Szilágyi Diána: Az idő mint táj

2020. április 11., 09:48
Gesztelyi Nagy Zsuzsanna: A soha el nem múló múlt I. (vegyes technika, papír, 57 × 76 cm, 2019.)

Elena Ferrante Tékozló szeretet című könyve először tíz éve jelent meg magyarul a Magvető gondozásában, ám egy szűkebb, irodalomszerető réteget leszámítva kevéssé került be a közbeszédbe. A karcsú kötet egy zavaros időszak, néhány nap története, amelyben egy középkorú, nápolyi származású nő az édesanyja temetését követően igyekszik tudásmorzsákból, kusza emlékképekből, a fájdalom vizén úszva összerakni saját, látszólag ismeretlen anyjának és zaklatott gyermekkorának történetét. Háttér mindehhez a színes, szagos délolasz lét, mankó nem sok; egy lökött nagybácsi, a beszélgetéstől elzárkózó szomszédasszony, ridegen elutasító vagy épp műkönnyek és teátrális zokogások paravánja mögé bújó, érzelmileg kívül maradó rokonság.

A feltoluló emlékekben pedig ott egy gyönyörű, dévajul játékos anya, akinek fekete, dús sörényét időről időre elkapta a férje, hogy fejét durván a konyhakőbe verve, féltékenységében rúgások és ütlegek brutális özönét zúdítsa rá. A mára kopaszodó, púpos törpévé torzult, gonosz öregember még mindig hűtlenségről sziszeg, de volt-e bármi alapja a vádjainak? Vajon lehet-e megalapozott az erőszak, valóban bűnös volt-e Amalia, ahogy tulajdon bátyja, Filippo nagybácsi is hiszi? És ki lehet Caserta, a bűnös csábító, ez a még idősen is vonzó, jól öltözött, delejező szépségű férfi, aki egész életén át Amaliáért epekedett? És ki vagyok én? – kérdi magától kétségbeesetten az összetört Delia, ahogy elidegenedve vizsgálgatja sosem szeretett testét, hogy felfedezhesse benne a traumatizált, abuzált gyereklelket.

A regény eredeti címe L’amoremolesto, amely arra a zaklató, bántalmazó szeretetre utal, amely egyaránt jellemzi Caserta rajongását és a férj bitorló attitűdjét is Delia anyja iránt. Saját kisgyermek énje is teljes egészében csak magának akarta az anyát, emlékszik még jól, hogy vágyta mellét, tenyerét, bőrének melegét birtokolni. De vajon mire vágyakozott mindeközben Amalia? Mi tette őt boldoggá, a családi terror szabadságát korlátozni próbáló légköre ellenére is naivan derűs, nevetni vágyó, életigenlő lénnyé? Megismerhetőek-e valaha a másik vágyai, motivációi, miként lehet számunkra ennyire ismeretlen a saját anyánk?

Mindezek a sürgető kérdések, amikre a regény főszereplője szorongva és riadtan keresi a választ ebben a nagyon zaklatott, sűrű szövetű írásban, vezetve magával az olvasót koszos metrószerelvényeken, sötét, pókhálós pincéken, fullasztóan szűkös felvonófülkék félhomályán át egészen a napfényes tengerig, ahol vár ránk a remény, a tudás bizonyossága.

Szintén a családon belüli erőszak témájára felfűzött regény a finn Elina Hirvonen remekműve, a Hogy ő is ugyanarra emlékezzen. Ebben a történetben is egy fiatal nő, egy mára felnőtt gyerek emlékezik vissza, az a személy, aki a családban a legközelebb állt az áldozathoz. Az elkövető itt is az apa, az anya pedig passzív nézője volt annak, amikor a kedves, gyerekeinek sátrat építő, melegszendvicset készítő édesapából időnként előtört az állat, és csizmás lábbal rugdosta hétéves kisfiát, az érzékeny és különc Joonát, akiért a mesélő, Anna egész életén át őszinte, féltő testvéri szeretettel szorong.

Anna szeretné, hogy Joona ugyanarra emlékezzen, amire ő. A vidám karácsonyokra, kirándulásokra, süteményillatra, ahogyan Delia is összemossa anyja vélt emlékeit az általa megélt eseményekkel. Azért, hogy megvédje, azért hogy birtokolja a másikat, azért, hogy minden rendben legyen a világban.

Ferrante buja, sokszövetű regényével összehasonlítva, Hirvonen finom, szűkszavú, drámaian letisztult könyvet tesz elénk, csak óvatosan sejtet, semmint láttat, naturális leírások helyett itt a lélek apró rezdüléseit kapjuk, abból kellene megértenünk azt, amire Anna sem tud rájönni: „Miért viselkedett így az apád?”

Egy elfogadó, gyengéd szerelem segíti a hősnő szembesülését a lezárhatatlan múlttal, ami mára a jelenük, a mindennapjaik része lett, Joona sérült, költőien szép és véresen brutális világán keresztül.

Anna szerelme maga is sérült, egy meg nem ismerhető apa és egy mérsékelten elhanyagoló, elérhetetlen anya tulajdonképp árván felnövő gyermeke, aki szintén szerette volna szülei félresiklott életét rendbe tenni, vagy legalább nem zavarni azt, miközben kétségbeesetten vágyott arra, hogy elfogadják. A traumatizált gyerekkorral való szembenézés, saját felelősségének keresése a történetben, mind-mind a továbblépés gátjai Ian történetszálában is. De egyáltalán mi az, ami itt a gyerekek felelőssége?

Ebben a regényben is hasonló kérdések merülnek fel, amelyekkel Ferrante is szembesít. Ugyanott keringünk, a vajon ki a hibás, vajon én is hibás vagyok-e bűvkörében? Joonából tényleg a sátán beszél, azért kell őt megbüntetni, vagy az őt bántalmazó apa az, aki sosem nyerhet bocsánatot tetteiért? Mindeközben ott van Anna, aki kívül már felnőtt, de belül még mindig ugyanaz a szőke kislány, aki egyedül cipelte be vérző bátyját az ágyba, még „történetünk kezdetén”, amikor örökre eldöntetett, hogy neki innentől nincs más dolga, mint gondoskodni arról, hogy mindannyiuk életének boldog vége legyen. Óriási, letehetetlen teher egy ötévesnek.

Az írónő azonban nem taszít teljes kétségbeesésbe, ha megoldás rögtön nincs is arra, hogy feldolgozzuk a múltat, mégis bizonyos benne, hogy létezik, léteznie kell azoknak a szavaknak, amik „segítenek kibírni mindazt, ami történt. És megbocsátani.”

Ez a két, egymástól térben oly távol élő írónő nagyon tud valami közöset, valami mélyet családról, emlékekről, sérülések utáni továbbélésről, talán csak az elbeszélés módja az, amelyben eltérnek. Az olvasó aktuális hangulata, vérmérséklete szerint eldöntheti, melyik kedélyállapot az övé. Deliával halászna inkább opálosan fénylő érzelemgyöngyöket a gyermekkor tudata alól bőven felzubogó, zavaros vizekből, vagy inkább Anna realitása az övé, a tudat, amely eldönti, hogy mindannak ellenére, amit átélt, mégis egy olyan nő akar maradni, aki bármikor betérhet egy kávéházba salátázni és elolvasni egy jó könyvet.

Nagyon ajánlom ezeket az erős könyveket bárkinek, akinek családja van, hisz mindannyian hozzuk a generációk óta ránk pakolt batyut, minden családnak vannak történetei, amelyekkel kénytelen szembesülni. Az emlékekkel, a múlttal való szembenézés bármely fázisában is vagyunk épp, Elenától és Elinától nagyon fontos, bátor mondatokat, igazi segítséget kapunk ehhez a feladathoz. Közben pedig reménykedhetünk, hátha ma nem jön a fájdalom.

 

Elena Ferrante: Tékozló szeretet, ford. Balkó Ágnes, Park Kiadó, Bp., 2019; Elina Hirvonen: Hogy ő is ugyanarra emlékezzen, ford. Huotari Olga, Magvető, Bp., 2009

(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. április 4-i számában.)

Legfrissebb hírek
Legnézettebb