2023. december 31., 21:09
Bár se tudatos, se szándékos nem volt, úgy esett, hogy az esztendő utolsó OMG-s szövege pontosan a teremtés hatodik napjáról szóljon. Bár ez nem az utolsó nap, hiszen van még egy hetedik, és – amint remélem, látni fogjuk – az is alkotásról szól, mégis a dolgok teremtése véget ér e hatodik napon. Sőt, ha fűzhetem még egy kicsit a számmisztikát, a hetedik napról szóló szöveg, amely az új év első OMG-je lesz, szép jelképesen vezeti be az új esztendőt és zárja le a teremtésről szóló írássorozatot.
De ne fussunk annyira előre! Maradjunk e hatodik napnál! Mára a világ egyre ismerősebbé vált. A tér és idő, a gondolat és tett, a szellem és az anyag szép rendben pályára állt. Az ősvíz mélysége, a titokzatos, sötét anyaöl élettől pezseg. A kék ég magassága, a tiszta apai tekintet felé ezer madártorokból száll a dal. A Nap kering, s melegítő sugarait szórja szét e világra. S az Úristen boldog.
Csak a föld kietlen és puszta még. Néha madarak szállnak rá, de csak azért, hogy megpihenjenek, majd repülnek is tova, a magasba, igazi lételemükbe. A kérges föld felszínét még nem simogatják élőlények. Ám szól az Úr, s a kéregből mindenféle állat, növényevők és ragadozók, ízéltlábúak, hüllők és emlősök válnak ki. Megtelik hanggal, szilajsággal, a túlélés ezerféle technikájával és taktikájával a világ. Őzek legelnek, küzdenek és párzanak, kicsinyeket ellenek. Farkasok húzódnak meg a cserjésben, lesik az áldozat mozgását, hogy a megfelelő pillanatban, a vér reményétől bizsergő fogaikkal felhasítsák a préda bőrét, és nyeljék sós és forró életét.
Amint korábban, úgy most is az Úristen belevarázsolja magát a teremtésébe. Belerajzolja önnön vonásait a vadmacska szilajságába, a bárány ártatlanságába, a préda és a ragadozó félelemtől és kéjtől vonagló tekintetébe. Bárhová néz, önmagát látja millió formában. Hiszen élet van mindegyikben, a létezésnek ez a sajátos plussza, ez a megmagyarázhatatlan és titokzatos többlete, isteni játék, isteni lélegzés.
Aztán a hatodik nap délutánján, belefáradva a teremtésbe, de az alkotás extázisával tekintetében, merészet gondol. Lágy agyagból, vörös földből önmagát kezdi mintázni. Saját vonásait simogatja a felszínre. Képmásává formálja az anyagot. Nem önmagává, hanem képmásává. Ahogy egy fényképen felismerem vonásaimat, de azért nem vagyok azonos a papírra nyomtatott ábrázattal. Az csak a képmásom, nem én vagyok. Vagy inkább úgy, ahogy a szülő felismeri saját vonásait a gyermeke arcán. Egy másik arcon, egy másik ember életén ott látja önmagának egy darabkáját. Valahogy így hordozzuk mi is az isteni vonásokat mimagunkon. Mint a gyermek, ki hasonlít szülejére, pedig egészen más, különbözik tőle.
S ebben az emberben a vele született kettőssége első pillanattól meglátszik. Földből van, rokona minden tigrisnek, farkasnak, őznek. De feltekint az égre, s gondolatában szárnyal, mint a madarak, ráfekszik a tengerre, s úszik, mint a hal. Rokona mindennek, mi látható, de csak rokona a teremtésnek. Része, de mégsem azonos vele. Mindig is idegen egy kicsit számára ez a világ. Mintha a láthatók mögött ott lenne egy másik valóság, egy láthatatlan, de mégis jelenlevő ténye a létnek. Egy másik, kézzel nem tapintható, szemmel fel nem fogható valóság. A másik otthona, jobb szó híján, a szellem birodalma. Ezt Istenétől örökölte. A teremtésnek ezt a másságát, a szellem iránti vágyódását. Ez a szellem benne nem egy másik rész, hisz nem dualista, kettős lény az ember lényege szerint. Ez a szellem ráépül az anyagra, a testre, belőle sarjad, bár köze nincs hozzá. S ebben a kettős világban, két lét határán él az ember. Örökös perverz kettősségben, kicsit isteni, kicsit fenevad ábrázattal.
És látta Isten, hogy mindaz, amit teremtett igen jó, bár az embertől talán egy kicsit megijedt. És így lett reggel és lett este hatodik nap.
