Játszik a fiam a fiával.
Ilyen szépet ritkán nézhetek –
A szőnyegen ül a két gyerek,
mindennapi gond a sarokban.
Meserétek tarka lepkéit
kéz a kézben, játszva kergetik,
és lábukban manó lépte dobban.
Játszik a fiam a fiával,
s velük táncol minden kis öröm,
a fénysugár szemük tükréből
gyöngyként gurul szét a szobában.
Majd forog, mint szédült körhinta
maga körül apa és fia,
majd a picit az ölében láttam.
Játszik a fiam a fiával,
s megnyílik felettük az égbolt,
valódi meséből egy régvolt
óriás a szőnyegre lábal.
Fel-felröppen az apaölből,
égre szállt madárként tündököl
fönn a fiú tündérszárnyával.
Játszik a fiam a fiával…
A pillanat örökkévaló,
hajgat a lovas, vágtat a ló,
kíséri játszi férfidal.
Keresik új titkok világát,
szellő ringatja így virágát
este tájt ágbogas karjaiban.
Játszik a fiam a fiával…
…közéjük lépdel emlék-lovon
a messze múltból gyermekkorom:
igaz játékra sokszor vágytam,
újra érzem, játszani volna jó,
együtt három generáció,
összefonódva egy gondolatban.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2018. január 13-i számában.)
Mi, a modern kor emberei többek között az eredetiség kétségbeesett kutatása miatt értékelünk jobban egy olyan művet, amit még nem alkotott meg előttünk senki. Mégis érdemes megjegyeznem, hogy még a régmúlt korokban is nagyobb népszerűségnek örvendtek azok a művészek, akik munkájukba valami hamisíthatatlanságot voltak képesek csempészni. De vajon miért?
Csontváry legelső festménye, a Pillangók, a pécsi Csontváry Múzeum egyik állandó kiállítási tárgya. 2019-ben időszakos kiállításon szerepelt a pécsi Janus Pannonius Múzeum Modern Képtárának folyosóján, (...) hetekkel a megnyitó után a falon függő Pillangók közvetlen szomszédságában egy addig nem létező, egyszerű kivitelű tárló jelent meg. Olyan, mint egy oktatási szemléltető eszköz. Benne a Csontváry-kép 21 lepkefajának a természetben előforduló eredeti példányai sorakoznak.
Az ősz búcsúja eseményszerűen bár nem a világháborúhoz kapcsolódik, de a háború után kialakult helyzethez annál inkább. Amikor is a korábbi világ elmerült egy addig nem látható süllyesztőben. A gondolkodó emberek többsége is csak a háború után jött rá, hogy valami nincs rendben a közgondolkodással és általában a kultúrával.
Valamikor a 20. század negyvenes éveinek elején Közép-Finnország egyik szegényes falujából egy csendes vasárnapon felkerekedik egy fiatalember, Mäkinen Valte, és elindul „az őszi reggel fagyott útján” a nagyvárosba gyári munkásnak. Szinte látástól vakulásig gürcöl, közben hatalmas tapasztalatokat halmoz fel az élet árnyoldalán a hétköznapok kiábrándító valóságából.
Sorkatonai szolgálatom utolsó hónapjaiban, 1972-ben megvettem Borisz Leonyidovics Paszternak Éjszakai szél című verseskötetét. Vácon, a főtér közeli könyvesboltban az egyik eladó, történetesen korábban leszerelt katonatársam azt mondta, ez igazán neked való. Igaza lett.
A nép szava Isten szava – állítja a régi latin mondás, de vajon népnek nevezhető-e az a tömeg, amely végveszélyben Istenhez nem tud szólni, templomai üresek, sem testi, sem lelki ereje nincs a veszély elhárítására? És nép-e az az iszonyatos csőcselék, amely egy nagy múltú kultúra teljes megsemmisítését hajtja végre valamely idegen, vérszomjas isten nevében?
Mintha napilapjaink valamelyikét olvasnám. Pandémia, halálos vírus, szupernátha. A főhős Eric Alleaume doktor víruskutató egy vidéki virológiai intézetben. Elkötelezett, egymással szolidáris kollégák és a sikereikre féltékeny adminisztratív nagyfőnökök. A szakmai környezet leírása a laikus számára félelmetes.
Mindemellett A szolgálólány meséjében és Testamentumokban egyaránt találunk érvet a férfigyűlöletet szóvá tevő kritikákhoz. Először a Fredét körülvevő „szemekről” és a szolgálólányokat erőszakkal megtermékenyítő „parancsnokról” olvashattunk, a Testamentumokban pedig már kiforrott diktatúrába nyerünk betekintést.