2023. december 09., 11:01
A nehezén túl vagyunk – mondta az Úr, miután létre hívta a létezést, s kifeszítette a teret. A léttelenségből kipattanó létezés immár nemcsak potenciálisan, hanem valóságosan is megnyilvánulhatott. Világ lett belőle. Igaz, még képlékeny és folyékony világ, végtelen lehetőségekkel, mint az ősleves, amiben együtt fortyogott a dinoszaurusz, az amőba és a homo sapiens, mint lehetőség. Képlékeny, valóban, de már lehetséges, megálmodható, ki- és elgondolható, azaz valóságos. S innentől valóban könnyen haladhatnak immár a dolgok, a költőt felválthatja a technikus, a mérnök. Tetszhetett ez az Úristennek, s teremtő elméjében minden bizonnyal a létezés minden formája felötlött. Atomok ütköztek egymással, szupernóvák sisteregték el utolsó szólóikat, galaxisok bontakoztak ki, egy pillangó kitárta a szárnyait, valaki épp született, egy szerelmespár először csókolózott. Minden és egyszerre felbukott, kitüremkedett, mint a szabad gondolatfűzés. Ám mindez képlékeny, folyékony, ködszerű volt még – pont, mint a gondolat. Bár léte volt, mert megnyilvánult, szilárdságot nyerni nem tudott. Ahogy előjött, úgy el is tűnt. Olyan volt, mint a tenger hullámzása, mint a víz, ami mindig azt a formát ölti magára, amibe éppen beletöltik.
Nem jó ez így, bosszankodott az Úristen. Micsoda világ az, ami felötlik s el is tűnik? Ha már lehetőségként létezik, akkor meg kellene szilárdítani, saját formát kellene neki adni. Nem elég a tökéletes és teljes, egységes létezés a dolgoknak. Azok meg kell szilárduljanak. El is döntötte, a következő gondolatot, ami felsejlik, nem engedi el, hanem megszilárdítja. Nem tudjuk, mekkora erőfeszítésébe került, s azt sem, mi volt az első, de végül sikerült. Egy gondolat kezdett formát ölteni, mint a főzéskor a mozzarella. Különválasztotta a megszilárdult dolgokat, s elnevezte őket száraznak, földnek, dolognak. A megmaradt képlékenységet pedig tengernek nevezte. Atomok molekulákká sűrűsödtek, energiák sisteregtek szerteszét a térben, szilikátok, fémek, bonyolult vegyi képletek és még bonyolultabb kölcsönhatások ingerelték egymást. A semmiből újabb és újabb formák nyilvánultak meg, amelyek aztán szorgosan elkeveredtek a meglevőkkel. Tüzek csaptak fel a kövekből, gőzök és párák elegyedtek egymással, szikrázó fénypontok és tátongó sötétségek töltötték ki a teret. S mellettük, nagy szervezőként megszületett maga az alkotás. Az új, az előállás képessége. A képlékeny és folyékony gondolatvilág kicsapódott, valósággá, láthatóvá és hallgathatóvá vált. Úgy, mint ahogy a festmény ott szunnyad a festő fejében, míg ecsetet nem ragad, s meg nem festi. Míg a fejben él, képlékeny, ahogy vászonra kerül szilárddá válik.
De az izgalom itt nem ért véget. A szilárd dolgok, testességük ellenére, megőrizték az alkotás vágyát. A földből növények sarjadtak – mondja a Biblia. A szilárd, megtestesültség maga is alkotni kívánt, s mint a fű, mint a fák, úgy születtek az újabb és újabb formák, megnyilvánulásai a létnek, megszilárdulásai a gondolatnak. S ezek az újabb formák ugyancsak élni, akartak. Nőni kezdtek, virágba borultak, gyümölcsöt hoztak. Valahogy úgy, ahogy a gondolatból alkotás lesz, ami aztán újra gondolattá válik a befogadóban, s ott folyamatokat indít el, amelyek megváltoztatják őt. Elindult az alkotás nagy játéka, a semmiből felsejlő formák, a megszilárduló tények és a tovatáncoló újdonságok kozmikus tangója. S bővülni kezdett a Mengyelejev táblázat, különböző frekvencián kezdtek rezegni a hullámok, hanggá, színekké és sugárzássá merevedtek. Akkordok és hangnemek csendültek, fotonok száguldva hordozták a fényt, s a gravitáció lomha rendbe kezdte szervezni a dolgokat. Az elektromosság cikázva varrta egybe a világot, s a nagy mindenség táncra perdült. S vele keringőzött az Úristen is. És boldog volt az Úr, látta, hogy mindez igen jó. Meg is áldotta azon nyomban, s lett reggel és lett este harmadik nap.
