Ez egy kicsit furcsa szöveg lesz. Ez van, a nyár heves, olvad az agy, olajosodnak a gondolatok, homályosodik a szem, de így talán többet lát. (Megmondtam, hogy furi lesz!)
A hiányról akarok pár mondatot írni, s már az elején leszögezem, hogy úgy gondolom, ez egy kulcsfontosságú teológiai, vallási fogalom. A hiány az, amikor valami vagy valaki, aki ott kellene legyen, nincs ott, ahol kellene legyen. Talán a gyászban érezzük nagyon intenzíven, amikor elevenen érezzük az elvesztett személy jelenlétét, látjuk az arcát, halljuk a hangját, jön, hogy elővegyük a telefont, és felhívjuk, de aztán belénk hasít a felismerés: nincs, akit felhívni. A halott ember elveszti a testét, de új tulajdonságot szerez: hiányzóvá válik. A hiány ugyanis – ismétlem – épp azt jelenti, hogy valami vagy valaki, aki ott kellene legyen, nincs ott, ahol kellene legyen. Létezését nem vesztette el, csak nincs ott.
Mondok egy szemléltetőbb példát! Képzeld el, hogy éjjel arra ébredsz, hogy szörnyen kell pisilni. Támolyogva, félálomban kikelsz az ágyból, indulnál is, de hirtelen elszédülsz. Tested ösztönösen kap egy stabil tárgy után, ami pont ott kellene legyen, hogy belekapaszkodj, de nincs ott. Lehet, elszámoltad a lépést, s az ágy oldalától eltávolodtál, vagy a széket, amelynek támlája kezed ügyében kellene legyen, a nap folyamán elmozdítottad. A kezed tudja, hogy hová kellene nyúljon, de a biztos pont nincs ott. Elterülsz, mint egy béka, vagy olyan sztepptáncot jársz, hogy Fred Astaire megirigyelhetné. Érted: ott kellene legyen, de nincs ott. Ez a hiány. A levágott végtag, ami viszket és fáj, de nem lehet megvakarni, mert nincs ott.
Azt hiszem, hogy életünk során, a megtapasztalt, a megvalósuló dolgok mellett, ugyanúgy hozzánk tartozik az is, amit hiányként élünk meg. Talán az első tapasztalás a születéssel kezdődik, amikor a biztonságot nyújtó anyatest egyszer csak már nincs ott. Vagy az a „pillanat”, amikor a fiatal rádöbben arra, hogy felnőtté vált. Egyik pillanatban még gyermek, akinek biztonságot nyújtó otthona van, ahol kedvére hisztizhet, mert neki szabad, a következőben felnőtt, aki meglátogathatja a szülőket, sőt ott is lakhat, de az önfeledt hisztinek már nincs helye.
Sőt, egész világtapasztalásunknak az egyik legfőbb sajátossága egyfajta egzisztenciális hiányérzet, valami, ami elmozdult, ami nincs a helyén. Izgalmasan írja le ezt az érzést a Biblia, pont az elején: az ember eszik a tiltott gyümölcsből, önnön létének tudatára ébred, s ezzel elveszíti otthonát, az Édent. Arca verítékével öntözi a földet, fájdalomban szüli gyermekét, folytonos keresésre ítéltetett. A Paradicsom, ami egyik pillanatban még ott volt, hirtelen már nem lesz ott. Az ősboldogság helyét átveszi az őshiány.
Az alkotókat úgy szokták sokszor ábrázolni, mint akik túlcsordulnak valami titokzatos löttyel, amit tehetségnek nevezünk, s ami kiárad. Most viszont azt gondolom, hogy ellenkezőleg, a hiány-szülte kínjukban, amit elevenebben éreznek, nyüszítve kaparnak ki magukból valamennyit, hogy azzal töltsék be az űrt, ami bennünk tátong. Betapasztani az őshiányt, megérteni, fényt deríteni oda, ahol sötétség van, azaz álmos szemmel felkapcsolni a villanyt, s megtalálni a szék támláját, az ágy peremét, hogy ne kelljen szédülve zuhanjunk.
S ugyanez áll a vallásos tapasztalattal is. A keresztény teológia sokszor beszél Isten mindenütt jelenvalóságáról, hogy Ő mindenhol mindig ott van. De ez az állítás pont olyan igaz, mint a fordítottja, Isten sehol, soha sincs ott. A hiányát érezzük. Sőt – ne kövezzetek meg érte – de talán magának a vallásnak az egyik forrása, egyben az egyik legbiztosabban állítható tézis Istennel kapcsolatosan az Ő megingathatatlan és bizonyos hiánya. Ismétlem, létezik, számolni kell vele, ott van, csak nem pont ott. Sohasem pont ott, ahová nézel. Kapkodunk, Istenre vágyva, de kezünk nem leli a korlátot. Léte bizonyosság, jelenlétét hiánya teszi kulcsfontosságúvá. Mintha a véges ember úgy lenne megteremtve, hogy végtelen Isten-űrt hordozzon magában. Egy betömhetetlen fekete lyukat, ami kétségtelenül ott tátong, ott követeli a maga számára, hogy észrevegyük, de hiába kapálózunk, kaparunk, nyüszítünk, befedni nem tudjuk. Ez a befedhetetlenség viszont pont arra ösztönöz, hogy belemerüljünk, keressük, számoljunk vele. S tesszük is, szimbólumokkal, metaforákkal, képekkel, zenével, történetekkel, dühvel és örömmel.
Nem, nem készülök karrierváltásra, sőt még a hitem sem fogyott el! Ellenkezőleg, erősödött, mert bár nincs kapaszkodó, mankó, karfa, széktámla, de van bizonyosság, hogy ott van, csak nem pont ott, ahol keresem. Nyomok vannak, vákuumbuborékok, szorongások, sötétségek és bizonyosságok. Vallás van és Isten van. Igazi, jelenlevő és hiányzó egyszerre.
Ez már egy kicsit fontos! Kereszténynek lenni a kezdetektől megbotránkozást, furcsaságot jelentett a többségnek. A kereszténység lázadás a megszokottság, a nyárspolgárság, a hétköznapiság ellen. Olyan lázadás, amely hátat fordít a társadalmi normáknak, képtelen elfogadni azokat, mintha máshol élne, csak a teste maradt itt az utcán, a házban, a boltban, de szemei mást látnak. S mivel nem azt látja, ami mások szeme előtt van, átlép a mindenki által elismert status quón. Tesz rá magasról!
Úgy tűnik, minden jóhiszemű reményünk ellenére korunkban reneszánszát éli a vallási fanatizmus és fundamentalizmus. Szomorú állapot, de tény, hogy egyre több embert száll meg e két különböző, bár rokon démon. Úgy gondolom, hogy nem haszontalan, ha jobban megismerkedünk velük, így talán könnyebben elkerülhetjük, hogy a hatásuk alá kerüljünk.
Mi a gonosz forrása? – kérdezte magától az emberiség öntudatra ébredésének hajnalától kezdődően. Hiszen gonosz létezik körülöttünk. Rossz dolgok történnek jó emberekkel, igazságtalanság mindenhol van. Néha, véletlenszerűen valami csapás ér egy ártatlant, máskor pont az emberi sötétség csap agyon valamit. Miért van ez? Mi a forrása, oka?
Értékiránytűnk utolsó iránya nyugatra mutat, a rugalmas értékek felé. Ezek az értékek a változást, az újat, s mást kutattatják az emberrel. A kíváncsiság, az elfogadás, a tudásszomj, a szabadság mind rugalmas értékek. Azok, akiknek értékiránytűjük ez irányba mutat, innovatív, kreatív emberek, mindig előre tekintenek, a jövőt, a láthatárt kémlelik szakadatlanul, s amit megtaláltak, megismertek, azt rögtön meghaladottnak, unalmasnak tartják. Fő ellenségük a rutin, a megszokottság, az egyformaság, s vágyuk mindig előre űzi őket.
A stabil értékek elsősorban akkor védelmeznek, ha egy személy élete, vagy egy közösség léte veszélyben van. Az elnyomással szembesülve az ember önkéntelenül bele próbál kapaszkodni a megszokott és változatlan formákba. Viharban nem cserélünk cserepeket a háztetőn. Egyszer megvárjuk, hogy múljon el a vész, aztán kijavítjuk a rongálást. A stabil értékek is ugyanígy megóvnak a bizonytalanságtól, a széthullástól az arc- és karaktervesztéstől.
A puha értékek az önátadásról szólnak. A jóságról, szeretetről, empátiáról. A puha értékeket megélő ember nem önmagáért, hanem másokért él, másoknak dolgozik, mert mindig átérzi, magáévá teszi mások helyzetét. Ösztönösen érzi, hogy másnak mire van szüksége, és képtelen arra, hogy elengedje a bajt. Olyan, mint egy szűrő, átengedi mások életét önmagán, s a másik élete a sajátja is. Ha valakinek ruhára van szüksége, akkor inkább sajátját adja oda, mert a hidegnél elviselhetetlenebb az, hogy más fázzon.
A kemény értékek szikárak, ellentmondást nem tűrők, de erőfeszítést követelők. Aki kemény értékek szerint él, annak életében nincs lacafacázás. Aki nem dolgozik, ne is egyék, a semmittevés a káros lustaság jele, elvetendő és hiábavaló. Az éli igazán életét, aki minden percében dolgozik. A munka drága eredményét pedig elherdálni könnyelműen nem szabad. A javakkal jól kell bánni, be kell osztani, még akkor is, ha magunktól vesszük el a falatot.
Nos, ezek lennének az értékégtájak: keménység, puhaság, rugalmasság és stabilitás. Azt hiszem, hogy a legtöbb egyetemes értéket el lehet helyezni e mátrix valamelyik pontján. Vannak átmenetek, sőt elsősorban ilyenek léteznek, s valószínűleg minden ember elhelyezkedik e rendszer valamelyik pontján. Van, aki például a stabilitás irányába mozdul, mert fontosabb neki a hagyomány, a család, a történelem, mint a mindig változás és kíváncsiság nyüzsgése. És ez rendben is van így!
Az egészséges lélek nyugodttá tesz, s ezáltal lehetővé válik számunkra befogadni mindazt a gazdagságot, amit a világ ad. A lélek nyugalma derűt szül, ami nélkül nem lehetséges a növekedés. A harmadik elem, az úgynevezett szellemi létezés elhelyez a világban. Életünk értelmet nyer, értékeink – azok, amelyek meghatározóak számunkra – elevenen működnek minden percben, viselt dolgaink nem esetszerűek, hanem döntéseink következményei.
Az egyénnek is van mitológiája. Ennek forrása az egyén történelme, de elegyíti, egyetemessé teszi, annak érdekében, hogy az egyéni élet jelenét meghatározza és megmagyarázza. Az egyéni mítosz olyan történet, amelynek középpontjában egy hős áll – te – aki keres és talál, emelkedik és kudarcot vall, akit gonosz szellemek és erők gyötörnek, istenek teszik eléje óvó tenyerük.