Pókhálós álmaimban
zsákutcák kopott kövein bukdácsolok.
Keresem az ellopott időt.
Csonka képeket próbálok összerakni.
Elsírt zokszavak helyett
madárdalos, tarka tavaszt.
Eltorzult mosolyokból
sárgán nevető, mézízű nyarat.
Rozsdaporos emlékfoszlányokból
muzsikáló őszi fuvallatot.
Fagyos telek havában
megleltem az eltűntnek vélt nyomokat…
Remegő kézzel megsimogatom
a befoltozott fájdalmakat.
Letörlöm az elmaszatolt könnyeket.
Fojtott torokból visszakiáltom
az el nem mondott szavakat.
A túloldalon pünkösdi hajnal hasad!
– nem panaszkodom
– nem rimánkodom
– nem sírok
– nem toporzékolok
– nem fohászkodom
– nem bízom.
Megszoktam, hogy mindig
kirekesztett voltam.
A túloldalról néztem
– milyenek a boldogok (?)!
(én csak a magzatvízben voltam burokkal védett).
Ha a földre nézek,
széttaposom a feketeséget.
Az égen, a csillagok fényében
keresem az elveszett szeretetet.
(Mert) a remény még él:
– hogy kik eltemettek, a
síromra tesztek
egy szál megszentelt virágot.
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2019. május 18-i számában.)
Hogy hol lehet most Csokonai, 1796 nyarán? Éppen Sárospatakon időzik, de már innen is menni készült. Hogyan került ide Debrecenből? Hiszen már csak fél év volt hátra a tanulmányaiból.
Csokonait 1795 tavaszán perbe fogták, miszerint a Kecskeméten kapott 72 forintot, melyet a Kollégium számára küldettek vele, de azt állítólag Pesten engedély nélkül elköltötte. Azonban hazaérkezése után a pénzzel mégis el tudott számolni. Így nem értette a dolgot. Megérezte, hogy bárhogyan is védi magát, innen neki mennie kell. A Kollégium vezetőségének bögyében volt Csokonai, s fordítva is ez volt a helyzet. Mivel a tanulóifjúság szerette ezt a bohém
Armand Lanoux Ágyúpolka című könyvét ajánlom olvasásra azoknak, akik szívesen ismernék meg egy sokáig mítoszokba csomagolt történelmi esemény előzményeit és azok részleteit. A terjedelmes, de könnyen olvasható dokumentumregény a párizsi kommün előzményeit tárja elénk. Egy olyan történelmi eseményét, amit generációk számára politikai érdekeknek megfelelően értelmeztek és illesztettek a történelemkönyvekbe. Ebben a könyvben a mítoszteremtés helyett tényekkel találkozhatunk, olyan pergőn, ahogy egy mai hírcsatorna tárná elénk.
Jókai legszebb regényének tartom. Szép és gazdag, mint maga az élet: fényeivel, árnyoldalaival. Teljesség. Micsoda filmet tudott volna forgatni belőle egy Sára Sándor – nyugodjék! –, bár az ő filmjei sokkal szikárabbak, teli balladás káprázatokkal.