Zsidó Ferenc: Farba

2022. július 13., 09:02
Kopriva Attila: Téli motívum II. (olaj, papír, 20 × 30 cm, 2019)

Bíró János lógó orral baktatott befelé a dombtetőről, az erdő alól. Telefonálni ment ki, lejjebb, a házuknál nem volt rendes térerő, ha fel akarta hívni a testvéreit, csak így tudott érvényesülni. Régebb leveleztek, de annak egy hét is kellett, amíg megérkezett, aztán ahogy a mobil terjedni kezdett, átálltak erre. Igaz, a szolgáltatók nem kényeztették el az ilyen eldugott, dombvidéki tanyasiakat: egyesek jelerősítőt szereltek fel a háztetőre, Bíró János megelégedett azzal, hogy kisétált a gerincre. Többnyire röviden telefonált, szerusztok, hogy vagytok no, s há jössztök-e haza? Skype-olni azért nem szoktak, mint a fiával, mert annyit a testvérei sem ücsörögtek gép előtt, hogy csak úgy elkaphassák egymást, időpontot egyeztetni pedig derogált. Maradt hát a hegyalji telefonálás sátoros ünnepeken, születés- meg névnapokon. Bíró János ennyit elegendőnek is tartott: kimondva, kimondatlanul, de azzal, hogy elköltöztek, kicsit leírta a testvéreit.

Sándor, a bátyja Közép-Erdély legnagyobb városában lakott, s nyugdíjazásáig elektromérnökként dolgozott. Korábban is ritkán, évente többnyire csak egyszer látogatott haza, de már második éve nem jött, megromlott az egészsége, a látása, nem szívesen vezetett hosszabb távokat.

Nővére, Márta a megyeszékhelyen lakott, mesterként húzott le negyven esztendőt a ruhagyárban. Velük kicsit szorosabb maradt a kapcsolat, mert ők közelebb laktak, s valamivel gyakrabban jöttek haza. Legalábbis régebb. Igaz, a sógor tősgyökeres városi emberként nem igazán találta fel magát a tanyán, csak ténfergett fel-alá, nem értette, a felesége miért kívánkozik ide.

– No, Mártáék se tudnak jőni János-napozni… – mondta szomorán a feleségének, aki épp palacsintát sütött.

– S mért, no?

– Géza megint ágynak esött...

– Mostanába égyvégbe valami baja van...

– Lehet még nekünk is bajunk...

– Én mondtam örökkétig, hogy nem jó az a városi élet... Nincs levegő... – kezdte volna Mariska néni, de az öreg leintette. Tudta, ha teret ad neki, úgy belelovalja magát a témába, hogy a palacsinta látja kárát.

– Lassan az se lösz, akit meghíjak a névnapomra... – morfondírozott tovább.

– Kellött neköd megvénülni... lassan kihull mellőled mindönki... mindjárt csak én maradok...

Bíró János úgy nézett a feleségére, hogy értse: ez elég baj.

– Desági Andris égy, Izsák Domokos kettő, Máthé Dénös három... – kezdte sorolni aztán elhunyt barátait.

– Konrád Karcsi eljő legalább? – térítette vissza a felesége a névnapos témára.

– El. Hál’ Istennek ő még jól bírja magát.

– No, akkor nagy mulatság nem lösz... Legföljebb ötszázégyezünk hármasba...

– Igön, ha bévöszünk!

– Bévösztök tű, kínotokba...

Bíró János erősen szeretett kártyázni. Vasárnap délutánonként összeültek, ha nyár volt, a tornácon, ha tél, a jó meleg konyhában, s szenvedélyes filkó-partikat játszottak ötösben, gyerekkori barátaival, komáival: Izsák Domokossal, Máthé Dénessel, Desági Andrással, Konrád Károllyal. A makk filkó köt, segít a... például a sárga ász, ha éppen az volt a farba. Falu, kapaszkodj! Ki kivel van, csak a játék végén derült ki, általában akkorra tartogatták a farbát. Mariska nénit csak kibicnek engedték oda az asztal mellé, illetve, ha netán valamelyik nem tudott jönni, akkor kegyesen bevették helyébe. Ezért is viselte meg annyira komái halála: nem volt, akivel helyettesíteni őket, a fiatalabbak, ha voltak is, már nem kártyáztak, a filkópartik elmaradtak, Konráddal olykor hatvanhatoztak kettesben, vagy ráfanyalodtak az ötszázegyre asszonyostól, de az öreg úgy érezte: nem az igazi. Gyakorta elmondta, szinte csak magának, hogy sok minden megváltozott a tanyasi életben, de ezt lehet a legnehezebben elviselni.

– Mekkora dínomdánomokot tartottunk régebb... Emlékszöl, te asszonny?

– Hogyne emléköznék, vót úgy, hogy harminc embörnek főztem s szógáltam föl... válaszolta kissé epésen a feleség, akinek, ha korábban nem is, most vénségére kezdett fájni, hogy hasonló kaliberű Mária-napot sosem szerveztek.

Az öreg úgy tett, mintha nem értené a célzást, magát nem zavartatva folytatta:

– Vót úgy, hogy itthon vót Sándor családostól, mind a két gyermökivel, Mártáék is Gabikástól, ugyé innen Domokosék, Dénösék, Andrisék, Konrád Karcsiék feleségöstől...

– S hát amikor még apád is élt, s kettőtöknek csináltuk a János-napot?!

– Az vót a jó világ! Mennyi embör odalött azóta...

A családban bevett szokás volt a János-nap megünneplése június végén, általában június utolsó vasárnapján. Így ment ez már Bíró János apja és nagyapja, de talán dédapja idején is. Valamiért a Jánosok nagyobb becsben voltak, a többi névnapnak nem adták meg így a módját. Általában összetrombitálták az egész rokonságot, hazahívták a távolba szakadtakat, de jöttek a szomszédok, keresztkomák, illetve hívatlanul bárki, aki fel akarta köszönteni az ünnepeltet.

Bíró János 1944-ben látta meg a napvilágot, idősb Bíró János és Bíró Eszter (született Pálfalvi) harmadik gyermekeként. 1942-ben született Sándor, `43-ban Márta, a három gyermek ekkoriban inkább kevésnek számított, mint soknak, de az édesanyjuknak volt János születése után még egy vetélése, aztán, talán a háborús megpróbáltatások, az utána következő nélkülözés miatt egy-kettőre meddő maradt.

Az, hogy belőle lett János, úgy alakult, hogy 1942-ben, kis idővel az első gyermek világra jötte előtt tragikus hirtelenséggel elhunyt Bíró Eszter apja, a nagyapaságra lelkesen készülő Pálfalvi Sándor, s az anya ragaszkodott hozzá, hogy a megszülető gyermek a nagyapja nevét viselje, ők ugyanis négyen voltak testvérek, de mind a négy lány. Férje szívta ugyan a fogát, de Eszter kiengesztelte azzal, hogy ne törődj, szülök én még fiúgyermeket neked, nem is egyet. Ígéretét végül csak részben tudta megtartani, leány után csak egy fiút szült még, a családban tartotta is magát a szóbeszéd, hogy amit asszony ígér, annak esetleg felét kell elhinni. Így történt, hogy anyai nagyapjukat nem ismerték a Bíró gyermekek, haláláról se sokat beszéltek, Bíró János csak annyit tudott, hogy a háború kitörése után újraszervezték a polgárőrséget, amelybe többnyire első világháborút megjárt, idősebb koruk miatt a második világháborús frontra nem vezényelt férfiakat verbuváltak, köztük a negyvenes évei közepén járó, még ereje teljében lévő nagyapját, akit egy lövészgyakorlaton halálos találat ért, a gyilkos golyó pedig állítólag pont az egyik falubelije puskájából származott.

A Bíró gyermekeknek mégsem kellett nélkülöznie a férfitársaságot, mint oly sok családnak a háború alatt és után, mert ugyan az apjukat is besorozták, de csak 1944 júniusában (korábban nem, mert egyedüli családfenntartónak számított), ő azonban szeptember végén, a magyar hadsereg összeomlását látva, dezertált, szerencsésen elkerülte az orosz fogságot (puskájától megszabadult, civil ruhát szerzett, lopva, főleg éjszaka közlekedett), októberben már itthon volt. És ott volt férfinak a nagytata, idősb Bíró János is. Az első világháborúban egy repesz elvitte a jobb karját és a fél tüdejét, de az életkedvét nem: nagy munkát végezni nem tudott, de optimizmusával sokszor ő tartotta a lelket a családban, az unokák számára is ő volt a mókamester. A János-napi ünnepségeket is nagy lendülettel szervezte, összetrombitálva az egész családot, vicceivel, háborús történeteivel szórakoztatva őket. Ebbe nőtt bele a fia és az unokája is, aki, miután a nagyapja, majd az apja is eltávozott az élők sorából, szinte hivatásának tekintette a János-napozást. S mi tagadás, élvezte is. Amíg volt kivel.

– Te itt siránkozol, hogy nem verődünk éssze elegen a névnapodra, de vajon Jancsi fiunknak van-e, aki annyit mondjon odakünt, hogy Isten éltessön? – korholta Mariska néni a férjét.

– Az az ő baja, mért mönt el… – sötétült el az öreg tekintete. – Ha itthon vóna, köszöntenénk tisztösséggel, s mindönkinek jobb vóna…

– Úgy no, hát megint ide lyukadunk ki?

– Hát hova lyukadnánk?

Mikor látta, hogy a felesége erre nem mond semmit, Bíró János nagyot szusszant, s elfordult. A konyhakredencből kivette a kártyapaklit, kiment a tornácra, s szórakozottan keverni kezdte a lapokat.

 

(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2022. júniusi számában)