És akkor elkészült a mindenség. A bibliai történet értelmezése által, a legelvontabb fogalmaktól haladtunk a konkrétumok felé, majd, az ember teremtése révén, újra kaput nyitottunk az elvont, a szellemi világ irányába. Történetünk folyamán voltak mesésebb leírások, lazább értelmezések, elbeszélőbb jellegű magyarázatok, és voltak olyanok, amelyek leíró módon próbálták közelebb hozni a teremtés bibliai történetét az Olvasóhoz. Egyetlen szóval sem az volt a szándék, hogy mintegy „rehabilitáljam” a Szentírást, arra amúgy sincs szüksége egyfelől, másfelől meg nem is lehet szó szerint, úgyszólván egy az egyben átvenni az évezredes gondolkodásmódot, és egyszerűen áthelyezni egy huszonegyedik századi kontextusba. Ez olyan lenne, mintha Leonidásztól, a legendás spártai királytól számonkérnénk, hogy a híres thermophülei csatában, ahol hősi halált halt a válogatott háromszáz katonájával, miért nem alkalmazott légvédelmi rendszereket, drónokat és vállról indítható rakétákat, ami által borítékolható lett volna a győzelme. Hagyjuk az ős- és ókort a maga helyén, elfogadva, hogy az akkori emberek nem voltak idióták, félig majomemberek, hanem a legtöbb és leglényegesebb szempontokból ugyanolyan okosak és bölcsek voltak, mint mi, még akkor is, ha nem rendelkeztek azzal a technikai tudással, mint kortársaink. Teljesítményük annál értékelendőbb, hisz primitívebb eszközökkel, pusztán a megfigyelésükre támaszkodva, bámulatos, ma is helytálló igazságokat fogalmaztak meg.
No, de a történetünk még nem teljes! A gépezet tehát készen áll, a galaxisokat és atomokat szabályozó törvények mind a helyükön vannak, az evolúció szabályai mozgásba lendültek, a szellem, a milliónyi gondolattal és igazsággal, a szavak és fogalmak televényével mind pörögni kezdett, sőt még anyagra épülő elme is létezett már, amely a konkrétumok mögött képes volt felfedezni az egyetemest, az elvontat. Az Úristen elégedetten szemlélte teremtését. Minden a helyén, minden szép rendben elkészítve. Térben és időben elhelyezve, gondosan megtervezve, úgy, hogy még az is, ami látszólag hiba, a nagy egészben megtalálja a maga helyét. Előtte sistergett és trillázott és gomolygott és született, meghalt a minden, s ő pedig örömmel, nevetve legeltette szemeit alkotásain.
Csak annyi volt a baj, hogy ez az egész gépies és öntudatlan volt. Önmagában tisztán mozgó, de értelmetlen játékszer. Bűvészi mutatvány, mérnöki bravúr. Olyan volt, mint egy szerkezet, amiről igazság szerint senki sem tudja, hogy mire való, mire jó. Egyszerűen van. Valami még hiányzott! A zárt rendszernek szüksége volt valamilyen nyitásra, kapcsolatra az egyetemessel, a végtelennel. Szükség volt arra, hogy a gépiesség elnyerje értelmét az örökkévaló tökéletességben. Gondolt hát egy merészet az Úristen, s saját arcát rávetítette az egész mindenségre. Megáldott és megszentelt mindent, s ezáltal a mindenség istenarcúvá vált. Nem Istenné, hanem istenarcúvá.
És innentől minden őt tükrözte. Bármerre nézett, önmagát látta, saját magának a visszfényét, tükörképét, mását. A forrás vizében az ő arca tündökölt, róla morgott az óceán, az ő békéjét sugározta az ég, nevét suttogta a szél, sisteregte a napsugár. Vele harapott az őz a fűbe, s a farkas az őz ereibe. Őt dadogta még az ember is. Mintha minden – tökéletlenül bár – de róla beszélt volna. Minden pillanatban az egész mindenség gigászi kakofóniájában az Ő elmosódott neve kerekedett ki. Ez pedig egy új eleme a teremtésnek, az Ő jelenléte, amely nem szükséges a mindenség működéséhez, de amely nélkül nem ér az egész semmit…
És elnevezte ezt a jelenlétet az Úristen pihenésnek, vele való találkozásnak, kapcsolatnak, vagy paposabban (az Úristen sosem fogalmazna így) gondviselésnek. S megörvendett ezen; annyira, hogy megtoldotta a teremtés folyamatát még egy „nappal”, egy fejezettel, a hetedikkel.
Azóta az ember, a küszöblény, valahányszor belegabalyodik a dolgokba és viszonyaiba és életébe, ott van számára a nagy pihenés, az akár hetente visszatérő hetedik nap, amikor letörölheti szeméről a rárakódó koszt, és immár tiszta tekintettel szemlélheti ő maga is az egész nagy teremtésben Istent, s ezáltal léte ihat a teljesség forrásából.
Amint korábban, úgy most is az Úristen belevarázsolja magát a teremtésébe. Belerajzolja önnön vonásait a vadmacska szilajságába, a bárány ártatlanságába, a préda és a ragadozó félelemtől és kéjtől vonagló tekintetébe. Bárhová néz, önmagát látja millió formában. Hiszen élet van mindegyikben, a létezésnek ez a sajátos plussza, ez a megmagyarázhatatlan és titokzatos többlete, isteni játék, isteni lélegzés.
Első kísérlete egy egész teremtőnapot felvett. Az ötödiket. Ezt az új területet, az életét, abban a két ősanyagban kezdte, amelyből minden vétetett: a vízben és a levegőben. Nem tudjuk, hogy miért. Lehet ezekben mozgott a legotthonosabban, ez a két anyag volt számára a legkedvesebb, legmegszokottabb. Talán – amint a biológia is mondja – az egészet a vízben kezdte.
Az ember természeti léte is ritmikus. Megfoganunk, megszületünk, növekedünk, elérjük fizikai létünk csúcsát, majd lassan megöregedünk, meghalunk. Ha megnézzük az emberiséget, azt láthatjuk, hogy ez a folyamat, ez a körforgás döbbenetes pontossággal és szívóssággal ismétlődik.
Nem jó ez így, bosszankodott az Úristen. Micsoda világ az, ami felötlik s el is tűnik? Ha már lehetőségként létezik, akkor meg kellene szilárdítani, saját formát kellene neki adni. Nem elég a tökéletes és teljes, egységes létezés a dolgoknak. Azok meg kell szilárduljanak. El is döntötte, a következő gondolatot, ami felsejlik, nem engedi el, hanem megszilárdítja.
Most a világ egyelőre a szép és rendezett semmi, a potenciális létezés, úgy ahogy potenciális a tölgyfa a makkban, vagy a pálinka a szilvavirágban. De az Úr látja a potenciálist, sőt teljesként látja, de a nagy teremtési játékhoz, ki tudja (hát Ő tudja) miért, hozzátartozik az is, hogy mindezeket szép csendesen meg kell találni, nevezni, önmagunkon, az emberi tudaton át kell ereszteni, mint egy szitán, meg kell érteni, majd tovább kell fűzni, hogy bennünk éljenek és átlényegülve, örök változásban létezzenek.
Az anyag és az energia elkeveredése és hatása szerint aztán képződtek a különféle molekulák és mindezeknek a következményeként a Föld, azon az élet, s egyelőre legvégül te és én. Igen, ez így teljesen rendben van, csak éppen borzasztóan unalmas. Igaz, de nem ad számot arról, hogy miért és hogyan vagyunk. Nem adja meg a számát meg az értelmét annak, ami szép, ami igaz, ami jó, csak egyszerűen van, mint egy kérődző tehén.
Ez már egy kicsit fontos! Kereszténynek lenni a kezdetektől megbotránkozást, furcsaságot jelentett a többségnek. A kereszténység lázadás a megszokottság, a nyárspolgárság, a hétköznapiság ellen. Olyan lázadás, amely hátat fordít a társadalmi normáknak, képtelen elfogadni azokat, mintha máshol élne, csak a teste maradt itt az utcán, a házban, a boltban, de szemei mást látnak. S mivel nem azt látja, ami mások szeme előtt van, átlép a mindenki által elismert status quón. Tesz rá magasról!
Úgy tűnik, minden jóhiszemű reményünk ellenére korunkban reneszánszát éli a vallási fanatizmus és fundamentalizmus. Szomorú állapot, de tény, hogy egyre több embert száll meg e két különböző, bár rokon démon. Úgy gondolom, hogy nem haszontalan, ha jobban megismerkedünk velük, így talán könnyebben elkerülhetjük, hogy a hatásuk alá kerüljünk.
Mi a gonosz forrása? – kérdezte magától az emberiség öntudatra ébredésének hajnalától kezdődően. Hiszen gonosz létezik körülöttünk. Rossz dolgok történnek jó emberekkel, igazságtalanság mindenhol van. Néha, véletlenszerűen valami csapás ér egy ártatlant, máskor pont az emberi sötétség csap agyon valamit. Miért van ez? Mi a forrása, oka?