Amikor megláttam a márványba vésett feliratot, majdnem elröhögtem magam, de azért visszafogtam, elvégre most előtted állok, illetve fölötted, vagy inkább rajtad, épp a gyomrod tájékán. Habár neked már nincs is gyomrod. Mikor is haltál meg? Igen, annak már három éve. Emlékszel, milyen sokat jártunk ide?
– Mi az, hogy „nyugalma legyen csendes” – kérdezted –, van zajos nyugalom, hangos nyugalom is?
– Mi az, hogy a „béke szálljon poraira” – kérdeztem –, inkább szálljon el ő valahova. Hogy tudtunk nevetni mindenen…
És most elástak, és ott a felirat a neved alatt.
Én nem voltam itt azóta. Alig találtalak meg, de nem vagyok elkeseredve, és komoly sem tudok maradni, ne haragudj rám ezért. Bár, téged ismerve, nem is várnád el, tudom, érzem. Igazából nem értem, mit keresek itt, hiszen te nem is itt vagy.
Valójában örülök, hogy már nem vagy. Annyival könnyebb most nekem. Nem kell vitatkoznom, győzködnöm téged semmiről, végre van egy kis nyugtom. Az én nyugalmam is csendes lett, látod, még éltemben. Kiegyensúlyozottabb vagyok, és az emberek azt mondják, jól nézek ki, persze tudom, hogy erre sem kell sokat adni, hiszen ki mondaná meg az igazat rajtad kívül.
Emlékszel, mennyit rimánkodtam, hogy ne menj, hogy ne tedd, de beszélni nem lehetett veled. Pedig tudtad, hogy a vesztedbe rohansz, és engem is húzol magaddal, de nem érdekelt, nem számított, erősebb voltál nálam, és kussolnom kellett végül. Tudtam, hogy mindketten ráfizetünk, sajnos képtelen voltam elszakadni tőled, mint egy stigmát viseltelek magamon.
Aztán megtörtént, igent mondtál neki, hogy kiváj a nagyváros megsárgult nejlonfüggönyei közül, ahol az avasodott olaj- és inhalált koszszag egyszerre táplált és szárított bennünket sok átkozott éven át.
Minden jól kezdődött. Csak a pénz ne lett volna. Elhatároztad végre magad, hogy felhagysz az önsajnáló élettel, csak nem értettem, és most is alig értem, miért kellett ő ehhez.
Mi magunk is megtehettük volna, ha egy kicsit is hallgatsz rám. De nem. Neked ő kellett, mert a könnyed újdonsággal kecsegtetett, új társaság, új alakok, és ez neked imponált, de valójában olyan élet, amihez már amúgy is hozzá voltunk szokva, csupán a lehulló függönyök voltak fehérebbek, tisztábbak, újszerűek. Igen, hiába is ellenkezel, az az újraépült élet, penészes volt, amit épp csak kimeszeltek. Két hónapig tartott tisztasága.
Aztán a mész kezdett lepattogni patyolat életed falairól, és neki kezdtek pretenciói támadni. Kikapart a random szemét közül, ez a nagyvárosi, minden hájjal megkent kövér kandúr, és belehajított saját kukájába, ahol ő az úr, így már egy szemétládához tartoztál. Undorral ültem ott veled szemben, utálattal ittam a levét mindennek, gyűlölettel néztem a szemébe, és te láttad mindezt, de nem mozdultál, nem segítettél. Fásultan szívtad tárgyaink, dolgaink, ruháink, ételünk rothadó szagát. Saját farkadba haraptál volna, és én azt ajánlottam, inkább harapd le az övét. Csak ültél és már nevetni sem bírtál. S mondd, hová fajult volna ez még? Ha nem avatkozom közbe, mi lett volna veled, és főleg velem?
Nem bánom, hogy kinyírtalak.
Jót tettem neked is és magamnak is. Nem engedhettem, hogy megtedd, amire kért. Te már nem voltál önmagad akkor. Én még hiszek a menthetőben, de te már elveszett némberré lettél, mire vártam volna? Hogy ránts magaddal megint?
Inkább elvágtam a torkod. Te néztél rám, és bizony érezted a dolgot. Álltam s láttam spriccel a véred, kapálózol, megdermedsz, és vége. A nyüvek szájukba vesznek, s beáll a wellness. Áldott, darabos rögök jótékony kezelés alá tesznek, így lesz még belőled is talán valami egyszer…
Most eljöttem.
Azért vagyok itt, hogy elmondjam, nem volt igazad, az élet nem tudott eltaposni, hiába gyötört, kísértett, hiába eresztette méregfullánkjait szerteszét, hiába kúszik felém, mögém mocskos nyelve, rosszmájú alattvalóit hiába okítja, s tereli kárörvendve körém. Én megfürödtem a tisztaság nyugalmában, és belemostam véreddel bemocskolt kezem, még sokáig reszkető kezem...
Ma már a csend az én testem, és nyugalmat sugárzok kifelé, nincs, mi elpusztítson engem, az egyedül te voltál, s látod, rég nem élsz. Ha a béke porodra szállna, majd szólok, szálljon máshová. Nem érdemelsz bocsánatot, te a zajos, hangos nyugalom vagy, a nagyszájú halott, testemből teljesen kiirtva. Ne mondd, hogy mégsem, mert önmagam vagyok, egyedül vagyok, nem rúghatod rám az ajtót megint, mintha hallhatatlan lennél, kitéptelek, megöltelek, eltemettelek, meg is gyászoltalak, vége. Már nem lehetsz önmagam másik része, hiába integetsz s rázod az öklöd, az elmém meghasadt, s te vagy a hasadék vissza nem illeszthető túlsó szirtje.
Tudod, ha majd igazán meghalok, az én porom szállni fog a szélben, s ebben a giccsnek tetsző képben hozzám szegődik az a kicsúfolt béke, így ülünk majd a végtelen térben. Elmém ha végleg elszabadul, emlékezni egyik maszkjára se fog. Vágyni se fog. Se rád, se rám. Hacsak újra ránk nem térdel egy élni készülő ingatag, zavaros lélek.
Nem tudtam meg, milyen becsmérlő kifejezés lett volna, melyet dühöngő elméje és a mentálhálójába ültetett Hermes 6000 nyelvi program kigenerált volna a megsértésemre. Amikor beütöttem a manuális irányításhoz szükséges vizuális felületet megjelenítő kódot, és az űrhajóm elülső ablaka elől felhúzódott a Tannhäuser-acél védőmembrán, mindketten felordítottunk. A megaüvegre fekete, sűrű szemipermeábilis anyag bőséges adagja csapódott.
Alig nyitott be a második emeleti lakásba, már az előszobából érezte azt a markáns szagot. Valami új tisztítószer? Vagy Melinda mosószert váltott? A lakásban szokatlanul nagy volt a csend – a felesége általában zenét hallgat, ha egyedül van –, lehet, hogy még haza sem ért a bevásárlásból? Hétvégén mindig hosszabb a sor a kasszáknál, futott át a fején, miközben hátizsákját felakasztotta az előszobafogasra, és cipőjét behajította a gardróbba.
Sofőrként értem a dolgom, mégis sikerült koccannom farolás közben. Annyira minimális volt a súrlódás, szinte észre sem vettem. A visszapillantó tükörben pedig azt láttam, hogy integetnek nekem. Jó, gondoltam, milyen kedves, s én is hevesen visszaintegettem, majd kiszálltam. Mosollyal az arcomon. Az integető nő hisztijét látva ez a mosoly egyre csak terebélyesedett.
A vármegyei áthelyezésekkel járó gyakori vándorlások során is megmaradt a családban az a határozott felfogás, hogy az életben csak úgy lehet érvényesülni, ha a férfiember orvosnak tanul. Bárhová kerüljön is, tanyacsoportokra vagy nagyvárosba, mindig szükség lesz rá, és mindenütt megbecsült tagja lesz a közösségnek, amelyben él. Így került haza nagyapa is az isonzói csatából a század elején, s így lett apám is a front mögötti Alekszejevka hadiorvosa a Donkanyari csatának, ahonnan a visszavonulókkal menekült meg.
Az építész nem értett sokat az egészből. Csak ült és bambán hörpölte a sörét. Hogyan lett egyszerre adósa az adóhatóságnak, ha másfél hete még azzal a jó hírrel ajándékozta meg a könyvelője, hogy jelenleg nincsen tartozása, tehát se pozitív, se negatív irányba nem billen az a rusnya mérleg. Akkor még, abban a mérsékelten vidám pillanatában Albee darabjának a címe is beugrott neki: Kényes egyensúly. Most meg itt ül, a söre egyre keserűbb. Már nem is igen ízlik. Ahogy semmi se körülötte.
Az öregasszony görnyedt háta és botjának koppanásai hangtalan sikolyt tükröztek, habár a járókelők csak egy keresztet láttak, ha messziről követték tekintetükkel az útját. A temető felé botorkált. Néha egy-egy jajszó elhagyta ugyan az ajkait, de ezt senki sem hallotta. A felhők föntről figyelték a jelenetet. Rámosolyogtak, amikor széttárták uszályukat, s hagyták, hogy a nap megsimogassa meggyötört csípőit.
Amikor anyám azt mondta, gonosz vagyok és kíméletlen, megrendültem, mert magamtól is foglalkoztatott a dolog. Nem volt dühös. Nyugodtan mondta. Mint aki alaposan megrágta, át gondolta a dolgot.
Te senkit sem szeretsz. Magadat sem. Gonosz vagy és kíméletlen.
Már háromnegyed éve ül éjjelenként ebben a cigarettafüsttel átitatott, rosszul világított, kopott őrszobában. Ide is csak ismeretsége révén, gyermekkori barátjának közbenjárásával alkalmazták, amikor a történtek után a gyülekezet érthető módon nem fogadta be, igaz, ő sem érezte volna már jól magát az új parókián. A püspökségben is nagyot csalódott, hiszen számára érthetetlenül a legkisebb segítő szándék nélkül teljesen magára hagyta, egyházon kívül, munka nélkül.
Anyám azt mondta, hogy menjünk, már az első nap. Először csak én jöttem. Akkor még nyitva volt a határ. Erzsike, a feleségem, és a kislányunk, Vicuska otthon maradtak édesanyámmal. Sor volt a határon, legalább öt órát kellett állni, mire átértünk. Az ukrán határőr mogorvább volt a szokottnál, de átengedett. A magyar oldalon meglepően kedvesen fogadtak. Kint, a határ szélén több ezer ember állt. Oroszok, ukránok, magyarok. Fotósok, tévések tolakodtak. Civilek szendvicset és vizet osztogattak. Bármerre néztem, kamerák vettek körül.