A teremtés történetét folytatva, ma egy nagyon kedves kérdésről kell szólnom. Az ötödik napon vagyunk. A dolgok immár majdnem mind megtalálták a helyüket. A tér és idő vászna ki lett feszítve, a dolgok és fogalmak megszilárdulva kiszabadultak a gondolatok testetlen világából, a világnak ritmusa van. Minden a helyére került, minden adott, a Teremtő hátra dőlhet, hiszen immár létezik a hátra és a dőlés.
De az Úristen érzi, tudja, hogy hiányos még ez az egész. Mit ér a nagymindenség, ha nincs benne pezsgés, mozgás, ha nincsenek hangok, zene, ha nincs benne élet? Nem mérnök ő, hogy csak egy működő gépezetet találjon ki, hanem költő és művész és szerető és gyerek, aki játékot és mozgást és zenét és születést és meghalást akar.
Első kísérlete egy egész teremtőnapot felvett. Az ötödiket. Ezt az új területet, az életét, abban a két ősanyagban kezdte, amelyből minden vétetett: a vízben és a levegőben. Nem tudjuk, hogy miért. Lehet ezekben mozgott a legotthonosabban, ez a két anyag volt számára a legkedvesebb, legmegszokottabb. Talán – amint a biológia is mondja – az egészet a vízben kezdte. Először csak anyagcserére képes fehérjemolekulákkal, majd egyre bonyolódó élőlényekkel. Talán rácsodálkozott, ahogy a dezoxiribonukleinsav kettős spirálja tárolni kezdte az adatot, ahogy a mitokondriumban erővé metabolizálódott a tápanyag, ahogy a fényt étellé alakította az élet. S hagyta, hogy a mélységben ezek az apró lények kedvükre formálódjanak, hasonuljanak a környezetükhöz, egyre agyafúrtabb stratégiákkal biztosítsák saját túlélésüket. Hagyta, hogy bujává váljon ez az egész üres, de megbízhatóan működő mindenség, pezsdüljön a vén tenger, az ősméh, amelyben minden élőlény megformálódott. S talán végtelen létezésében először, a pezsgő és mozgó, születő, egymás életére törő, szaporodó és meghaló létezők nyüzsgésében, rádöbbent arra, hogy Ő ezzel a mindenséggel nemcsak teremtő-teremtmény viszonyban áll, hanem az egész folyamatban valahogy személyesen is involválódott. Az ő, személyes ügyévé vált a mindenség, ami miatt aggódik, ami számára nem mellékes, mint a cipész számára a kész áru, hanem maga előtt akarja látni. Szemlélni akarja, s végtelen, teremtetlen lényében megformálódott a vízi és szárnyas lényekkel az első érzelem: a ragaszkodás, az a kapcsolat, ami mindenben ott van, mindent átsző, mindenben az egyet láttatja. Az, amit később szeretetnek fogunk nevezni.
A tenger pezsgése, a madarak hajnalüdvözlő éneke, a sas lebegése a szelek szárnyán, mindez érzésekkel, örömmel tölti el az Egyedül Szemlélőt. Az egység felismerésével pedig a Fennvaló rájön, hogy mindaz, amit teremtett, Őt tükrözi. Hogy mindenestül benne van az amőbában, az egyensúlyra törekvő ionban, a hajnalban és a ragadozó fogai között szenvedő néma sikolyban. Ott van mindenestül, de végtelenül más is. Mindenütt magát látja, miközben végtelenszer több, mint az egész mindenség összege, de mégis – alapvető mássága ellenére is – elválaszthatatlanul benne van abban.
Micsoda fura felismerés! Micsoda furcsa igazság! Nincs különbözőség, nincs sokféleség, hanem csak egység, a végtelenben találkozó párhuzamosak bólyais igazsága. Erről énekel hajnalban a fülemüle, ezt kelepeli a gólya, vijjogja a sas, tátogja a hal. Ez az egység nyilvánul meg akkor, amikor a cápa belebizsereg a harapás kéjébe, amikor a sólyom villámgyorsan átcikázik az égen, amikor a bagoly hangtalanul vadássza prédáját. Pezsgés, életpezsgéssel telt meg a világ, vele együtt pedig érzelmek, tapasztalások, személyesség, együvétartozás vette át az összefüggések és szabályok egykedvűségének a helyét. És jónak tartotta ezt az Úristen. S ettől igazán örülni kezdett. S így lett reggel és lett este ötödik nap.
Az ember természeti léte is ritmikus. Megfoganunk, megszületünk, növekedünk, elérjük fizikai létünk csúcsát, majd lassan megöregedünk, meghalunk. Ha megnézzük az emberiséget, azt láthatjuk, hogy ez a folyamat, ez a körforgás döbbenetes pontossággal és szívóssággal ismétlődik.
Nem jó ez így, bosszankodott az Úristen. Micsoda világ az, ami felötlik s el is tűnik? Ha már lehetőségként létezik, akkor meg kellene szilárdítani, saját formát kellene neki adni. Nem elég a tökéletes és teljes, egységes létezés a dolgoknak. Azok meg kell szilárduljanak. El is döntötte, a következő gondolatot, ami felsejlik, nem engedi el, hanem megszilárdítja.
Most a világ egyelőre a szép és rendezett semmi, a potenciális létezés, úgy ahogy potenciális a tölgyfa a makkban, vagy a pálinka a szilvavirágban. De az Úr látja a potenciálist, sőt teljesként látja, de a nagy teremtési játékhoz, ki tudja (hát Ő tudja) miért, hozzátartozik az is, hogy mindezeket szép csendesen meg kell találni, nevezni, önmagunkon, az emberi tudaton át kell ereszteni, mint egy szitán, meg kell érteni, majd tovább kell fűzni, hogy bennünk éljenek és átlényegülve, örök változásban létezzenek.
Az anyag és az energia elkeveredése és hatása szerint aztán képződtek a különféle molekulák és mindezeknek a következményeként a Föld, azon az élet, s egyelőre legvégül te és én. Igen, ez így teljesen rendben van, csak éppen borzasztóan unalmas. Igaz, de nem ad számot arról, hogy miért és hogyan vagyunk. Nem adja meg a számát meg az értelmét annak, ami szép, ami igaz, ami jó, csak egyszerűen van, mint egy kérődző tehén.
Ez már egy kicsit fontos! Kereszténynek lenni a kezdetektől megbotránkozást, furcsaságot jelentett a többségnek. A kereszténység lázadás a megszokottság, a nyárspolgárság, a hétköznapiság ellen. Olyan lázadás, amely hátat fordít a társadalmi normáknak, képtelen elfogadni azokat, mintha máshol élne, csak a teste maradt itt az utcán, a házban, a boltban, de szemei mást látnak. S mivel nem azt látja, ami mások szeme előtt van, átlép a mindenki által elismert status quón. Tesz rá magasról!
Úgy tűnik, minden jóhiszemű reményünk ellenére korunkban reneszánszát éli a vallási fanatizmus és fundamentalizmus. Szomorú állapot, de tény, hogy egyre több embert száll meg e két különböző, bár rokon démon. Úgy gondolom, hogy nem haszontalan, ha jobban megismerkedünk velük, így talán könnyebben elkerülhetjük, hogy a hatásuk alá kerüljünk.
Mi a gonosz forrása? – kérdezte magától az emberiség öntudatra ébredésének hajnalától kezdődően. Hiszen gonosz létezik körülöttünk. Rossz dolgok történnek jó emberekkel, igazságtalanság mindenhol van. Néha, véletlenszerűen valami csapás ér egy ártatlant, máskor pont az emberi sötétség csap agyon valamit. Miért van ez? Mi a forrása, oka?
Értékiránytűnk utolsó iránya nyugatra mutat, a rugalmas értékek felé. Ezek az értékek a változást, az újat, s mást kutattatják az emberrel. A kíváncsiság, az elfogadás, a tudásszomj, a szabadság mind rugalmas értékek. Azok, akiknek értékiránytűjük ez irányba mutat, innovatív, kreatív emberek, mindig előre tekintenek, a jövőt, a láthatárt kémlelik szakadatlanul, s amit megtaláltak, megismertek, azt rögtön meghaladottnak, unalmasnak tartják. Fő ellenségük a rutin, a megszokottság, az egyformaság, s vágyuk mindig előre űzi őket.
A stabil értékek elsősorban akkor védelmeznek, ha egy személy élete, vagy egy közösség léte veszélyben van. Az elnyomással szembesülve az ember önkéntelenül bele próbál kapaszkodni a megszokott és változatlan formákba. Viharban nem cserélünk cserepeket a háztetőn. Egyszer megvárjuk, hogy múljon el a vész, aztán kijavítjuk a rongálást. A stabil értékek is ugyanígy megóvnak a bizonytalanságtól, a széthullástól az arc- és karaktervesztéstől.