszát (örült, hogy oka van rá), s megfordult. Hajlott hátú, vékony, szíjas vénember ült a szekéren, firtató, szigorú tekintettel nézett rá.

– Adjon Isten, bátyámuram! – köszönt Anti tisztelettudóan.

– Adjon. S hát mért nyuvasztod meg azt a kaszát?

– Én-e?

– Te, te! Nem kell úgy szorítani, mintha ki akarnád venni a szuflát belőle!

– Nem akar vágni rendesen – mentegetőzött Anti –, pedig fentem eleget.

– Lássam! – vakarodott le az öreg a szekérről, korához képest fürgén.

– Nem jóféle acél, úgy hiszem…

– Nem az acéllal lesz itt gond, ejsze…

Az öreg kivette Anti kezéből a kaszát, „megkóstolta” súlyát, fogását, majd lendített egyet vele. Könnyedén, elegánsan, egész testből elfordulva. Aztán megcsóválta fejét:

– Hát ennek Bécsben bot a bátyja!

Felvett egy maréknyi füvet, széles mozdulattal letisztította a kasza élét, majd tanulmányozni kezdte. Aztán nagy kimérten csak annyit mondott:

– Na, ezt te fenheted, fiam, amíg a picsa lejön a havasról! Ennek verés kell!

– Gondolhattam volna…

– Meg is csinálhattad vóna… De ahogy elnézlek, nem értesz hézza...

– Hát, nemigen…

– Égy deci pálinkáért megveröm neköd, fiam. Ha akarod, nézhetöd is. De akkor két deci!

Anti megrázta a fejét, hogy köszöni, nem, nem úgy érzi, hogy ezt is mindenáron meg kellene tanulnia, mire az öreg megvonta a vállát:

– Ahogy gondolod, fiam. Hajítsd bé a kaszát a saroglyába, s holnap déltájba gyere érte. Odaát lakom – intett a fejével –, Csönkér oldala aljába.

– Köszönöm… – dadogta Anti.

– Te a Desági Andris unokája vónál, ugyé?

– Az, az!

– Nem látszik…! No, holnap gyere!

– S hát kendet hogy hívják, bátyám? – kérdezte félve Anti.

– Azt se tudod, taknyos? A koszon kívül égyéb nem ragadt réád?!

Az öreg odalépett a szekérhez, megveregette a lova farát, s felült a szekérre.

– Ha hazamész a városba, kérdezd meg apádot, hogy híják nagyapád katonakollégáját. Ha eddig nem mondták vóna – vetette még oda Antinak, s azzal elhajtott.

Hát persze, mérgelődött Anti leforrázva, a fene, ki megette… Nyíri Géza bácsi. Emlegették eleget. Nagyapám állítólag neki köszönhette, hogy hazajött a háborúból.

* ánkálás: lanyha munka, már szinte csak bámészkodás (székely)

(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2022. októberi számában)