Amikor megláttam a márványba vésett feliratot, majdnem elröhögtem magam, de azért visszafogtam, elvégre most előtted állok, illetve fölötted, vagy inkább rajtad, épp a gyomrod tájékán. Habár neked már nincs is gyomrod. Mikor is haltál meg? Igen, annak már három éve. Emlékszel, milyen sokat jártunk ide?
– Mi az, hogy „nyugalma legyen csendes” – kérdezted –, van zajos nyugalom, hangos nyugalom is?
– Mi az, hogy a „béke szálljon poraira” – kérdeztem –, inkább szálljon el ő valahova. Hogy tudtunk nevetni mindenen…
És most elástak, és ott a felirat a neved alatt.
Én nem voltam itt azóta. Alig találtalak meg, de nem vagyok elkeseredve, és komoly sem tudok maradni, ne haragudj rám ezért. Bár, téged ismerve, nem is várnád el, tudom, érzem. Igazából nem értem, mit keresek itt, hiszen te nem is itt vagy.
Valójában örülök, hogy már nem vagy. Annyival könnyebb most nekem. Nem kell vitatkoznom, győzködnöm téged semmiről, végre van egy kis nyugtom. Az én nyugalmam is csendes lett, látod, még éltemben. Kiegyensúlyozottabb vagyok, és az emberek azt mondják, jól nézek ki, persze tudom, hogy erre sem kell sokat adni, hiszen ki mondaná meg az igazat rajtad kívül.
Emlékszel, mennyit rimánkodtam, hogy ne menj, hogy ne tedd, de beszélni nem lehetett veled. Pedig tudtad, hogy a vesztedbe rohansz, és engem is húzol magaddal, de nem érdekelt, nem számított, erősebb voltál nálam, és kussolnom kellett végül. Tudtam, hogy mindketten ráfizetünk, sajnos képtelen voltam elszakadni tőled, mint egy stigmát viseltelek magamon.
Aztán megtörtént, igent mondtál neki, hogy kiváj a nagyváros megsárgult nejlonfüggönyei közül, ahol az avasodott olaj- és inhalált koszszag egyszerre táplált és szárított bennünket sok átkozott éven át.
Minden jól kezdődött. Csak a pénz ne lett volna. Elhatároztad végre magad, hogy felhagysz az önsajnáló élettel, csak nem értettem, és most is alig értem, miért kellett ő ehhez.
Mi magunk is megtehettük volna, ha egy kicsit is hallgatsz rám. De nem. Neked ő kellett, mert a könnyed újdonsággal kecsegtetett, új társaság, új alakok, és ez neked imponált, de valójában olyan élet, amihez már amúgy is hozzá voltunk szokva, csupán a lehulló függönyök voltak fehérebbek, tisztábbak, újszerűek. Igen, hiába is ellenkezel, az az újraépült élet, penészes volt, amit épp csak kimeszeltek. Két hónapig tartott tisztasága.
Aztán a mész kezdett lepattogni patyolat életed falairól, és neki kezdtek pretenciói támadni. Kikapart a random szemét közül, ez a nagyvárosi, minden hájjal megkent kövér kandúr, és belehajított saját kukájába, ahol ő az úr, így már egy szemétládához tartoztál. Undorral ültem ott veled szemben, utálattal ittam a levét mindennek, gyűlölettel néztem a szemébe, és te láttad mindezt, de nem mozdultál, nem segítettél. Fásultan szívtad tárgyaink, dolgaink, ruháink, ételünk rothadó szagát. Saját farkadba haraptál volna, és én azt ajánlottam, inkább harapd le az övét. Csak ültél és már nevetni sem bírtál. S mondd, hová fajult volna ez még? Ha nem avatkozom közbe, mi lett volna veled, és főleg velem?
Nem bánom, hogy kinyírtalak.
Jót tettem neked is és magamnak is. Nem engedhettem, hogy megtedd, amire kért. Te már nem voltál önmagad akkor. Én még hiszek a menthetőben, de te már elveszett némberré lettél, mire vártam volna? Hogy ránts magaddal megint?
Inkább elvágtam a torkod. Te néztél rám, és bizony érezted a dolgot. Álltam s láttam spriccel a véred, kapálózol, megdermedsz, és vége. A nyüvek szájukba vesznek, s beáll a wellness. Áldott, darabos rögök jótékony kezelés alá tesznek, így lesz még belőled is talán valami egyszer…
Most eljöttem.
Azért vagyok itt, hogy elmondjam, nem volt igazad, az élet nem tudott eltaposni, hiába gyötört, kísértett, hiába eresztette méregfullánkjait szerteszét, hiába kúszik felém, mögém mocskos nyelve, rosszmájú alattvalóit hiába okítja, s tereli kárörvendve körém. Én megfürödtem a tisztaság nyugalmában, és belemostam véreddel bemocskolt kezem, még sokáig reszkető kezem...
Ma már a csend az én testem, és nyugalmat sugárzok kifelé, nincs, mi elpusztítson engem, az egyedül te voltál, s látod, rég nem élsz. Ha a béke porodra szállna, majd szólok, szálljon máshová. Nem érdemelsz bocsánatot, te a zajos, hangos nyugalom vagy, a nagyszájú halott, testemből teljesen kiirtva. Ne mondd, hogy mégsem, mert önmagam vagyok, egyedül vagyok, nem rúghatod rám az ajtót megint, mintha hallhatatlan lennél, kitéptelek, megöltelek, eltemettelek, meg is gyászoltalak, vége. Már nem lehetsz önmagam másik része, hiába integetsz s rázod az öklöd, az elmém meghasadt, s te vagy a hasadék vissza nem illeszthető túlsó szirtje.
Tudod, ha majd igazán meghalok, az én porom szállni fog a szélben, s ebben a giccsnek tetsző képben hozzám szegődik az a kicsúfolt béke, így ülünk majd a végtelen térben. Elmém ha végleg elszabadul, emlékezni egyik maszkjára se fog. Vágyni se fog. Se rád, se rám. Hacsak újra ránk nem térdel egy élni készülő ingatag, zavaros lélek.
